Liget.org   »   2013 / 11   »   Szabó Tünde Judit  –  Postmortem fotó
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2830
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Szendergő, fiatal nőnek látszik, szépen elrendezett, megnyugtató környezetben. A drapériáktól a kéztartásig minden tetszetős, a tény azonban, hogy tudjuk: a 19. század végén készült fotó halott testet örökít meg, felkavaró lehet. Kulturális szokás kérdése. Amitől ma viszolyognánk, a viktoriánus korban egyszerre tiszteletreméltó igyekezet és hétköznapi gesztus. A fényképezés még gyermekcipőben járt, de mindenekelőtt az örökkévalóságot akarta szolgálni. A korai fényképészeti technológia, a dagerrotípia hosszú expozíciós idővel dolgozott, és nehéz volt elérni, hogy mozdulatlan maradjon, akit fotóztak. A postmortem fényképezésben éppen az ellenkezője jelentette a kihívást: életet színlelni a halott, mozdulatlan „tárgy” esetében. A halál beállta után készült fénykép így egyesítette az ellenkező igyekezeteket: jelen legyen az elhunyt, ugyanakkor érződjön kínzó hiánya.

 

A 19. században a legtöbb emberről, még a jobb módúakról sem készült soha fénykép, de amikor meghalt egy-egy szeretett személy – gyerekek például –, a család ragaszkodott a megörökítéshez, és a dagerrotípia gyorsabb és olcsóbb volt a festménynél.

 

A század utolsó negyedében hihetetlenül népszerű lett a különféle spiritualizmus. A hagyományos vallási tételek már nem elégítették ki a gyászolókat. Az évezredes üzenetre viszont, hogy az emberi test csupán a lélek börtöne, fogékonyabbak lettek. A testet bűnösnek, gyarlónak, tisztátalannak nevezték – a postmortem fotók ennek az ellenkezőjét állítják, s főként azt, hogy szükségünk van ezekre a testekre.

 

A holttesttel kapcsolatos tabuk egyidősek a kultúrával. Volt, ahol a halott test megérintését tiltották, másutt, máskor balzsamozással őrizték. A fotó mindig egy megismételhetetlen pillanat ábrázolására törekszik, a posztmortem fotó más hangsúllyal, direkt módon jeleníti meg a visszahozhatatlant.

 

Az emberek leggyakrabban saját otthonukban hunytak el, ugyanott, ahol világra jöttek. A halottat leginkább korábbi környezetében, rendszerint a szeretett személyekkel fotózták. A fotók segítettek a gyász elviselésében, a hozzátartozók kiakasztották otthonuk falára, sőt, távoli rokonok, ismerősök is kaptak a sokszorosított fényképekből. Alapfeladatuk a biológiai test vizuális archiválása.

 

A gyász megjelenítése – jelmezbe öltöztetve, így mindig idealizált ábrázolásokat látunk.

 

A postmortem fotókkal is bizonyítani vélték, hogy a környezet a testtől válik viszonylagossá, s hogy az elhunyt teste semmivel sem helyettesíthető. Az örök élet vágyát fejezik ki, s közben azt közvetítik, hogy az élet és a halál akár egyszerre is megjeleníthető, mert nem zárja ki egyik a másikat. Azokkal a fotókkal ellentétben, amelyeken az elhunyt hiányát egy üresen hagyott kanapé vagy fotel érzékelteti, itt a dac lenyomatát látjuk – dacot a megváltoztathatatlannal szemben. Hiába tudjuk, hogy mesterségesen állították elő a pillanatot, a test jelenlétével nem a hiány vésődik memóriánkba, hanem a jelenlét. A fénykép az a hely ezután, ahol az eltávozott teste lakozik. Spiritiszták tudni vélték, hogy a fotó a lelket is „fogva tartja”.

 

A postmortem fotók teátrálisan ábrázolnak, és alapvető elemük a test-beszéd. Virágkoszorúkat, lágyan omló drapériákat és jól szituált környezetet látunk a „főszereplő” körül. Hasonlóan a szocreál képekhez. Narratív eszközök, mint az esküvő vagy a bál rögzítésében. Becsapás? A feltámadás imitálása fel-támasztással? Így tehát a halálnak is van esztétikája? A vizuális élmény mindenesetre érzelmi reakciókat indít el. Manapság nem szívesen látjuk ezeket a fényképeket, talán a halálszorongás elfojtása miatt is. A viktoriánus kor embere tudta, hogy az életet és a halált nem egy ajtó választja el, de a kísérteties fényképek igyekeznek megmutatni, hogy a másik világban létező (?) folyamatosan megtestesülhet itt is.