Liget.org   »   2013 / 3   »   Novák Gábor  –  Átokföld(j)e
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2688
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

MINDEN MIGLIOR FABBRÓNAK

 

C harón, a révész, hatnapos halott – a kagylók hosszú szálakkal szőtték tele lábujjai közét, mikor még idáig ért az ár – arcán a hús vigyorba foszlott – szíve-lelke halott, elfelejtett már hullámverést és sirályvijjogást, szeme kiürült gödre, melyben csápjukkal integető csigák vertek tanyát, halott közönnyel bámulja a nyílt ajtón át elé táruló látványt – a révészkunyhó alatt hullámzó folyót, a gyér fényben irizáló olajfoltokat, az elvetélt tehenek placentáját, a cédán szétvetett lábbal sodródó, meg nem született borjakat.

 

Charón bámul, de nem lát, pedig a parton girhes alakok óvakodnak kunyhója felé – rongyba öltözött nők, bőrbe bújt férfiak, éhesek és szomjasak, szemükben láz visszfénye lobban – a pocsolyák színén a buborékok, mint kétéltű- és hüllőszemek figyelik, ahogy ketten kiválnak a hordából, és görnyedt tartással, melyben fáradtság és félelem vegyül, felsomfordálnak a halomra, a révészkunyhó elé, beszimatolnak a homályba, majd mikor látják, nem mozdul semmi, belépnek.

 

Több hete már, hogy a horda útnak indult a folyam sodrása mentén – a vízből áradó bűztől rosszul lettek, talpukat kagylóhéjak hasították fel, sirályok, halak tetemein tiportak keresztül – egy idea vezette őket – maguk sem tudták, melyikük fejéből indázott elő a gondolat, mely aztán gyökeret vert a horda minden tagjának agyában – egy biztos csupán, maguk mögött hagyták a várost, és nekivágtak a bizonytalan útnak, hogy átjussanak a túlpartra.

 

A mese, amit magukban nevelgettek, a túlpartról szólt – ott, a barna ködfüggöny mögött egy valószerűtlen város áll – zöldellnek a fák, virágoznak a bokrok, fehér falú házak sorakoznak a patakok partján – a részletek változóak voltak, akár az ólomszínű égen gomolygó felhők alakjai.

 

A horda hosszú napokon át menetelt, az emberek lába kisebesedett, arcukról és combjukról elfogyott a hús – néhányan el is maradtak, összeestek vagy leültek, és a folyót nézték rezzenetlen – de ez nem számított, csak az, hogy ők, a többiek: vannak! – és a horda tovább dülöngélt.

 

Ritkán ettek útjuk során – nagy néha friss haltetemet találtak, máskor felhorgadt bennük a vadászösztön, és kézzel-lábbal-husángokkal agyonvertek egyet a pocsolyákban tanyázó, lomha kétéltűek közül – így jutottak el a révházig.

 

Most a domb lábánál állnak bűzös, vad csomókban, fejük felett szél fú, azt a kettőt lesik, a legbátrabbakat, akik bemerészkedtek Charón kunyhójába.

 

A révész hatnapos halott – azok ketten meg topognak a kátrány- és olajbűzben, gyulladt szemmel pislognak, de hiába, a kép nem változik – a Vízbefúlt Tengerészt dobta a tarot-kártya, vele pusztult a horda minden reménye.

 

Mert mondják csak el a többinek, hogy Charón nincs többé – lesz, aki nekigyalogol a folyamnak, be a pakurafoltok és a zátonyokon rothadó uszályok közé, hogy foga közt szorítva a maga igazát, átérjen a túlsó partra – néhányan összeomlanak – ahogy a gyík dobja le farkát, hogy szabaduljon üldözőitől, úgy válnak meg az értelemtől, és vele a kínzó kérdéstől: mi lesz tovább? – a többség pedig szedelőzködik, és rossz kedvvel, szó nélkül elindul vissza, a város felé.

 

Keserves út lesz ez, annál is inkább, mert ide még cél vonzotta őket – vissza már csak a jobb-híján vákuuma. A horda tagjai, csupa luftballon, leeresztenek, ahogy kiszáll belőlük a tündérmese – nem jön már feléjük hang a víz felől, mandolin nem nyávog, halászokat sem látnak már a folyón megülő ködkupacokban.

 

És majd újra a város, a neonfények, a tömeg tolongva jár – a horda maradéka az utcákon bolyong, és senki nem tudja, a halál mily sokat tiport el közülük – kurta sóhajokat nyögnek  a levegőbe, és örülnek majd, ha összejön a napi betevő – mindezt a hatnapos halott, a Vízbefúlt Hajós miatt.

 

Összevillan véreres szemük, érzik a bajt mind a ketten – de ki áll mellettük harmadiknak? – ha fölfele néznek, látják, ott suhog csuklyásan-köpenyesen – férfi vagy nő, nem tudják, csak azt, hogy beszél, hozzájuk beszél – és amit súg, maga a megoldás.

 

Azok ketten megfogadják a szót – egyikük az evezőt rúgja odébb, ne tűnjék szembe onnan, ahol állnak – másik a holttestről vonja le a tengerészsapkát, és dobja a sarokba, pókhálók közé – ne lássa senki. Titok legyen! – Madame Sosostris se mondhatná meg, ki vagy mi volt Charón, míg élt.

 

A két legbátrabb lefelé botladoz, ültéből veri fel a horda tagjait – kézzel-lábbal magyaráznak, tévedés, itt nincs és nem is volt soha révész – odébb lesz az, jóval lejjebb – a lapos láthatár mögött.

 

Szedelőzködik a horda, morognak, szidják azt a kettőt, de már állnak is be a sorba, végtelen síkokon, repedt földön botolva irány a horizont felé – ott a rév, a túlpart, ott a tündérmese.