Liget.org   »   2013 / 6   »   Vörös István  –  Ő és Én
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2741
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Martin Buber-fraktál

 

 

Egy fát szemlélek. – Egy fa szemlél engem.

Befogad mint képet: árnyék a fényárban,

összeszaladó szürkéllés, a háttér kékje

vadul kiszorítja. Megérezhet mint mozgást:

 

befelé futó gyökerek az emelkedő törzsön,

egy pár belső levél lélegzése, végtelen

közlekedés a külvilággal, s maga a megtorpanás

a növekedésben. Egy fa sohasem lesz felnőtt.

 

Mindig van mit elérnie, mindig van hová tovább nőnie.

Besorolhat a fajtámba, fölépítésem és életmódom

alapján izgága, zabáló lénynek tarthat, bár legalább

a leveleit nem eszem le, a kérgét nem rágom meg.

 

Megteheti, hogy nem lát egyébnek, mint törvények

kifejeződésének. Megteheti, hogy pusztán számok

közötti viszonnyá old – örökkévalóvá tesz. Maguk a számok

is feloldódnak benne. Hány gyökered van, kérdezem

 

tőle, egy ágát vonogatja, fölső koronáját tekergeti.

Minden, ami a lét sajátja, bennem van: az alakja

és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása

az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez

 

a maga hiányosságában. Szétágazó hiányaiban.

A lét szerkezete az emberben – mint egy fáé.

A fában – mint egy emberé. Az ember nem benyomás,

nem a fa képzeletének játéka, nem kedélye valamelyik

 

állapota – az ember valóra vált rémálom. Motorosfűrész

zenéje nem csapja meg a fa fülét, tarvágás látványa nem borzasztja

képzeletét, eltolja magától a világot, a mi világunkat,

csoda, ha néha egy cseresznyefa feleútig fölenged a lombjába.