Életveszélyes kockázatot vállalt a gyermekért
Sohasem volt kegyes a sors a
szu-hogyi Molnár Lajosnéhoz. Bőven kijutott neki a megpróbáltatásokból. Milyen
csodálatra méltó lelkierő kellett neki a sorscsapások elviseléséhez! Így mondta
el életének rövid történetét:
– Ormosbányán születtem,
1960. május 13-án. Tizennégy éves voltam, amikor édesapám váratlanul elhunyt.
Autóbuszvezető volt az aggteleki járaton. Sohasem betegeskedett. Egyik napon
kettesben voltunk otthon. Éppen munkába készült, amikor rosszul lett és
meghalt. Nagyon megijedtem. Még ma is hatással van rám az a szörnyű esemény.
Belegondolni is rettenetes, hányan haltak volna meg, ha az autóbusz vezetése
közben történt volna a halála.
Két testvérem van: Sarolta és
Éva. Mindketten súlyos betegek. Sarolta leukémiás. Kislánya 25 éves volt,
amikor meghalt. Valami csomót találtak a nyakában. Éva nővéremnek a férje halt
meg. Ezt követően Éva egy napon úgy ébredt, hogy le van bénulva, pedig soha
semmi baja sem volt addig. Bottal jár. Van két gyereke, akik, hála Istennek,
egészségesek. Édesanyám rokkantsági nyugdíjas. Rudabányán él. Én is ott jártam
általános iskolába. A nyolcadik osztály befejezése után az edelényi Izsó Miklós
Gimnáziumban érettségiztem, majd Kazincbarcikán helyezkedtem el. Aztán jött a
nagy Ő Szuhogyról. 1982-ben mentem férjhez. 1983-ban született Csilla lányunk, 1986-ban pedig Csaba fiunk. Férjem akkor gépkocsivezető
volt. Gondoltunk egyet és nekifogtunk építkezni Szuhogyon.
Közben nőttek a gyerekek. Csilla jelenleg Németországban dolgozik, Csaba
Miskolcon felsőfokú képzésben vesz részt, az idén végez.
A gyerekek születése után a
régi munkahelyemre már nem is mentem vissza. Szuhogyon iskolatitkárként
helyezkedtem el.
Azt még nem is említettem,
hogy igazság szerint nekem nem is lett volna szabad szülést vállalnom, a bal
szemem miatt, amely már születésemtől fogva gyenge volt. Az orvosok szerint
életveszélyes kockázatot vállaltam a szüléssel. Az évek folyamán fokozatosan
romlott a látásom. A bal szememre teljesen megvakultam. A jobb szememmel
csőlátásom van. A nagyobb tárgyakat két méter távolságból felismerem. A
szuho-gyi munkahelyemről már régen leszámoltak a szemem miatt. Évekig voltam
otthon, legtöbbször egyedül, ugyanis a férjem kamionsofőrként járja a világot.
Az elmúlt év közepe óta
megváltozott a helyzetem. Megtudtam, hogy Ózdon vakokat és látássérülteket is
foglalkoztatnak a Rehabit Komplex Kft. részlegében.
Négyen összefogtunk és elmentünk Ózdra. Szerencsénk volt: felvettek! A
munkahely vezetői nagyon rendesek, megértőek, kedvesek voltak. A mai világban
ez már nagyon ritka. A munkatársak is segítőkészek, jó emberek. Egy év óta
dolgozom ott. Nagyon jó volt már kimozdulni az otthoni egyedüllétből. Igaz,
ennek is ára van, mert nagyon sokat kell utazni.
Miként sorstársaim, én is
reggel négy órakor kelek. Előbb Rudabányára buszozunk, majd Kazincbarcikára, s
onnan egy újabb átszállással Ózdra. A sorstársak nélkül én ezt egyedül nem
tudnám megtenni. Viccesen szoktam is mondani, hogy négyen azért csak kiteszünk
egy ép embert. Mindezt visszafelé is meg kell tenni. Este van, mire hazaérünk.
Még az a jó, hogy kilencven százalékos utazási kedvezményünk van. Mert anélkül a havi bérlet körülbelül negyvenezer forintba
kerülne. Ez meghiúsítaná a munkavállalásunkat, ami pedig számunkra nagyon
fontos.
Kerékgyártó Mihály