CIRKUSZI AKROBATIKA
Alapkutatási és szakmódszertani periodika

Almássy Balázs: Cirkusz és irodalom 6. rész 

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

 „A reggel fényében látom, amit az elmúlt éjszaka
nem vettem észre: a szekereket skarlátpirosra festették,
a kerekek napocskát formáznak, és mindegyikre
felpingálták: Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza.”
 
(Sara Gruen: Vizet az elefántnak)
 
A cirkusz évtizedekkel ezelőtt is még legalább annyira elképzelhetetlen volt állatszámok nélkül, mint a kalács mazsola nélkül.
Mára azonban cirkuszi körökben komoly aggodalmakat okoz (kivált az utazó cirkuszoknál) az az új állatvédelmi törvény, melynek rendelkezései megtiltják majd, hogy majmok, orrszarvúak, vízilovak vagy éppen elefántok lépjenek porondra, 2010 után pedig a veszélyeztetett állatfajok egyedeitől, például a tigrisektől meg is kell majd válniuk a társulatoknak, mint korábbi tulajdonosoknak, s egy befogadó intézményt, leginkább is egy állatkertet kell keresniük későbbi elhelyezésükhöz[1].
Magam hallottam vándorcirkuszos artistáktól, hogy az éves turnéikat sem úgy alakítják már, mint még akár egy évtizeddel korábban is. Akkor tavasszal elindultak, s Európa szinte minden országát átszelve télre tértek ismét csak haza. Napjainkban viszont Európában egyre nő azon országok száma, ahol a valóságtól sokszor elrugaszkodott és már-már betarthatatlan, óriási anyagi megterhelést okozó állatvédelmi törvények és bürokratikus rendelkezések gyakorlatilag lehetetlenné teszik a vándorcirkuszok működését. Pedig sokszor az állatkertek is megirigyelhetik azokat az életkörülményeket, amelyeket egy jó cirkusz biztosítani tud. Richter József erről így vall: ”Gondoljunk bele, hogy egy cirkusznál mennyivel intelligensebbek az állatok. Hiszen foglalkoznak velük, tanítva vannak, emberközelben élnek. Ez elengedhetetlen a műsor érdekében. Így ez mindenkinek jó. Jó az artistának, jó az állatnak és jó a közönségnek. (…) Közben sokkal tisztábban vannak tartva, hiszen fel kell őket léptetni. Foglalkozni kell velük rendszeresen. A cirkuszi vadállatok sokkal intelligensebbek, mint az állatkerti társaik. Jobban is érzik magukat ezáltal. Indiában például dolgoznak az elefántokkal. Itthon régen a lovakkal szántottak, vetettek, ott felülnek az elefánt hátára, és kimennek a fakitermelésre, és az elefánt hozza, viszi a rönköket.”[2]
Sajnos a szakértelem nélküli, felelőtlen állattartás következtében történtek, történnek balesetek, tragédiák cirkuszi állatoknál is. Egy beszámoló szerint[3] a nem megfelelő körülmények miatt csupán 1994 és 2000 között például 30 cirkuszi elefánt hunyt el az USÁ-ban. S időről időre hallunk gondozója ellen forduló cirkuszi nagymacskáról, gyilkos elefántról is. Egyik legutóbbi eset Arnának, a nőstény elefántnak a története, akit az ausztrál Stardust Circus utaztatott egyik fő attrakciójaként a kontinensnyi állam egyik városából a másikba, míg meg nem ölte 57 éves gondozóját. A független szakértői vizsgálatok korábban már egy sor mulasztást tártak fel Arna tartási körülményeivel kapcsolatban[4], melyek közrejátszhattak a 2007 decemberi tragédia[5] bekövetkeztében.
Sajnos az ilyen távoli, de még sajnálatosabb, hogy alkalmanként még nálunk is előforduló esetek miatt lehet, hogy a sok száz évig életképes, mert folytonosan megújuló és a világ legkiesebb szegletébe is eljutó s ott szórakozást nyújtó vándorcirkuszok karavánjai lassan végleg eltűnhetnek néhány jó szándékú, ám átgondolatlanul túlszabályozott állatvédelmi törvény miatt kontinensünk országútjairól, hacsak le nem mondanak bizonyos állatok cirkuszi szerepeltetéséről.  
A vándorcirkuszok jó néhány súlyos válságot sikeresen átvészeltek az elmúlt száz évben. Igaz, a nagy gazdasági világválság évei alatt sorra csődöltek be a korábbi sikeres csoportok, akiknek tagjai, ha szerencséjük volt, beolvadtak más társulatokba, vagy rosszabb esetben visszatértek a civil életbe. Csak a legnagyobb, igazán tőkeerős együttesek maradhattak életben, akik a tönkrement csoportok tehetséges tagjait, állatait, rekvizitjeit felvásárolva még nagyobb, még változatosabb programokat nyújthattak nézőiknek. Mint ahogy tette azt a Ringling Brothers and Barnum & Bailey Cirkusz az USÁ-ban.
 
Sara Gruen Vizet az elefántnak[6] című regénye pontosan ezekről a válságos évekről szól. Ha egy könyvnél olyan borítóval találkozunk, mely azzal hirdeti önmagát: ”New York Times Bestseller”, akkor joggal feltételezhetjük, hogy nem szépirodalmi művet, hanem az amerikai olvasóközönség valamilyen okból kiváltott, átlagon felüli érdeklődésének tárgyát tartjuk kezünkben. De hogy van-e az ilyen műveknek hosszú távon érvényes tartalma, maradandósága, egyáltalán: művészi értéke, ahhoz az eladási eredmények a legkevésbé biztos mutatók.
Hogy Sara Gruen könyvét mégis beválogattuk a „Cirkusz és irodalom” cikksorozat művei közé, annak oka témájában keresendő. Regénye a 20-as, 30-as évek észak-amerikai vándorcirkuszi életéről szól, a nagy gazdasági világválság és a szesztilalom idejét megelevenítve, olyan cirkusztörténeti adalékokkal fűszerezve írását, melyek segítségével műve végére szinte észrevétlenül meglehetős tájékozottságra tehetünk szert a manézs függöny mögötti életéről. A könyv külön érdeme, hogy a korabeli cirkuszi hétköznapokat ábrázoló archív képek szolgálnak illusztrációul.
 
A regényben az idősek otthonában élő, 90. évét is betöltött lakó, Jacob Jankowski visszaemlékezésének tükörcserepei apránként egy valóságos „szélesvásznú” filmeposszá állnak össze, melyben egyszer csak mi is a Benzini Testvérek Világhíres Cirkuszának cirkuszvonatán találjuk magunkat, s robogunk a kriminális bűnöket elfedő éjszakák és kacagtató előadások állandó váltakozása közepette keresztül-kasul az államokon.
A cirkusz kegyetlen és kíméletlen tulajdonosát, Al bácsit, egy dolog élteti csak: mindenben túl akarja szárnyalni vélt vetélytársait, a Ringling testvéreket, akik korábban, az eredeti tulajdonosok halála után a Barnum & Baileyt is felvásárolták. Ezért utazik az ő társulata is cirkuszvonattal[7], ezért fontos neki Jacob, akit alkalmazva végre a társulatának is lesz saját állatorvosa, ezért központi jelentőségű a látványosbódék[8] szereplőinek gondos megválogatása, és Rosie, az elefánt megvásárlása.
Phineas Taylor Barnum, a regénybeli Al bácsi példaképe szenvedélyesen gyűjtötte a rendellenes testfelépítésű állatokat és embereket, és az előadásait kísérő Különcök Múzeumában léptette fel őket. Törpéket, óriás asszonyokat, albínókat, szakállas nőket, kétfejű állatokat mutogatott utazó kiállításán a nézőknek. Al bácsinak, akárcsak legendás példaképének, ezért olykor sokkal fontosabb egy különleges alkatú ember megszerzése, mint maga az esti előadás. Mániákus szenvedélyének talán legleplezetlenebb megnyilvánulása az a kétségbeesett és fájdalmas pompa, ahogy egyik legfőbb látványosságát, a kövér nőt, Lucindát eltemetteti. Ez aztán később humoros jelenetek forrása is lesz: ”Lucinda halála súlyos veszteséget jelent. Ezt a hiányt pótolnunk kell… minden nagycirkusznak van kövér nője, ezért mi sem lehetünk meg nélküle.
Al bácsi és August a BillBoard hirdetési újságot lapozgatják, és minden egyes megállónknál serényen telefonálgatnak meg táviratoznak, hogy új hölgyet toborozzanak (…)
Al bácsi annyira elkeseredik, hogy ajánlatot tesz egy termetes hölgynek a közönség soraiból. Balszerencsénkre, mint kiderül, a rendőrfelügyelő feleségét szúrta ki.”[9]
Szintén Barnumék sikere lebegett Al bácsi lelki szemei előtt, mikor megvette Rosie-t, az elefántot: „Nemcsak állatorvosunk van, ráadásul aki a Cornellen tanult, de mostantól elefántunk is. (…) És ez csak a kezdet, barátaim! Mára bekerültünk a legjobbak közé. Olyan cirkusz vagyunk, amelyikkel számolni kell.”[10]
Itt azonban érdemes tennünk egy kis cirkusztörténeti kitérőt, hogy megértsük, miért oly roppant jelentőségű egy elefánt megszerzése. Taylor Barnum amihez nyúlt, arannyá változott.[11] Történt aztán 1880 körül, hogy az egyik fő attrakcióként megszerezte a londoni állatkert jámborságáról és hatalmas méretéről addigra már világhíressé vált elefántját, Jumbót. Azóta az angol nyelvterületen a jumbo szó a hatalmas méret szinonimájává vált (Jumbo Jet). Jumbó egyik legjobb befektetése volt P. T. Barnumnak: szerte az államokban néhány év alatt több mint 20 millióan vettek sokszor csak azért jegyet a vándorcirkusz előadásaira, hogy Jumbó méretét megcsodálják. A regénybeli Al bácsi Rosie-val Barnumék sikerét igyekezett megismételni. August, a skizoid, személyiségzavarral küzdő állatidomár és Marlena, az elragadóan szép és légies műlovarnő Rosie-val közös száma aztán meghozza a várva várt sikert is. Rosie alakjához több híres hajdani cirkuszelefánt történetét dolgozta fel Sara Gruen, így például Old Mom esetét, akinek korábbi gondozója német volt, s a nyelvi korlátok miatt sokáig nem tudtak vele dolgozni az angolul beszélő idomárjai, mígnem rájöttek „Öreganyó” értetlenségének okára. De beemelte művébe annak a gyilkos elefántnak, Topsynak az esetét is, aki az őt korábban égő cigarettával megetető gondozóját megölte. Topsyt, mivel nem először ölt embert, ezért nyilvánosan ki is végeztek[12] 1903-ban.
 
Mindeközben átfogó képet kaphatunk a cirkusz társadalmának hierarchikus felépítéséről, ahol Jacob, a társulat frissen kinevezett állatorvosa az előadóművészek és a porondszemélyzet közötti áthidalhatatlan szakadék fölött szinte kötéltáncosként egyensúlyozva, ráadásul egy szerelmi háromszögbe csöppenve próbál akár az élete kockáztatásával is helyt állni.
A regény elején az idősek otthonában elterjed a hír, hogy a szomszédos réten néhány előadás erejéig egy vándorcirkusz veri fel a sátrát. Az idős, beteg, rozoga öregek gyermekek módjára lelkesednek a beígért előadás megtekintése előtti napokban, s ez az élmény− no meg McGuinty betegtárs hazugnak vélt hetvenkedése: „Én hordtam a vizet az elefántoknak!”[13]−, akárcsak Proust Swannjának a madeleine sütemény és a tea illata, adja a kezdő impulzust ahhoz, hogy Jacob emlékeiből, belső monológjaiból életre keljen az egykori Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza.
Jacob Jankowskit a cirkusz világának, gyötrelmes megpróbáltatásainak, ördögi aljasságoknak és szenvedélyes szerelmének emléke aztán elvezeti a felismeréshez: az ő lajtorjájának ebből a közegből kellett felemelkednie, s ide talál majd újra vissza élete alkonyán, egy igazán vagabundos döntéssel: „Olyan vicces és pompás ez. Érzem, hogy nevetőgörcs kerülget. Kit érdekel, hogy kilencvenhárom éves vagyok? Kit érdekel, hogy a testem elaggott, roskatag, kész katasztrófa? Ha ezek elfogadnak engem és velem együtt minden bűntudatomat, ugyan miért ne szöknék meg egy cirkusszal?”[14]
 
A művet elolvasva egyre csak arra gondoltam, hogy az állatvédelmet mindenekfelett szem előtt tartó jogalkotóink rendelkezéseik meghozatalakor gondolnak-e a cirkusz azon elvitathatatlan értékére, hogy már kisgyermekként megszeretteti velünk az állatokat? S vajon ők lehetnének-e ennyire lelkes állatvédők, ha gyermekkoruk ködös emlékképei között nem lenne legalább egy, önfeledt szórakozást nyújtó, elefántot is felvonultató cirkuszi előadás emléke…

 


[1] Dévényi Ildikó−Moravecz Levente: Aranybohóc. A Magyar Nemzeti Cirkusz legendája. Pécs, 2009, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 125. p.
[2] Dévényi Ildikó−Moravecz Levente:94-96. p.
[3] http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:TJs0XdXYrqYJ:www.astrostar.com/articles/arna.htm+ARNA+the+circus+elephant&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
[4] Lásd a fentebb mellékelt internetes hivatkozást
[5] http://www.news.com.au/circus-gives-up-killer-elephant-arna/story-e6frfkp9-1111115274053
[6] Sara Gruen: Vizet az elefántnak. Szeged, Könyvmolyképző Kiadó, 2007
[7] Az 1871-es „A Világ legnagyszerűbb showja” című turnéval alapozta meg Taylor Barnum a világhírnevét. Társulata utaztatására és cirkuszának reklámozására a világon elsőként saját vasúti kocsikat és mozdonyt használt. A Ringling Cirkuszt mindmáig a már messziről felismerhető vonatszerelvényei jelképezik leginkább, lásd a cirkusz weboldalának designját: www.ringling.com
[8] Phineas Taylor Barnumot úgy is hívták, hogy a „humbug-ember”, hisz vásári kikiáltóból vált a világ legnagyobb cirkuszának tulajdonosává. „Gyerekek, minden pillanatban születik egy balek: akit nem én csapok be, azt becsapja valaki más”- így szólt híres mondása, s ő kiválóan értett ahhoz, hogyan kell a hiszékeny emberek csodák utáni sóvárgását kielégíteni. A tömegek manipulálásában szerzett elévülhetetlen eredményéért a Pszichológiában róla nevezték el a tömegek pszichológiai manipulálásának a jelenségét, azaz a Barnum-effektust. Sara Gruen be is emeli a regénybe egyik híres átverését, a feje helyén a farkát viselő lovat, mellyel Al bácsiék is megvezetik nézőiket, de ebből is láthatjuk a Benzini Testvérek Világhíres Cirkusza legföljebb csak mímelheti Barnumékat, komoly vetélytársakká nem válhatnak. A látványosbódék egyébként ebben az időben a nagyobb utazócirkuszok állandó kiegészítő elemei voltak, személyzetűk (céllövöldések, árusok, prostituáltak) pedig szintén a cirkusz alkalmazottai voltak.
[9] Sara Gruen: 240. p.
[10] Sara Gruen: 150. p.
[11] Önélatrajzának Domonkos Elek által átdolgozott kiadása hazánkban is megjelent 1900-ban Barnum milliói címen.
[12] A kivégzés eszköze egy Thomas Alva Edison által tervezett „elektromos papucs” volt. Az eseményről a korabeli filmhíradó is beszámolt. A megrázó képsor megtekinthető: http://www.youtube.com/watch?v=bowA1xUZpmA
[13] Sara Gruen: 19. p. - Írásunk elején már említettük Arnának, az ausztrál cirkuszi elefántnak az esetét. Érdekes egybeesés a regénybeli, mindig szomjas Rosie történetével, hogy már egy 2002-es tényfeltáró állatvédelmi jelentés is megállapította például, hogy Arna rendszeresen nem kapott elegendő vizet gondozóitól!
[14] Sara Gruen: 380. o.



megjelenik minden páros hónap 10-én