Örömmel élem meg minden napomat

 

Ez év februárjában elgázoltak a kutyámmal együtt a zebrán.

Ez az esti séta közben történt és azóta minden átalakult az életemben.

Az időtájt két  barátomat, munkatársamat  és sorstársamat is elvesztettem,  szinte egyszerre történt minden.

Mindez egy kanyar volt az életem útján és a kanyaron túl már minden más.

Mindig a munkám  volt a legfontosabb számomra.

Ez soha nem jelentett valami kényszert, mert én a teendők sűrűjében éreztem tökéletesen jól magam.

Még a balesetem után is tele voltam tervekkel, vágytam mielőbb vissza a munkába, de egyre világosabb lett, hogy nem leszek képes a  megszokott módon ellátni a napi feladatokat, nem is szólva az azokon felüliekről.  Egy-egy találkozóra, jótékonysági rendezvényre gondolok, melyet megszoktak és már vártak is tőlünk.

Örültem az idő múlásának, javult és ma is szépen javul az állapotom, de két saroknál tovább még ma sem tudok menni, odáig is csak mankókkal. Ha valahová el akarok jutni, ami ennél a távolságnál messzebb van, taxiba kell ülnöm.

Nem, egyáltalán nem az a célom, hogy sajnálatot keltsek magam iránt, de a valósággal szembe kell nézni.

Egy jó barátomon láttam beszélgetés közben, hogy sajnálkozni akar. Mondtam neki: annak ellenére, ami velem történt, örömmel élem meg minden napomat és nem akarok depresszióba esni. Hiszem, hogy minden baj akkora, amekkorának mi látjuk. Sok, nagyon sok múlik rajtunk, miként rakjuk helyre a dolgokat magunkban.

A megkezdett munkát valakinek folytatnia kell, mert magától semmi sem megy. Elvezettük az egykori megyei szervezetet az önálló és immáron akkreditált státuszába, s így már valamivel könnyebb lesz a rehabilitációs központunk működtetése is, melyre valamennyien büszkék vagyunk. Na, ezt már nem is lenne olyan egyszerű irányítani az én állapotomban, mankóval.  Átgondoltam mindezt és lemondtam a megyei elnöki tisztségemről.

Szerencsére minden okosan végzett munka csapatban valósul meg. Ebből adódik, hogy én is a csapatból kereshettem annak a személyét, aki tovább viszi azt az ügyet, amire oly sok energiát fordítottunk valamennyien.

Bízni kell a sortársak bölcsességében és ez a mondás be is igazolódott. Remélhetőleg olyan utódot választottak, aki a stafétabotot viszi tovább.

A barátságokról nem mondtam le, csak a tisztségről, ez fontos, mert nagyon várom, hogy mikor mehetek újra abba a közösségbe, amely oly sokat jelent számomra.

Szeretnék itt még egy gondolatot megosztani az olvasóval.

Sokszor fázom mostanában és egyre jobban.

Fázom, mert nagyon eltávolodtunk egymástól. Úgy érzem, a Szövetségen belül a megszokott érdeklődések, szomszédolások megritkultak vagy elmaradtak, csak az anyagiakra összpontosítunk, a baráti kapcsolatok kihűltek, az  ellentétek megsokasodtak,  talán a  döntésekkel kapcsolatos gondolkodásunkban is a kelleténél nagyobb helyet kap a jogszerűség, az emberi érzésekkel szemben. Pedig jól csak a szívével lát az ember. Lehet, ezt sokszor írtuk, mondtuk, de azért ez így igaz.

A mi esetünkben nem szerencsés ez a lélektelen állapot, ez a mértéktartás.

Ha mi nem vagyunk képesek egymást tolerálni, hogyan várhatjuk el azt az úgynevezett többségi társadalomtól?

Nem szükséges semmi különösebb intézkedés ebben a kérdésben, csak anynyi, hogy a legközelebbi alkalommal ne felejtsünk el egy-egy levelet elküldeni meghívóként a szomszéd megyének és már ismét felújul a régi gyakorlat.

 

Zilahi György