Liget.org   »   2013 / 8   »   Bujtor László  –  És mi a fakéreg?
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2773
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája” – írja Buber. Igen, még a kéreg is a fa sajátja. Textúrája és színe egyedi. Élő-holt szövet, amely alatt nedv áramlik. Ilyen a Föld kérge is. Lúdbőrzik és lélegzik, gyűrődik és öregszik. Csupán szemléletmód kérdése, minek nevezzük: kéregnek vagy bőrnek. Az ember számára a föld bőre olyan, mint bogárnak a fakéreg: szakadékokkal szeldelt, néhol nehezen járható vidék. A bogárnak a repedezett fakéreg valóságos oszlopcsarnok. Persze távolról a föld kérge is simának, egyenletesnek látszik.

 

Mit rejt ez a kéreg? A buberi szerkezetet, az évgyűrűk egymást ölelő koszorúit – csak itt a nedv fölfelé, az idő visszafelé folyik. A geszten át a középpont felé haladunk, szeretnénk elérni a fa életének első pillanatát. Meglátni az első évgyűrűt, amiből felserkent a magonc, hogy lombsátrat növesztve árnyat adjon, kellemesebben gondolkodhassunk a fáról.

 

Négyszázmillió éve botorkált elő a növényi élet a vízből, ki a szárazföldre, s ez egy csapásra harmadolta számukat. Mert az ölelő tengervízben fölfelé, a fény felé törekedni könnyű. Ám a szárazföldön? A növényi élet fenntartásához először is védekezni kellett a kiszáradás ellen – ez a „bőr” funkciója. Később, a sík felület fogytával, a fölfelé törekvést meg kellett támasztani. Így alakult ki a séma, a fa őstípusa: gyökér – törzs – levélzet. A burjánzó növényvilág aztán tucatnyi kísérletet produkált, amelyekből valamennyi típus elindult hódító útjára. Ezeknek mindössze két eleme a ma uralkodó toboztermő és lombos fák leszármazási ága.

 

Ám a legizgalmasabb, hogy a fa, amilyennek legtöbben ismerjük, legyen lombos, vagy tűlevelű, mélyen emberi, melegvérű, és kifejezetten emlős-jellegű. Badarság! Hogyhogy melegvérű? Úgy, hogy ezek a buberi fák a mi fáink. Belénk kódoltak, ahogy mi is őbeléjük. Együtt fejlődtünk, együtt nevelkedtünk az utolsó hatvanmillió évben. Ezért fáink nem hüllő-fák. Voltak olyanok is. Ugyancsak év-tízmilliókon át. Sokkal tovább, mint amióta a mi fáink velünk vannak. Azok a fák nekünk idegenek.

 

A „faság”-nak csupán egyetlen elemét, a támasztószövetet tartalmazzák: kígyószerű gyökerük és szökkenő száruk van, felül hüllőszemű hajtásbojttal. Kérgük még nincs, csak pikkelyük. Növénybőrük nem szemnyugtató rajzolat, hanem kiszámítható, rideg mintázatú, hűvösen szimmetrikus pikkelyabrosz. Nem vágyod simogatni a bőrüket, sőt, sejthető, hogy hozzáérve lúdbőrzik a hátad. Lombsátor helyett aligátortorkú hajtáskoszorúk szórják spóráikat a nap felé.

 

A fakéreg a „faság” igazi kifejeződése. A kréta kor végi kihalást az emlősök fejlődése követte. Őseink a fán lakó, kistestű, fejlett érzékszervű, éjszakai életmódú kisemlősök voltak. A fa volt az otthonuk, rejtekük, élelmük, teljes univerzumuk.

 

A fába – pontosabban a fa kérgébe – kapaszkodtak évtízmilliókon át, éltek, aludtak és párosodtak rajta és ágvilláiban, hogy aztán néhány millió évnyi fejlődés után értelemmel csodálhassuk az egykori lakhelyet. Ez a sejtjeinkbe ivódott. De nem a nagyagykéregbe, semmiképpen sem a kognitív tartományokba. Ez a tudás mélyebben gyökerezik. A neocortex alatt, de még hüllő-agyunk fölött, ám arra rétegezve – mint a földkéreg rétegei egymáson – található ez az emlős-tapasztalat.