Giliszta Géza kidugta a
fejét.
A kelő nap ráküldte melegét.
Széles jókedvében nyújtózott
nagyot
S elvégzett néhány
tornagyakorlatot.
Körülnézett, van-e már ébren
társa?
Forgolódott, de legfőképpen
hátra.
S amit látott, az a szívét
leigázta,
És, hogy szóljon véle, már
alig várta:
Óh, jó reggelt, szép hölgyem,
kisaszszonykám,
Nemde szép tavaszi nap
virradt ma ránk.
Milyen volt Önnek a téli
álma?
És, hogy s mint van a kedves
családja?
A vélt kisasszonynak tetszett
a beszéd.
Tetszett a szép szó, a bókolás.
– No lám
És járatta gyűrűit csinos kis
nyakán.
Széles mosollyal az ajakán.
Géza még mindig csapta a
szelet,
Sőt egyre jobban
belemelegedett:
– Te, szép húgom, tubicám,
virágom,
Ugye velem tartasz majd egész
nyáron?
Leszel az én kedvesem, hű
párom?
Úgy szeretlek, mint senkit a
világon!
Tetszel nekem! Karcsúságod
megigéz.
Érzem én, hogy érted leszek
férfivé!
A vélt kisasszony már nem
bírta tovább,
Elkapta a gyöngyöző kacagás:
– Te pupák! Még mindig nem
veszed észre?
Én vagyok, a Te farkadnak a
vége!
A szerzői jog érzékeny
területére lökött a sors bennünket! Augusztusi számunkban Folytatták a regény
történetét címmel tudósítást közöltünk az Ajkán megrendezett Fekete István
irodalmi vetélkedőről. A tudósításban szerepelt ez a mondat: „Rigó Béla: A
szerelmes giliszta című versével a Szolnokról érkezett Hám Réka Ágnes tisztelt
meg bennünket és az író emlékét is.” A tudósítás megjelenését követően azonban
jelentkezett Takácsné Csente Juliánna
írónő és tudatta velünk, hogy a verset ő írta. A tudósítást küldő Lak István úr
megígérte, hogy tisztázni fogja az elírás vagy félreértés kérdését. Addig is
azonban készséggel helyet adtunk Takácsné Csente Juliánna költeményének.
A szerk.