|
Almássy Balázs: Cirkusz és irodalom 6. rész
Sara Gruen: Vizet az elefántnak
„A reggel fényében látom, amit az elmúlt éjszaka
nem vettem észre: a szekereket skarlátpirosra festették,
a kerekek napocskát formáznak, és mindegyikre
felpingálták: Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza.”
(Sara Gruen: Vizet az elefántnak)
A cirkusz évtizedekkel ezelőtt is még legalább annyira elképzelhetetlen volt állatszámok nélkül, mint a kalács mazsola nélkül.
Mára
azonban cirkuszi körökben komoly aggodalmakat okoz (kivált az utazó
cirkuszoknál) az az új állatvédelmi törvény, melynek rendelkezései
megtiltják majd, hogy majmok, orrszarvúak, vízilovak vagy éppen
elefántok lépjenek porondra, 2010 után pedig a veszélyeztetett
állatfajok egyedeitől, például a tigrisektől meg is kell majd válniuk a
társulatoknak, mint korábbi tulajdonosoknak, s egy befogadó intézményt,
leginkább is egy állatkertet kell keresniük későbbi elhelyezésükhöz[1].
Magam
hallottam vándorcirkuszos artistáktól, hogy az éves turnéikat sem úgy
alakítják már, mint még akár egy évtizeddel korábban is. Akkor tavasszal
elindultak, s Európa szinte minden országát átszelve télre tértek ismét
csak haza. Napjainkban viszont Európában egyre nő azon országok száma,
ahol a valóságtól sokszor elrugaszkodott és már-már betarthatatlan,
óriási anyagi megterhelést okozó állatvédelmi törvények és bürokratikus
rendelkezések gyakorlatilag lehetetlenné teszik a vándorcirkuszok
működését. Pedig sokszor az állatkertek is megirigyelhetik azokat az
életkörülményeket, amelyeket egy jó cirkusz biztosítani tud. Richter
József erről így vall: ”Gondoljunk bele, hogy egy cirkusznál mennyivel
intelligensebbek az állatok. Hiszen foglalkoznak velük, tanítva vannak,
emberközelben élnek. Ez elengedhetetlen a műsor érdekében. Így ez
mindenkinek jó. Jó az artistának, jó az állatnak és jó a közönségnek.
(…) Közben sokkal tisztábban vannak tartva, hiszen fel kell őket
léptetni. Foglalkozni kell velük rendszeresen. A cirkuszi vadállatok
sokkal intelligensebbek, mint az állatkerti társaik. Jobban is érzik
magukat ezáltal. Indiában például dolgoznak az elefántokkal. Itthon
régen a lovakkal szántottak, vetettek, ott felülnek az elefánt hátára,
és kimennek a fakitermelésre, és az elefánt hozza, viszi a rönköket.”[2]
Sajnos
a szakértelem nélküli, felelőtlen állattartás következtében történtek,
történnek balesetek, tragédiák cirkuszi állatoknál is. Egy beszámoló
szerint[3]
a nem megfelelő körülmények miatt csupán 1994 és 2000 között például 30
cirkuszi elefánt hunyt el az USÁ-ban. S időről időre hallunk gondozója
ellen forduló cirkuszi nagymacskáról, gyilkos elefántról is. Egyik
legutóbbi eset Arnának, a nőstény elefántnak a története, akit az
ausztrál Stardust Circus utaztatott egyik fő attrakciójaként a
kontinensnyi állam egyik városából a másikba, míg meg nem ölte 57 éves
gondozóját. A független szakértői vizsgálatok korábban már egy sor
mulasztást tártak fel Arna tartási körülményeivel kapcsolatban[4], melyek közrejátszhattak a 2007 decemberi tragédia[5] bekövetkeztében.
Sajnos
az ilyen távoli, de még sajnálatosabb, hogy alkalmanként még nálunk is
előforduló esetek miatt lehet, hogy a sok száz évig életképes, mert
folytonosan megújuló és a világ legkiesebb szegletébe is eljutó s ott
szórakozást nyújtó vándorcirkuszok karavánjai lassan végleg eltűnhetnek
néhány jó szándékú, ám átgondolatlanul túlszabályozott állatvédelmi
törvény miatt kontinensünk országútjairól, hacsak le nem mondanak
bizonyos állatok cirkuszi szerepeltetéséről.
A
vándorcirkuszok jó néhány súlyos válságot sikeresen átvészeltek az
elmúlt száz évben. Igaz, a nagy gazdasági világválság évei alatt sorra
csődöltek be a korábbi sikeres csoportok, akiknek tagjai, ha
szerencséjük volt, beolvadtak más társulatokba, vagy rosszabb esetben
visszatértek a civil életbe. Csak a legnagyobb, igazán tőkeerős
együttesek maradhattak életben, akik a tönkrement csoportok tehetséges
tagjait, állatait, rekvizitjeit felvásárolva még nagyobb, még
változatosabb programokat nyújthattak nézőiknek. Mint ahogy tette azt a
Ringling Brothers and Barnum & Bailey Cirkusz az USÁ-ban.
Sara Gruen Vizet az elefántnak[6]
című regénye pontosan ezekről a válságos évekről szól. Ha egy könyvnél
olyan borítóval találkozunk, mely azzal hirdeti önmagát: ”New York Times
Bestseller”, akkor joggal feltételezhetjük, hogy nem szépirodalmi
művet, hanem az amerikai olvasóközönség valamilyen okból kiváltott,
átlagon felüli érdeklődésének tárgyát tartjuk kezünkben. De hogy van-e
az ilyen műveknek hosszú távon érvényes tartalma, maradandósága,
egyáltalán: művészi értéke, ahhoz az eladási eredmények a legkevésbé
biztos mutatók.
Hogy
Sara Gruen könyvét mégis beválogattuk a „Cirkusz és irodalom”
cikksorozat művei közé, annak oka témájában keresendő. Regénye a 20-as,
30-as évek észak-amerikai vándorcirkuszi életéről szól, a nagy gazdasági
világválság és a szesztilalom idejét megelevenítve, olyan
cirkusztörténeti adalékokkal fűszerezve írását, melyek segítségével műve
végére szinte észrevétlenül meglehetős tájékozottságra tehetünk szert a
manézs függöny mögötti életéről. A könyv külön érdeme, hogy a korabeli
cirkuszi hétköznapokat ábrázoló archív képek szolgálnak illusztrációul.
A
regényben az idősek otthonában élő, 90. évét is betöltött lakó, Jacob
Jankowski visszaemlékezésének tükörcserepei apránként egy valóságos
„szélesvásznú” filmeposszá állnak össze, melyben egyszer csak mi is a
Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának cirkuszvonatán találjuk
magunkat, s robogunk a kriminális bűnöket elfedő éjszakák és kacagtató
előadások állandó váltakozása közepette keresztül-kasul az államokon.
A
cirkusz kegyetlen és kíméletlen tulajdonosát, Al bácsit, egy dolog
élteti csak: mindenben túl akarja szárnyalni vélt vetélytársait, a
Ringling testvéreket, akik korábban, az eredeti tulajdonosok halála után
a Barnum & Baileyt is felvásárolták. Ezért utazik az ő társulata is
cirkuszvonattal[7],
ezért fontos neki Jacob, akit alkalmazva végre a társulatának is lesz
saját állatorvosa, ezért központi jelentőségű a látványosbódék[8] szereplőinek gondos megválogatása, és Rosie, az elefánt megvásárlása.
Phineas
Taylor Barnum, a regénybeli Al bácsi példaképe szenvedélyesen
gyűjtötte a rendellenes testfelépítésű állatokat és embereket, és az
előadásait kísérő Különcök Múzeumában léptette fel őket. Törpéket, óriás
asszonyokat, albínókat, szakállas nőket, kétfejű állatokat mutogatott
utazó kiállításán a nézőknek. Al bácsinak, akárcsak legendás
példaképének, ezért olykor sokkal fontosabb egy különleges alkatú ember
megszerzése, mint maga az esti előadás. Mániákus szenvedélyének talán
legleplezetlenebb megnyilvánulása az a kétségbeesett és fájdalmas pompa,
ahogy egyik legfőbb látványosságát, a kövér nőt, Lucindát eltemetteti.
Ez aztán később humoros jelenetek forrása is lesz: ”Lucinda halála
súlyos veszteséget jelent. Ezt a hiányt pótolnunk kell… minden
nagycirkusznak van kövér nője, ezért mi sem lehetünk meg nélküle.
Al
bácsi és August a BillBoard hirdetési újságot lapozgatják, és minden
egyes megállónknál serényen telefonálgatnak meg táviratoznak, hogy új
hölgyet toborozzanak (…)
Al
bácsi annyira elkeseredik, hogy ajánlatot tesz egy termetes hölgynek a
közönség soraiból. Balszerencsénkre, mint kiderül, a rendőrfelügyelő
feleségét szúrta ki.”[9]
Szintén
Barnumék sikere lebegett Al bácsi lelki szemei előtt, mikor megvette
Rosie-t, az elefántot: „Nemcsak állatorvosunk van, ráadásul aki a
Cornellen tanult, de mostantól elefántunk is. (…) És ez csak a kezdet,
barátaim! Mára bekerültünk a legjobbak közé. Olyan cirkusz vagyunk,
amelyikkel számolni kell.”[10]
Itt
azonban érdemes tennünk egy kis cirkusztörténeti kitérőt, hogy
megértsük, miért oly roppant jelentőségű egy elefánt megszerzése. Taylor
Barnum amihez nyúlt, arannyá változott.[11]
Történt aztán 1880 körül, hogy az egyik fő attrakcióként megszerezte a
londoni állatkert jámborságáról és hatalmas méretéről addigra már
világhíressé vált elefántját, Jumbót. Azóta az angol nyelvterületen a
jumbo szó a hatalmas méret szinonimájává vált (Jumbo Jet). Jumbó egyik
legjobb befektetése volt P. T. Barnumnak: szerte az államokban néhány év
alatt több mint 20 millióan vettek sokszor csak azért jegyet a
vándorcirkusz előadásaira, hogy Jumbó méretét megcsodálják. A regénybeli
Al bácsi Rosie-val Barnumék sikerét igyekezett megismételni. August, a
skizoid, személyiségzavarral küzdő állatidomár és Marlena, az elragadóan
szép és légies műlovarnő Rosie-val közös száma aztán meghozza a várva
várt sikert is. Rosie alakjához több híres hajdani cirkuszelefánt
történetét dolgozta fel Sara Gruen, így például Old Mom esetét, akinek
korábbi gondozója német volt, s a nyelvi korlátok miatt sokáig nem
tudtak vele dolgozni az angolul beszélő idomárjai, mígnem rájöttek
„Öreganyó” értetlenségének okára. De beemelte művébe annak
a gyilkos elefántnak, Topsynak az esetét is, aki az őt korábban égő
cigarettával megetető gondozóját megölte. Topsyt, mivel nem először ölt
embert, ezért nyilvánosan ki is végeztek[12] 1903-ban.
Mindeközben
átfogó képet kaphatunk a cirkusz társadalmának hierarchikus
felépítéséről, ahol Jacob, a társulat frissen kinevezett állatorvosa az
előadóművészek és a porondszemélyzet közötti áthidalhatatlan szakadék
fölött szinte kötéltáncosként egyensúlyozva, ráadásul egy szerelmi
háromszögbe csöppenve próbál akár az élete kockáztatásával is helyt
állni.
A
regény elején az idősek otthonában elterjed a hír, hogy a szomszédos
réten néhány előadás erejéig egy vándorcirkusz veri fel a sátrát.
Az idős, beteg, rozoga öregek gyermekek módjára lelkesednek a beígért
előadás megtekintése előtti napokban, s ez az élmény− no meg McGuinty
betegtárs hazugnak vélt hetvenkedése: „Én hordtam a vizet az
elefántoknak!”[13]−,
akárcsak Proust Swannjának a madeleine sütemény és a tea illata, adja a
kezdő impulzust ahhoz, hogy Jacob emlékeiből, belső monológjaiból
életre keljen az egykori Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza.
Jacob
Jankowskit a cirkusz világának, gyötrelmes megpróbáltatásainak, ördögi
aljasságoknak és szenvedélyes szerelmének emléke aztán elvezeti a
felismeréshez: az ő lajtorjájának ebből a közegből kellett
felemelkednie, s ide talál majd újra vissza élete alkonyán, egy igazán
vagabundos döntéssel: „Olyan vicces és pompás ez. Érzem, hogy
nevetőgörcs kerülget. Kit érdekel, hogy kilencvenhárom éves vagyok? Kit
érdekel, hogy a testem elaggott, roskatag, kész katasztrófa? Ha ezek
elfogadnak engem és velem együtt minden bűntudatomat, ugyan miért ne
szöknék meg egy cirkusszal?”[14]
A
művet elolvasva egyre csak arra gondoltam, hogy az állatvédelmet
mindenekfelett szem előtt tartó jogalkotóink rendelkezéseik
meghozatalakor gondolnak-e a cirkusz azon elvitathatatlan értékére, hogy
már kisgyermekként megszeretteti velünk az állatokat? S vajon ők
lehetnének-e ennyire lelkes állatvédők, ha gyermekkoruk ködös emlékképei
között nem lenne legalább egy, önfeledt szórakozást nyújtó, elefántot
is felvonultató cirkuszi előadás emléke…
[1] Dévényi Ildikó−Moravecz Levente: Aranybohóc. A Magyar Nemzeti Cirkusz legendája. Pécs, 2009, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 125. p.
[2] Dévényi Ildikó−Moravecz Levente:94-96. p.
[3]
http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:TJs0XdXYrqYJ:www.astrostar.com/articles/arna.htm+ARNA+the+circus+elephant&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
[4] Lásd a fentebb mellékelt internetes hivatkozást
[5] http://www.news.com.au/circus-gives-up-killer-elephant-arna/story-e6frfkp9-1111115274053
[6] Sara Gruen: Vizet az elefántnak. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2007
[7] Az 1871-es „A Világ legnagyszerűbb showja”
című turnéval alapozta meg Taylor Barnum a világhírnevét. Társulata
utaztatására és cirkuszának reklámozására a világon elsőként saját
vasúti kocsikat és mozdonyt használt. A Ringling Cirkuszt mindmáig a már
messziről felismerhető vonatszerelvényei jelképezik leginkább, lásd a
cirkusz weboldalának designját: www.ringling.com
[8] Phineas Taylor Barnumot úgy is hívták, hogy a „humbug-ember”, hisz vásári kikiáltóból vált a világ legnagyobb cirkuszának tulajdonosává. „Gyerekek, minden pillanatban születik egy balek: akit nem én csapok be, azt becsapja valaki más”-
így szólt híres mondása, s ő kiválóan értett ahhoz, hogyan kell a
hiszékeny emberek csodák utáni sóvárgását kielégíteni. A tömegek
manipulálásában szerzett elévülhetetlen eredményéért a Pszichológiában
róla nevezték el a tömegek pszichológiai manipulálásának a jelenségét,
azaz a Barnum-effektust. Sara Gruen be is emeli a regénybe egyik híres
átverését, a feje helyén a farkát viselő lovat, mellyel Al bácsiék is megvezetik nézőiket, de ebből is láthatjuk a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza
legföljebb csak mímelheti Barnumékat, komoly vetélytársakká nem
válhatnak. A látványosbódék egyébként ebben az időben a nagyobb
utazócirkuszok állandó kiegészítő elemei voltak, személyzetűk
(céllövöldések, árusok, prostituáltak) pedig szintén a cirkusz
alkalmazottai voltak.
[11] Önélatrajzának Domonkos Elek által átdolgozott kiadása hazánkban is megjelent 1900-ban Barnum milliói címen.
[12]
A kivégzés eszköze egy Thomas Alva Edison által tervezett „elektromos
papucs” volt. Az eseményről a korabeli filmhíradó is beszámolt. A
megrázó képsor megtekinthető: http://www.youtube.com/watch?v=bowA1xUZpmA
[13]
Sara Gruen: 19. p. - Írásunk elején már említettük Arnának, az ausztrál
cirkuszi elefántnak az esetét. Érdekes egybeesés a regénybeli, mindig
szomjas Rosie történetével, hogy már egy
2002-es tényfeltáró állatvédelmi jelentés
is megállapította például, hogy Arna rendszeresen nem kapott
elegendő vizet gondozóitól!
| |
megjelenik minden páros hónap 10-én
|