Óriásplakát a gödöllői HÉV mellett. A kép közepén a Föld gömbje az űrből, mellette három szó – talán a legelcsépeltebb „mondás”, most mégis belém akaszkodott, és csak jár-forog. Bizonyára minden közhelyet ez a föl-fölizzó, parázsló aktualizálódás éltet. Kétségtelen, ezt a képet hatvan évvel ezelőtt még nem láthattuk. És a kék bolygó csakugyan szép. Úgy tudjuk, az élet egyetlen hordozója, így talán épp az élettől szép. Őrizni, óvni kell – leginkább az ember birtoklás-vágyától.

De most nem a tenyészés formagazdagsága, nem a biodiverzitás káprázata érdekel. Földközelből akarom nézni az életet, a személyes sorsok hétköznapi rögvalóságában. Mert messziről mintha szebb volna, nem látszanak a félelem és szenvedés törésvonalai. Meglehet, a  szépség elfedi a szenvedést – vagy fordítva: a szenvedés kioltja a szépséget.

Olvasom az útra magammal hozott újságban, hogy meghalt Kiszely István bencés szerzetes, antropológus professzor. Tavalyi nyilatkozatában bocsánatot kért rendtársaitól „minden bűnéért”, amiket pártállami ügynökként 1950–1963 között ellenük elkövetett. Ismertem személyesen, hallgattam előadásait. Nagy tudású kutató és remek tanár volt, de mit számít ez ilyenkor? Mit ér a kései bocsánatkérés? Vajon milyen szenvedések kilátásba helyezésével fenyegették meg, hogy besúgó lett? Vagy nem is kellett fenyegetni, ráállt magától? Igen buzgón jelentgetett, és rengeteg embert „küldött” börtönbe. Képes volt-e későbbi életében a tudás szépségével ellensúlyozni a besúgás ocsmányságának terhét? Mit gondolhatott az élet szépségéről, miközben ki tudja, hány embertől rabolta el a szépség átélésének lehetőségét? Saját gonoszságától nem szenvedhetett túlságosan, ha ilyen könnyen osztotta másoknak a szenvedést.

Az elmúlás közeledtével persze legtöbbünknek egyre szebb az életkaland, s nemcsak az utólagos megszépítések miatt. Szeretném hinni, hogy a szépség meglátásának képessége őrizhető és fejleszthető.

Mátyásföldön szállt fel a fiatal pár, éppen velem szemben ültek le. Arcuk, tekintetük, minden mozdulatuk erős összetartozásukról szólt – látszott, hogy süketnémák. Hangszálaik helyett egész testükkel beszéltek. Jelbeszédük persze csak jelcsatornaként szolgált, formát adott a kimondhatatlan szavaknak, a lényeget a szemük és arcuk mondta el. Észrevették, hogy figyelem, és talán azt is, hogy csodálom őket, bár igyekeztem nem tolakodóan oda-odapillantani. Sejtettem, hogy rólam is „mondtak” egymásnak valamit – mégsem értettem pontosan a jelbeszédüket. Szépek voltak, s bennem nem sajnálat, hanem tisztelet ébredt. Látták vajon az óriásplakátot? És ha látták, mire gondoltak?

Mikor az Örs vezér téren leszálltam a HÉV-ről, rekedt női hang kiáltozását hallom: „I am homeless! I am homeless!” – kiejtése meglepően jó. A nem túl koszos ruhájú, mégis messziről bűzlő ötvenes hölgy kezében bádogbögre, benne aprópénzt csörget, és kitartóan ismétli a betanult mondatot. Nemzetközi hajléktalan. Eurokonform. A tömeg közönyösen kerülgeti.

Ki taníthatta be neki az angol mondatot? Ki bátorította, biztatta – kényszerítette? –, hogy az Örsön érdemes külföldiül koldulni? Van már multinacionális bérkoldulás? Hirtelen rádöbbenek, milyen kifejező a mondat. Nem vagyunk-e sok-sok milliónyian otthontalanok, ezen a gyönyörű földgolyón? Az élet szép?