Szolgálni akarom a rászorulókat

 

Laczi Tamásné vagyok. Budapesten, a gyengénlátók iskolájában végeztem el az általános iskolát. A gimnáziumba már lakóhelyemen, Kapuváron jártam. Itt értek az első csalódások: társaim gúnyolódása, kiszúrások és némely tanárok rosszindulata. Emiatt az érettségit követően nem mertem felvételizni felsőfokú iskolában, inkább gyógymasszőr tanfolyamra jártam. A tanfolyamon ismerkedtem meg férjemmel, aki teljesen vak. Debrecenbe költöztünk, és munkám során rájöttem, hogy megállom a helyemet a látók között is, bár volt több csalódásom. És találkoztam az előítéletekkel is gyermekeim születésekor vagy akár az óvodába íratáskor.

Az első gyermekorvosunk nem tudta elképzelni rólunk, hogy tisztességgel fel tudjuk nevelni nagyobbik lányunkat, és célozgatott az örökbe adásra. Aztán volt olyan óvodavezető, aki megkérdőjelezte, hogy a férjem épen és egészségesen haza tudja hozni a gyereket, és nem vállalta a felelősséget, hogy felvegye Adriennt az óvodába. De ezt is megoldottuk: másik gyermekorvost kerestünk és egy távolabbi óvodába járattuk a gyerekeket.

Első lányom születése után vissza szerettem volna menni a régi munkahelyemre, de ott már nem vettek vissza.

Így kerültem a debreceni Nagytemplomi Református Egyházközség Immanuel Otthonba. Halmozottan fogyatékos gyerekekkel és fiatalokkal foglakoztunk. Nagyon megszerettem ezt a munkát. Annak érdekében, hogy még nagyobb szakértelemmel tudjak ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, ismét elkezdtem iskolába járni. Először a pedagógiai majd a gyógypedagógiai asszisztens tanfolyamot végeztem el, aztán második lányom születése után Hajdúböszörményben a szociálpedagógiai szakon végeztem a főiskolán, kitűnő eredménnyel.

Édesanyám betegsége miatt Kapuvárra költöztünk. Sajnos, mire a költözésig jutottunk, anyukám meghalt. A lakás eladását viszont már nem lehetett visszacsinálni. Maradtunk Kapuváron, házat vettünk, felújítottuk, férjemnek állást találtunk. A bértámogatás lejárta után felmondtak neki, ismét állást kerestünk, és ez így ment a Savaria Nett-Pack bedolgozói munkájáig.

Az én helyzetem egy kicsit könnyebb volt. 2004. áprilisában mentorként helyezkedtem el a győri vakok egyesületénél, és itt dolgoztam a munkaügyi központ bértámogatásával 2006. március 31-ig. Sok sorstársat segítettünk munkához, de sajnos a kormány által hozott rendeletek ezt a munkánkat nagyban befolyásolták.

Létrehoztuk a Gyengéné Fogarassy Margit Rehabilitációs Központot, melynek a vezetője lettem. Több tanfolyamot is indítottunk, például a szabadidő hasznos eltöltését szolgáló szövést, kerámia készítést, a Szintézis Alapítványnyal karöltve informatika-oktatást. Több színvonalas előadást, kirándulásokat szerveztünk.

Munkám közben több tanfolyamot is elvégeztem, köztük a pályázatíró tanfolyamot is. Ennek az egyesület is hasznát vette, hiszen működését a sikeres pályázataink is segítették.

2005-ben nem tudtuk az előírt számú látássérült embert munkába állítani, így a mentori szerződésünket nem újították meg. Próbáltunk máshonnan számomra fizetést pályázni, a pályázatot meg is nyertük, de a kifizetés akadozott. A munkámat ennek ellenére nem hagytam ott, mert szerettem, amit csináltam és felelősséget éreztem ezekért az emberekért. Tehát ha kellett, ingyen is elvégeztem azt, amiért két évig fizetést kaptam.

Most, az egyesület elnökeként, ugyanezt a felelősséget érzem, és remélem, sorstársaim bizalmát nem ok nélkül kaptam meg.

Sokat tanultam az előző elnöktől, Zilahi Györgytől, és az ő általa megkezdett munkát szeretném továbbvinni. Céljaink megegyeznek: egy jól működő egyesülettel, színvonalas munkával szeretnénk a jövőben is a látássérült emberek szolgálatában állni.