Ez év februárjában elgázoltak
a kutyámmal együtt a zebrán.
Ez az esti séta közben
történt és azóta minden átalakult az életemben.
Az időtájt két barátomat, munkatársamat és sorstársamat is elvesztettem, szinte egyszerre történt minden.
Mindez egy kanyar volt az
életem útján és a kanyaron túl már minden más.
Mindig a munkám volt a legfontosabb számomra.
Ez soha nem jelentett valami
kényszert, mert én a teendők sűrűjében éreztem tökéletesen jól magam.
Még a balesetem után is tele
voltam tervekkel, vágytam mielőbb vissza a munkába, de egyre világosabb lett,
hogy nem leszek képes a megszokott módon
ellátni a napi feladatokat, nem is szólva az azokon felüliekről. Egy-egy találkozóra, jótékonysági rendezvényre
gondolok, melyet megszoktak és már vártak is tőlünk.
Örültem az idő múlásának,
javult és ma is szépen javul az állapotom, de két saroknál tovább még ma sem
tudok menni, odáig is csak mankókkal. Ha valahová el akarok jutni, ami ennél a
távolságnál messzebb van, taxiba kell ülnöm.
Nem, egyáltalán nem az a
célom, hogy sajnálatot keltsek magam iránt, de a valósággal szembe kell nézni.
Egy jó barátomon láttam
beszélgetés közben, hogy sajnálkozni akar. Mondtam neki: annak ellenére, ami
velem történt, örömmel élem meg minden napomat és nem akarok depresszióba esni.
Hiszem, hogy minden baj akkora, amekkorának mi látjuk. Sok, nagyon sok múlik
rajtunk, miként rakjuk helyre a dolgokat magunkban.
A megkezdett munkát valakinek
folytatnia kell, mert magától semmi sem megy. Elvezettük az egykori megyei
szervezetet az önálló és immáron akkreditált státuszába, s így már valamivel
könnyebb lesz a rehabilitációs központunk működtetése is, melyre valamennyien
büszkék vagyunk. Na, ezt már nem is lenne olyan egyszerű irányítani az én
állapotomban, mankóval. Átgondoltam
mindezt és lemondtam a megyei elnöki tisztségemről.
Szerencsére minden okosan
végzett munka csapatban valósul meg. Ebből adódik, hogy én is a csapatból
kereshettem annak a személyét, aki tovább viszi azt az ügyet, amire oly sok
energiát fordítottunk valamennyien.
Bízni kell a sortársak
bölcsességében és ez a mondás be is igazolódott. Remélhetőleg olyan utódot
választottak, aki a stafétabotot viszi tovább.
A barátságokról nem mondtam
le, csak a tisztségről, ez fontos, mert nagyon várom, hogy mikor mehetek újra
abba a közösségbe, amely oly sokat jelent számomra.
Szeretnék itt még egy
gondolatot megosztani az olvasóval.
Sokszor fázom mostanában és
egyre jobban.
Fázom, mert nagyon
eltávolodtunk egymástól. Úgy érzem, a Szövetségen belül a megszokott
érdeklődések, szomszédolások megritkultak vagy elmaradtak, csak az anyagiakra
összpontosítunk, a baráti kapcsolatok kihűltek, az ellentétek megsokasodtak, talán a
döntésekkel kapcsolatos gondolkodásunkban is a kelleténél nagyobb helyet
kap a jogszerűség, az emberi érzésekkel szemben. Pedig jól csak a szívével lát
az ember. Lehet, ezt sokszor írtuk, mondtuk, de azért ez így igaz.
A mi esetünkben nem
szerencsés ez a lélektelen állapot, ez a mértéktartás.
Ha mi nem vagyunk képesek
egymást tolerálni, hogyan várhatjuk el azt az úgynevezett többségi
társadalomtól?
Nem szükséges semmi
különösebb intézkedés ebben a kérdésben, csak anynyi, hogy a legközelebbi
alkalommal ne felejtsünk el egy-egy levelet elküldeni meghívóként a szomszéd
megyének és már ismét felújul a régi gyakorlat.
Zilahi György