Egyre sárgább és ráncosabb. Mint egy

falevél.

Jószerivel már csak én látom – puszta

élet-szándék, sápadtan s egyre

zsugorodva.

Még jön-megy a kertben, tenné a

dolgát, míg végül a szokott

üszökké hamvad –

gyermekkéz nem gyógyítja.

Talán egy ige megmenthetné (ha

ugyan még annak hívják),

felbukkanva a túlsó, isteni világból, s

életté oldva, amit talál

(amit nem, végül úgyis szanaszét

szórja – mindenképpen

magáévá teszi).

Vajon még mi az övé?

Ül a nyári, aranyszín izzásban, matat,

kalapál, oly télre várva, mit tán már

a következő perc elhoz.

Nézi a hőségbe fúlt napot, üvegtelen.

Fölkel, matat, kimegy az újságért,

örökül hagyva az unokákra a sok

nyomtalan felszáradó

betűt,

ahogy az éjszaka hagyja hajnalra

a köveken őszies hűvösét.