Liget.org   »   2013 / 3   »   Jámborné Balog Tünde  –  Bitang
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2682
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Erdélyi nagyapám szigorú ember volt, tanár. Napjai pontos beosztás szerint teltek nyugdíjas korában is. Akkor is korán kelt, amikor már nem járt be az iskolába, derékig megmosakodott a kékvirágos porcelánlavórban, természetesen hideg vízben, a férfiember legyen edzett – a vizet a kis cseléd készítette be este a márványlapos mosdón álló kancsóba –, és fejét is alaposan bevizezte, hogy a lukacsos, dohányszínű hajkötővel könnyebben megregulázza rakoncátlanul göndörödő fürtjeit, enélkül olyan lennék, mint valami cigánylegény, de előtte még vörösre dörzsölte bőrét a durva törülközővel. Vagy tucatnyi éktelenkedett belőlük a levendulaillatú szekrény polcain a sok finom sifon fehérnemű között. Nagyanyám ki nem állhatta ezeket a parasztos szőtteseket, nagyapám viszont ragaszkodott hozzájuk, kenderből font szálaik között megbújt a múlt. Soha el nem múló honvágya haláláig gyötörte, noha életének első szakaszát beárnyékolták születésének körülményei, és valahányszor visszagondolt a régi időkre, hogy felidézze a Pokol-láz nárciszmezőit vagy osztováta mellett ülő anyja arcát, még most is hallani vélte a többi siheder csúfondáros hangját, ahogy utána kiabálják a gyermekkorát megkeserítő szót, ami miatt annyit verekedett – képes volt a nálánál nagyobbaknak, idősebbeknek nekimenni –, hogy veszett híre támadt a faluban. Tartottak tőle; tudták, hogy rúg, vág, harap, csak csapatban  érdemes vele kikezdeni, pedig kistermetű, vékonydongájú fiúcska volt, ám erős, akár a szentkereszti borvíz. Akkorának született, mint egy macskakölyök, a bába úgy pofozta életre, és bár azt gondolta, jobb lenne, ha meg se maradna ez a szegény kis bitang, mindent megtett az életben tartásáért.

 

Alig tizennégy esztendős volt, amikor anyja temetése után végleg elhagyta apja házát, és egyetlen alkalmat kivéve nem is ment haza soha többet. Előbb nem akart, azután meg már nem lehetett.

 

A szőttes törölközőket – két végükön szedettes piros csíkkal – akkor vette elő Antal Anna kamarába száműzött szuszékjából, amikor cseperedő leánykáját – anyámat – hazavitte Oláhfaluba, hogy lássa a gyermek, honnan jött apja, s mire vitte a maga erejéből. Mert tagadhatatlan: szegény, mezítlábas székely fiúcskából tiszteletreméltó, keménygalléros polgárrá verekedte magát, tanár úr lett, törzshellyel a brassói Arany Koronában, ahová tanítás után pontban déli tizenkettőkor beült kollégáival egy korsó frissen csapolt sörre, ám otthon, a falujában – hogy összement a húsz esztendő alatt, minden olyan kicsi lett benne! – újra rátört a régi érzés. Hallani vélte, hogy összesúgnak a háta mögött, nem az Antal Anna bitangja jár-kel ott olyan peckesen?, s amíg végigment a leánykával az ismerős utcákon, látta negyedszázaddal azelőtti magát, amint betört orral, felrepedt szájáról sós vérét nyalogatva óvakodik haza a kertek alatt, lassúra fogva sántikáló lépteit, hogy elodázza a pillanatot, amikor anyja könnybe lábadt szemébe kell néznie, és meghallja apja neheztelő dörmögését, te sose javulsz meg, fiam.

 

Amikor már elkerült otthonról, a felsőbb iskolákba nem követte a születését övező szégyenteljes titok, ott maradt az a Hargita roppant sziklatömbje alá temetve, no meg a keresztlevele rubrikáiban, de a franciskánus atyák megértőbbek voltak a falunál, egy szóval sem vetették szemére, hogy anyja leányfővel szülte, és csak a később megkötött házasság révén kapta meg az apja nevét, egyedül páter Simon, a rendfőnök jegyezte meg, sose búsulj fiam, a szerelemgyerekeket szereti a Jóisten. Nagyapám esketését is ő intézte – lévén nagybátyja a menyasszonynak, Margit nagyanyámnak – de hallgatott nagyapám titkáról, mint a sír, és mint ama leselkedő hold a májusi égen, mert az sem árulta el, mit látott a szénapajta padlásán. Igaz, mielőtt felkapaszkodtak a létrán, a szép Antal Anna szavát vette a legénynek – ugyanúgy, mint ama skóciai hajadon Burns költeményében – hogy bármi essék is odabent, mindhalálig titok legyen, s ha csak dédapámon meg a holdvilágon múlott volna, titok is marad, csakhogy egy idő után Anna szoknyája hátul hosszabbodni, elől kurtábbodni kezdett, és ezen nem lehetett segíteni, mert nagyapám erőst kapaszkodott az életbe, sem a forróvizes dézsa, sem az ól tetejéről való leugrás nem térítette el szándékától, hogy törvénytelen bitangnak ugyan, de kilenc hónap múlva a világra jöjjön. Dédapám a katonaságnál szerencsére mit sem tudott erről, mert ha meghallja a hírt, biztosan ott hágy csapot-papot, s ki tudja hány botütéssel és hány év fogsággal fizet a szökésért.

 

Nagyapám lelki sebei az évek múlásával szépen gyógyulgattak, csak néha borzolta föl a hátán a szőrt a szégyen emléke, például amikor a Kántor fiai – Margit nagyanyám testvérei –  a családfát emlegették. Származásukat egyenesen Báthory lengyel királyságáig vezették vissza, a legendák szerint akkortájt került volt anyai ági ősük, egy bizonyos polyák nemesember – egyszer gróf, másszor báró – Erdélybe, de nagyapám azzal nyugtatta magát, hogy az ő becsületén tulajdonképpen nincsen folt, egyébként is büszkén nézhet a rátarti sógorok szemébe, oláhfalusi ősei több fejedelemtől, sőt, Lipót császártól kaptak kiváltságlevelet, valamelyik ük-üke pedig Rákóczitól kutyabőrt; katonáskodni sem kellett volna az apjának, s ha nem vállalja a berukkolást egy más falubéli gazda fia helyett – rétje meg egy darab erdeje lett az árán – belőle sem lesz fattyú, vagy ahogy otthon nevezték: bitang.