Liget.org   »   2013 / 12   »   Szilágyi Ákos  –  A test színeváltozása
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2859
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Mindahányan, akik most itt vagyunk a Liget Testet ölt című antológiájának bemutatóján, akár a nézőtéren, akár itt a pódiumon, annyiban vagyunk, külön-külön és együttesen is, amennyiben a térben maguknak helyet szorító és helyhez kötött testek vagyunk, hús-vér lények, akik ugyanilyen testek testi találkozásából lettek és testekből − édes anyatestekből − jöttek a világra, ahogyan ezek a testünknek életet adó testek is testekből bújtak elő egykoron, egyik a másik után, a nemzedékek végtelen láncának szemeiként, és biztosíthatom önöket, hogy egyszer testekként, testileg fogunk eltűnni a világ képei közül, vagy távozni a testi világból, ki hová − Isten kebelére, a Mennyei Királyságba, az Örök Vadászmezőkre, a nirvánába, a semmibe −, hiszen ma már mindenki azt a „túlvilágot” emeli le a vallási szolgáltatók és üdvkereskedők világstandjának polcairól, amelyik a legrokonszenvesebb neki, olykor egyszerre többet is.

 

De ha tudjuk is, hogy testek vagyunk, ez a tudásunk nem puszta testi mivoltunkból következik (se szeri, se száma a születő és meghaló testeknek, amelyeknek nemhogy világos fogalmuk, de sejtelmük sincs arról, hogy testek), hanem abból következik, hogy különleges testek vagyunk, olyan testek, amelyekben kicsírázott az „arany öntudat”, kigyúlt az értelem világossága, olyan testek tehát, amelyek a testi létezés adottságára ráeszméltek, vagyis belülről megkettőződtek, reflektálttá váltak, egyszóval kikerültek a Paradicsomból, amelyben Hegel örökbecsű szavait idézve, csak állatok maradhatnak meg, emberek nem, és ahol nincsenek testek, ahogyan nincs idő és nincs halál.

 

De mert a test adottsága csak a testi létezésről leváló, reflektált szellem, öntudat, személyes én számára válhatott testté, ugyanez a szellem könnyen alkothatott magáról olyan képzetet, hogy ő nem test, hanem valami egészen más, és máshonnan is származik. Így vált az öntudat számára − mellékes, mikor, milyen név vagy címszó alatt lépett a kultúra színpadára: Lélek, Szellem, Személyes Én, Belső Ember − a természet fizikai törvényeinek alávetett és kiszolgáltatott test, a hús fájdalmaival és örömeivel, csábításaival és gyötrelmeivel − ellenséges hatalommá, titokzatos másikká, tolakodó idegenné, ördögi csábítóvá, fékezhetetlen állattá, telhetetlen szörnnyé; személytelenebb változatban pedig démonikus hellyé − pokollá, börtönné, sírrá, a lélek porhüvelyévé, a „bűn edényévé”, az öntudat héjburkává, az Én tokjává vagy − új metaforával − hardverévé.

 

A szellemi öntudat ilyenformán nem-testként, sőt, anti-testként lépett a metafizika és − egészen a kereszténységig − a vallás színpadára is, mintha a test a szellem, a lélek, a belső ember tartózkodásának alkalmi vagy átmeneti színtere, afféle kényszerlakhelye lenne csupán, ahonnan mielőbb meg kell szabadulni, hogy visszatérhessünk a lélek igazi hazájába, a fényhazába, a teljességbe, ahonnan elhurcoltak minket és a földi lét fogságába, a testi lét tömlöcébe vetettek. Így fogták föl a testet a sztoikusok, a neoplatonikusok, a gnosztikusok. Plótinosz például szégyellte, hogy teste van. Ezzel szemben az evangéliumi Jézus Krisztus − és ebben áll a kereszténység nagy fordulata − nemhogy nem szégyellte a testet, hanem magára öltötte és megdicsőítette. Nem úgy öltötte magára, mint valamiféle ruhát, ahogyan a gnosztikus evangéliumokban olvasható, hanem mint valóságos hús-vér testet: az Ige megtestesült. A megtestesülés (enszarkószisz, incarnatio, voploscsenyije) felfoghatatlan csodája (és egyszersmind botránya a korabeli zsidók és görögök szemében) abban állt, hogy az abszolút testtelen, tisztán szellemi, láthatatlan, körülírhatatlan Isten hús-vér testté lett. Ho Lógosz szarx egenetho. Verbum caro factum est. A János evangélium ismert passzusában − az Ige testté lőn vagy testté lett − minden szónak külön nyomatéka van: az Ige-Isten, vagyis a Fiú-Isten nem magára veszi az emberi természetet, nem belebújik a teremtmény szolgai alakjába, hanem hússá-vérré válik, mégpedig, mint ismeretes, a két természet − az isteni és emberi − összekeveredése nélkül, ám őket szét nem választhatóan. Így is hal meg, hús-vér testi emberként, valóságosan, testileg szenvedve el a gyötrelmeket és a kínhalált és éppily valóságos, hús-vér testi mivoltában, megdicsőült testként támad föl a halálból, nem levetve magáról a testet, hanem megdicsőítve, átistenítve azt. (E kifejezetten keresztény testfelfogást örökíti meg nagy lírai erővel Vas István Húsvéti ének a testről című versében.)

 

A megváltás műve nem a testtől, hanem a testi haláltól (vagy másként: a test halálától) megváltásának műve: nem a testből szabadítja ki a lelket, hanem a testet szabadítja ki az idő, az anyag, a bűn fogságából, a halál tömlöcéből („idő többé nem lészen”); nem felszámolja, megszünteti a testet mint rosszat, bűnöset vagy a büntetés eszközét, hanem feltámasztja eredeti mivoltában, ádámi mivoltában, átisteníti, valami egészen másfajta, romolhatatlan testté változtatja át, ahogyan azt Jézus átváltozása, színeváltozása (metamorfószisz/ transfiguratio/ preobrazsenyije) vetíti előre. A haláltalanná vált test − a megdicsőült test.

 

A modern individuális lírában a test mint önálló, kiemelt fontosságú lírai téma, mint lírai hős vagy lírai tárgy viszonylag későn jelentkezik. A 19. században a lírai Én jószerével nem „testesül meg”, nem tekint testként önmagára és másokra, test nélküli hang vagy elvontan körvonalazott szellemalak marad, aki számára nem a test, a testi lét a legfőbb egzisztenciális probléma. De ugyanezért, amikor ez a magányos Én, a „bús egyén” − Tóth Árpáddal szólva − kihátrál minden közösségből és minden absztrakcióból, és szembetalálja magát testi léte egzisztenciális valóságával, akkor a testet − mindenekelőtt saját testét − idegenül, titokzatos másikként, az Én-t megsemmisüléssel fenyegető vagy vele szemben közönyös, rémületes gépezetként metaforizálja (mint például Tóth Árpád A test csodája című versében). Máskor a test a tudattalan furcsa lakójaként, az alattomos vagy épp szánalomra méltó, mert elcsökevényesedett, agyonsanyargatott, tudat alá nyomott kis szörnyként jelenik meg, aki az eszmélet fénylő tavának mélyén lakozik, és innen mászik elő nap mint nap, ahogyan Nemes Nagy Ágnes lenyűgöző versében, A szörnyben valósítja meg ezt a metaforát.

 

Se szeri, se száma az antológiában azoknak a verseknek és a melléjük helyezett, a verseket értelmezve folytató, jelentésüket elmélyítő festményeknek, amelyek ilyen elidegenítően képezik le az egzisztáló én és a test viszonyát, inkább a gnosztikus hagyományt új életre keltő egzisztencializmus abszurd, semmint a keresztény inkarnáció és a feltámadás húsvéti pátoszával. De akár a test antik-római, akár keresztény, akár gnosztikus hagyománya folytatódik és értelmeződik át a versek testi metamorfózisaiban, a születő, a szenvedő, a szerelmi aktusban eggyé váló, a halál által elválasztott vagy kiterített, halottas ágyon fekvő és feltámasztott testek lírai képeiben, esztétikai értelemben az antológia minden egyes verse a művészi forma révén átváltozott és megdicsőült test mellett tesz cáfolhatatlanul tanúságot.