Laczi Tamásné vagyok. Budapesten,
a gyengénlátók iskolájában végeztem el az általános
iskolát. A gimnáziumba már lakóhelyemen, Kapuváron jártam. Itt értek az első
csalódások: társaim gúnyolódása, kiszúrások és némely tanárok rosszindulata.
Emiatt az érettségit követően nem mertem felvételizni felsőfokú iskolában,
inkább gyógymasszőr tanfolyamra jártam. A tanfolyamon
ismerkedtem meg férjemmel, aki teljesen vak. Debrecenbe költöztünk, és munkám
során rájöttem, hogy megállom a helyemet a látók között is, bár volt több
csalódásom. És találkoztam az előítéletekkel is gyermekeim születésekor vagy
akár az óvodába íratáskor.
Az első gyermekorvosunk nem
tudta elképzelni rólunk, hogy tisztességgel fel tudjuk nevelni nagyobbik
lányunkat, és célozgatott az örökbe adásra. Aztán volt olyan óvodavezető, aki
megkérdőjelezte, hogy a férjem épen és egészségesen haza tudja hozni a
gyereket, és nem vállalta a felelősséget, hogy felvegye Adriennt az óvodába. De
ezt is megoldottuk: másik gyermekorvost kerestünk és egy távolabbi óvodába járattuk a gyerekeket.
Első lányom születése után
vissza szerettem volna menni a régi munkahelyemre, de ott már nem vettek
vissza.
Így kerültem a debreceni
Nagytemplomi Református Egyházközség Immanuel
Otthonba. Halmozottan fogyatékos gyerekekkel és fiatalokkal foglakoztunk.
Nagyon megszerettem ezt a munkát. Annak érdekében, hogy még nagyobb
szakértelemmel tudjak ezekkel a gyerekekkel foglalkozni, ismét elkezdtem
iskolába járni. Először a pedagógiai majd a gyógypedagógiai asszisztens
tanfolyamot végeztem el, aztán második lányom születése után Hajdúböszörményben
a szociálpedagógiai szakon végeztem a főiskolán,
kitűnő eredménnyel.
Édesanyám betegsége miatt
Kapuvárra költöztünk. Sajnos, mire a költözésig jutottunk, anyukám meghalt. A
lakás eladását viszont már nem lehetett visszacsinálni.
Maradtunk Kapuváron, házat vettünk, felújítottuk, férjemnek állást találtunk. A
bértámogatás lejárta után felmondtak neki, ismét állást kerestünk, és ez így
ment a Savaria Nett-Pack bedolgozói
munkájáig.
Az én helyzetem egy kicsit
könnyebb volt. 2004. áprilisában mentorként helyezkedtem el a győri vakok
egyesületénél, és itt dolgoztam a munkaügyi központ bértámogatásával 2006.
március 31-ig. Sok sorstársat segítettünk munkához, de sajnos a kormány által
hozott rendeletek ezt a munkánkat nagyban befolyásolták.
Létrehoztuk a Gyengéné Fogarassy Margit
Rehabilitációs Központot, melynek a vezetője lettem. Több tanfolyamot is
indítottunk, például a szabadidő hasznos eltöltését
szolgáló szövést, kerámia készítést, a Szintézis Alapítványnyal
karöltve informatika-oktatást. Több színvonalas előadást, kirándulásokat
szerveztünk.
Munkám közben több
tanfolyamot is elvégeztem, köztük a pályázatíró tanfolyamot is. Ennek az
egyesület is hasznát vette, hiszen működését a sikeres pályázataink is
segítették.
2005-ben nem tudtuk az előírt
számú látássérült embert munkába állítani, így a mentori szerződésünket nem
újították meg. Próbáltunk máshonnan számomra fizetést pályázni, a pályázatot
meg is nyertük, de a kifizetés akadozott. A munkámat ennek ellenére nem hagytam
ott, mert szerettem, amit csináltam és felelősséget
éreztem ezekért az emberekért. Tehát ha kellett, ingyen is elvégeztem azt,
amiért két évig fizetést kaptam.
Most, az egyesület
elnökeként, ugyanezt a felelősséget érzem, és remélem, sorstársaim bizalmát nem
ok nélkül kaptam meg.
Sokat tanultam az előző
elnöktől, Zilahi Györgytől, és az ő általa megkezdett munkát szeretném
továbbvinni. Céljaink megegyeznek: egy jól működő egyesülettel, színvonalas
munkával szeretnénk a jövőben is a látássérült emberek szolgálatában állni.