Liget.org   »   2013 / 1   »   Bíró Zsuzsa  –  Tündérváros
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2640
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1.

 

Segélyül hívtam az ismeretet, a hitet és a képzelmet, írja Jókai A jövő század regénye előszavában. Huszonöt évvel később, a millennium évében a képzelem teremtményei valósággal elárasztják az országot. A Városligetben megnyílik a káprázatos ezredévi kiállítás, elindul a földalatti, a Royal Szálló kávéházában naponta többször megtekinthető a Lumière fivérek félórás műsora, feltűnik Pest utcáin az első Benz autó, működőképesnek nyilvánítják Schwarz Dávid léghajóját, amellyel majd Ferdinand Zeppelin ismerteti meg a világot, a tizenkilenc éves Ady neve először olvasható nyomtatásban egy Kossuthra emlékező vers alatt, Vikár Béla vezetésével megkezdődik a honi népzenekutatás, az athéni olimpián egy magyar diák, Hajós Alfréd nyeri el a világ legjobb úszójának címét, Pestet és Budát már az ötödik híd köti össze, majdnem teljesen felépült az Országház, és a Nagymező utcai Orfeum legendás tulajdonosának (aki Krúdy szerint megtanította a budapestieket mulatni), Somossy Károlynak vakmerő álma is valósággá válik: ha a Városligetben Ős-Budavár néven az eltörökösödött tizenhetedik századi Budát mutatják be – okoskodott Somossy –, akkor miért ne lehetne emelni a tétet? És bankkölcsönökből meg magánhitelekből – óriási összegből –, a legkiválóbb szakemberek bevonásával, alig két hónap alatt a lágymányosi Déli Kikötő helyén felépíttette Európa legnagyobb vigalmi negyedét, egy mű-várost, Konstantinápolyt, az egykori Sztambul azaz Bizánc mását. Vagy ahogy egy mai költő, Kovács András Ferenc írja: „Kezdetben vala három város / Büzantion, Sztambul, Konstantinápoly – / Annak utána pediglen több történelmek...”.

 

Az újságok lelkesen reklámozzák a nagyratörő tervet: „A mesék és a történelem varázsa elevenedik itt meg...” – írja például a Fővárosi Lapok riportere – egy tündérváros! Arról azonban elfelejtkezik, hogy a tündérváros falai főleg fából, gipszből és papundekli elemekből készültek, és a falak között műdervisek imádkoznak, gázsiért...

 

A siker kezdetben minden képzeletet felülmúl. Van olyan nap, amikor negyvenezer látogató kíváncsi erre a tizenkilencedik század végi Disneylandre, és a vizitelők közt ott van a magyar arisztokrácia színe-java, a látványosság szárazon és vízen egyformán könnyen elérhető, a Lánchíd és az összekötő híd éppen úgy odavezetnek, mint a félóránként induló hajók. Belépődíj harminc krajcár.

 

Ebben a dús millenniumi évben nagyjából béke uralkodik. Tucatnyi rebellis diák ugyan házilag gyártott röpcédulákat szór szét, amelyeken tustintával Petőfi jól ismert szavai olvashatók arról, „hogyan mulat a nép”, a veretes szavak azonban el sem jutnak a többség tudatához, a rendőrség rálegyint, később a diákok is belátják, hogy az akciónak semmi értelme.

 

A világban persze vannak turbulenciák. A távoli Zanzibár és Anglia között például háború tör ki, szerencsére csak negyven percig tart. Több mint egy éven át harcol azonban egymással Olaszország és Etiópia, ez utóbbi a függetlenségét védi, végül az etióp erők győznek, örömükben nyolcszáz árulónak bélyegzett eritreainak levágják a jobb karját és a bal lábát. Mussolini – akkor tizenhárom éves, verekedős, sőt, bicskázó kamasz – negyven év múlva majd benyújtja Etiópiának a számlát.

 

 

2.

 

A millenniumi ünnepségeket megelőző tíz hónapban a tizenkilenc éves Brunsvick Vincén már nem segít ismeret, hit és képzelem, a közfoglalkoztató intézet sem segít rajta, a közjótékonysági egyesület sem, inkább a kis műhelyek tulajdonosai szánják meg néha, meg Stefán atya a Mária utcai Jézus Szíve templomból – Vince így jut néha szálláshoz vagy ételhez, néha meg fél pénzért, vagy akár ingyen is kiadja neki az ágya felét az öreg Tófalvi úr, aki azt állítja magáról, hogy vándorszínész volt és negyvenkettőben Fehérváron együtt lépett fel Petőfivel a Párizsi naplopóban. Amikor eljön a hétfő reggel, Vince mindig beáll a munkaközvetítő elé a sorba, apokaliptikus reggelek ezek, a várakozók tömege félelmetesre dagad, veszekedések, szitkozódások és panaszszavak keverednek a kisgyerekek sírásával, a felügyelő üvöltve osztogatja parancsait, nem csoda, ha törzsvendégei „földi pokolnak” nevezik ezt a József körúti irodát, Vince azonban csak mosolyog, mert aki nem töltött el egy évtizedet pesti árvaházban (ő nyolcéves korától tizenhét éves koráig), annak fogalma sem lehet e szavak értelméről.

 

Vince azonban azt is tudja, hogy a legrosszabb is bármikor jóra fordulhat, a semmi is átalakulhat valamivé, vele ez már megtörtént egyszer; állt a Kissalétrom utcai ház előtt, ahol munkát remélt, kőzúzásról volt szó egy kőbányai telken, de a megbízást kiadták már másoknak, „ne búsulj, amilyen széllel-bélelt vagy, az első félórában összerogynál...” – vigasztalta az egyik szerencsés, akit viszont felfogadtak. Szóval állt ott a zuhogó esőben annak a Kissalétrom utcai háznak a kapujában, a zsebében huszonöt krajcár, ez volt minden vagyona, egy éjszakai fekhely vagy egy ebéd ára, mire költse, létkérdés! Egy ilyen szédelgő, mint Vince, örökké választásra kényszerült, a hátán cipelte a semmi felé irányuló lét súlyát, megszokta, nem zúgolódott, ha nehéz volt a döntés, versekkel számolta ki a megoldást, sok verset tudott kívülről, az árvaházban általában olvasással múlatta az időt, egy gazdag ember hagyta az intézményre egykori könyvtárát, amelynek talán egyetlen haszonélvezője ő volt. Ezúttal Reviczky Gyula egyik opuszából választott két verssort: „Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó, se ferde...”, a betűk összegéből kellett kiolvasni a választ, a páros szám az ételt jelentette, a páratlan Tófalvi úr fél ágyát.

 

Korunk egyik csodája, hogy a jelenségek nagy részét immár nevükön tudjuk nevezni, mondogatta az öreg színész, ha némely viharos éjszakán rejtélyekről vagy borzongató dolgokról diskuráltak. Ő maga nem hitt sem vallásban, sem babonákban, meggyőződése volt, hogy a közelgő huszadik században minden megoldatlan megoldódik majd, lélek és test rejtelmeire fény derül, technika és társadalom tökéletesedik, „és körtánc lesz, üveggolyó és lépesméz...”, mondogatta átszellemült arccal. Vince boldogan hallgatta ezeket az ábrándos szavakat az eljövendő boldog korról (ami már csak egy kőhajításnyira van), és amihez képest az éhgyomor, a hideg és egy fél ágy csak átmeneti kellemetlenség volt, mint egy hűvös fuvallat.

 

Állt tehát a Kissalétrom utcai ház kapujában, magában mormolta a verset, az ajka mozgott, és Mózer Fülöp, üvegfújó mester éppen kijött a házból, és megkérdezte, volna-e kedve egy néhány órás munkához, óránként hét krajcárért? És ez volt a pillanat, amikor Vince sorsa nagyot fordult, ahogy azt az Ókori istenek és titánok című könyvben olvasta egykor, ez volt a pillanat, amikor Tükhé, a szerencsés fordulatok nagy hatalmú istennője hátra arcot vezényelt a balsorsnak, amely addig őt üldözte; a feladata egyszerű volt, el kellett kísérnie egy lovaskocsit, amely mészkövet és homokot szállított egy kőbányai raktárból Mózer úr Lajos utcai műhelyébe, ügyelnie kellett arra, hogy a ládák és óriás vasedények ne billenjenek meg. Az akció sikeresen végrehajtatott, Mózer úr másnapra is ajánlott munkát, s aztán újra, Vince immár úgy vélte, az élet az öröm völgye, és a négyezer fokra hevített kemencéről sem jutott eszébe a gyehenna tüze... Két évet és két hónapot töltött el Mózer úrnál, és ez élete legboldogabb korszaka volt.

 

A reneszánszban, mondjuk Muranóban, az üvegfúvás egyik hazájában, ha egy segéd elnyerte a mester címet, máris nemesember lett belőle... – mondogatta azzal a palócos kiejtésével Mózer úr, ha éppen nagyon elégedett volt Vince munkájával, ha azonban dühös volt rá, felpofozta, sőt, az is előfordult, hogy belerúgott. Ám akár így, akár úgy, nem tagadta, hogy soha még igyekvőbb segéddel nem hozta össze a sors. Arról persze fogalma sem volt, hogy a fiú számára milyen felforgató élményt jelent a tanulás. Mintha a megszokott és ismert világ mellett most bebocsáttatást nyerne egy párhuzamos, rejtélyekkel és csodákkal teli világba is, amivel nem lehetett betelni. Képes volt egy-egy gyártási folyamatot, mint egy hosszú verset szóról szóra megtanulni, az addig ismeretlen jelentéseket, a kémiai kifejezéseket olyan gyönyörűséggel ejtette ki, mint a legköltőibb szavakat. (A gyártást a kvarchomokkal kezdjük, a homokhoz nikkel-oxidot adunk, a keveréket ólom-oxiddal, kálium-oxiddal, kálium-nitráttal és antimonnal dúsítjuk, a keverékből gömböket formázunk és így tovább... az eljárás vége felé az üvegfúvó egy mély, egyenletes fúvással elkészíti a pohár alapját... kész csoda!)

 

Vince lelkesen teljesítette Mózer úr minden parancsát, bármilyen alantas munkát is elvégzett, a mester mégsem vitte őt magával, mikor valami rejtélyes megbízatás miatt ezernyolcszázkilencvenöt őszén Palermóba távozott, ráadásul a fiú várva várt segédvizsgája is elmaradt. Mózer úr akkor lezárta a műhelyét és mindenkit elbocsátott, Vincének azonban a szavát adta, hogy márciusban visszajön és befejezi a kiképzését, feltéve, hogy a fiú nem szegődik el egy másik üvegfúvóhoz. „Noblesse oblige...” – mondta elegánsan a világlátott mester. Az egyezség megköttetett. „Ne félj, gondoskodom rólad, amíg elleszek...” – veregette meg Mózer úr a fiú hátát és még pálinkával is megkínálta, emlékezetes pillanat volt, néhány ilyen emlékezetes pillanat már régebben is adódott köztük, akkor egy-egy napig Vince arról képzelődött, hogy Mózer Fülöp akár az apja vagy a nagyapja is lehetne, a képzelem sokszor játszott vele ilyen csalfa játékot, egész történeteket színezett ki magában, meghamisított végrendeletről, ügyvédi ármányról, olyanféle bonyodalmakról, mint amelyekről az általa annyira kedvelt Dickens regényeiben olvasott.

 

Az idő múlik, és Mózer hallgat, nem beszél az ígéretéről, sürgetni vagy faggatni azonban nem tanácsos, roppant módon felbőszíti, ha felróják valamilyen mulasztását. Eljön az utolsó nap is, a mester a tükör előtt áll, kedvtelve szemléli magát, floppy csokornyakkendő, szürke zakó, fedett gombok a megfelelő mellénnyel, sötét nadrág, rövid haj és hegyes szakáll, hohó, csak nem valami hölgyike vár rá Palermóban? Vince máskor elmélázna ezen, valami frappáns történetet eszelne ki, de lenn az utcán a kocsis már csilingel, az idő sürget, így hát nagy lélegzetet vesz, és végre megkérdezi, hogy vajon mi lesz az a gondoskodás, amiben majd az ő szerény személye részesül Mózer úr nagylelkűsége által, és amire még koccintottak is? Szó bennszakad, Mózer mintha nem hallaná meg a kérdést, vagy csak úgy tesz, a kocsis türelmetlenebbül csilingel, és most már nincs is más, csak a kapkodás és az a szórakozott hátba veregetés, ami az öreg szokása: „Aztán minden hónap elején látogasd meg a Károlyt!” Ó istenem, a Károly! Az öreg mester Károlynak nevezte el a kutyáját. Vince szállította el a pulit új helyére, egy kertes házba, egy kedves családhoz, jó dolga lesz itt, gondolta a fiú irigyen, és amikor a kutya rácsimpaszkodva kérlelte, hogy ne hagyja őt ezekkel az idegenekkel, Vince valami olyasmit tett, amit még soha életében: durván belerúgott, Károly megbántottan meredt rá, annyira megdöbbent, hogy ugatni is elfelejtett.

 

„Becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve...” – idézi Shakespeare-t az öreg Tófalvi, amikor megtudja, hogy a Bükkből üzente Vincének egy üvegfúvó mester, hogy alkalmazná, de ő nem megy, nem mehet, megígérte Mózernek, hogy vár rá, noha a mester nem tartja be az ígéretét, nem gondoskodik róla, még csak életjelet sem küld magáról. És már a tél is elmúlt és Vince már hónapok óta szédeleg és éhezik a városban, még szerencse, hogy az öreg színész hitelbe is befogadja a fél ágyába. Vince elalvás előtt képzeletben gyerekkori kedvenc meséjét hallja, édesanyja mesélte, az ágya szélén ülve, egy kisfiúról szólt, akit pajtásai egy fa mögé állítanak azzal, hogy csak akkor jöhet elő, ha majd a nevén szólítják, ám ez nem történik meg, senki sem szólítja, és telik az idő, már régen véget ért a játék, a kisfiú azonban még a hívó szóra várakozik, hónapok, évek, évtizedek telnek el így, a fa hatalmasra nő, és a kisfiú már hétszer tudja ősz szakállát köré tekerni, de mert senki sem szólította, még mindig tartja adott szavát... Befejezés nem volt, mert ennél a pontnál Vince mindig elaludt.