Liget.org   »   2012 / 12   »   Bíró Béla  –  Békétlen egyetértésben
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2629
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nem vagyok kritikátlanul lelkendező alkat, Tallár Ferenc Van itt egyáltalán baloldal? című esszéjét olvasva azonban megmámorosodtam. Hogy magyar földön akad még baloldali értelmiségi, aki ezeket a téziseket így megfogalmazza! Ehhez nem csupán intellektuális és politikai, hanem erkölcsi bátorság is kell. Természetesen, mint minden gondolkodó szöveg, ez is továbbgondolásra és bizonyos esetekben árnyalásra sarkall.

 

A magyar és általában az európai baloldal politikai diskurzusának talán legkétesebb, legkevésbé hiteles rétege a baloldal viszonyulása a modernitás, az egyetemesség és a demokrácia vívmányaihoz. A baloldaliak elsöprő többsége szerint ugyanis ezek a fogalmak kizárólag balliberális értékeket neveznek meg. Holott ezeket az értékeket a szó klasszikus értelmében vett konzervatívok is maradéktalanul elfogadták, és magukénak vallják. A nacionalisták, és főként a szélsőséges nacionalisták, akik részben vagy egészében elutasítják, ugyanúgy nem konzervatívok, ahogyan a kommunisták nem progresszívek. Mindkét szélsőséges csoport „állami terrorizmusra” törekszik. Miért lett volna a modernitás, az egyetemesség és a demokrácia fogalmait dühödten elutasító, a latin, az ősgermán, a japán mitológiára alapozó fasizmus konzervatívabb (azaz kevésbé „haladó”), mint az előbbi értékeket azonos hévvel elutasító, és az ősközösség mítoszának nosztalgiájára alapozó kommunizmus? A szó klasszikus értelmében vett jobb- és baloldalnak, meg a rájuk alapozott váltógazdálkodásnak sem a fasizmushoz, sem a kommunizmushoz nincs köze.

 

A hagyományos társadalmakban a rendszer stabilitását a társadalom hierarchikusan szerveződő és örök életűnek (mert isteni eredetűnek) tekintett struktúrája tartotta fenn. A modernitásban az alapvetően „térbeli” struktúra helyébe egy időben szerveződő, s ezért „térbeli” vonatkozásaiban átjárható-átalakítható struktúra lépett. A stabilitás biztosítékává az ellentétes törekvések egymást időben kiegészítő és egyben kiigazító dinamizmusára alapozott váltógazdálkodás lett. A radikális (az alapokat is felforgató) és óvatos (hagyományokra építkező) reformok, vagy más terminusokban az átfogó változtatások és az időnkénti visszarendezések voltak azok a társadalomszervezeti fejlemények, melyek a válságoknak elejét vehették és a társadalmat egyensúlyi pályán tartották. Ezért a „haladárok” és a „maradárok” közt legalább a politikai harc keretfeltételeiben konszenzus alakult ki, azaz hinniük kellett a demokráciában. A francia forradalom előkészítői, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavának kidolgozói még egyszerre forradalmárok és hagyománytisztelők. A modernitás csupán ezt a kölcsönös feltételezettséget intézményesítette. A rendszer viszonylag hosszú időn keresztül működőképesnek bizonyult. Ez volt a modern demokrácia fénykora, amikor az egymással szemben álló politikai irányzatok folyton kiigazíthatták egymás elkerülhetetlen, mert a hatalomgyakorlással járó túlzásait. Ebben az értelemben a konzervatív-jobboldali visszarendezések is előrelépések voltak, amennyiben maguk is hozzá igazíthatták a politikai rendszert a társadalmi változásokhoz. A demokratikus intézményrendszerek akkor váltak működésképtelenné, amikor az egymással szemben álló oldalak vitatni kezdték egymás demokratikus elkötelezettségét, egyetemességét és modernitását. 68 után a bal- és a jobboldal közti egyensúly felborult. A baloldal kisajátította a demokratikus értékeket, s a jobboldalt szívesen azonosította a nacionalista szélsőjobbal. Ez egyúttal elviselhetővé tette a kommunista elitek számára az átmenetet a kapitalista demokráciába. A végeredmény azonban katasztrofális. Ma már képtelenek vagyunk a közösséget érintő legelemibb kérdésekben is egyezségre jutni, mert a szemben álló felek mindegyike mélyen hiszi, hogy az alapvető kérdésekben csakis neki van igaza, hogy a közösség egészét képviseli, a másik csupán „törpe kisebbség”. Ezért mindegyik csakis a másiktól várja el, hogy engedményeket tegyen, a saját engedményeket a szent ügy (a nemzet vagy az emberiség) elárulásának tekintik – annak ellenére, hogy nyilvánvaló: az emberiség, Európa, Magyarország vagy az egyes kulturális közösségek érdekei nem állíthatók szembe egymással – hogy a szembeállítás az árulás, ami egyébként rendszeresen megtörténik. Mindez nem kelet-közép-európai jellegzetesség. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanezzel az anomáliával kénytelen szembenézni. Reymer Klüver és Christian Wernicke, a Süddeutsche Zeitung tudósítói szerint Amerika az utóbbi évtizedekben inkább rászolgált az Ellenséges, semmint az Egyesült Államok névre. Az állam nem földrajzi, hanem ideológiai határok mentén „hullt darabokra”. A magyarországi történések az amerikaiakat másolják: ott a véleményformáló értelmiség jelentős hányada továbbra is reménykedik a megújulási képességekben. A társadalom többsége azonban mintha nem osztaná ezt a „kétségbeesett optimizmust”. Akárcsak Magyarországon.

 

Hogyan juthattunk ebbe a kétségbeejtő helyzetbe?

 

A huszadik század folyamán az európai nyilvánosságot két egymást kizárónak látszó, de mentalitásában mélységesen rokon diktatúra gyötörte meg, s a diktatúrákat a társadalom különböző csoportjai kiszolgálták, és párhuzamosan egymást is kiszolgáltatták az éppen aktuális hatalom önkényének. A kölcsönös kiszolgáltatottság a II. világháborút, sőt, a 89-es rendszerváltásokat követően sem szűnt meg. A nemzetközi nyilvánosság ma is kettős mércével mér, s az 1945-ben kialakított, és 1968-ban megerősített erőviszonyokat ma is megpróbálja ráerőltetni a társadalmakra. A vélemény terrorja egyre erőteljesebben jobbra (a nemzeti elzárkózás felé) tol, ami veszedelmes feszültségekhez vezet. Látszólag paradox, valójában logikus, hogy a bal- és a jobboldali ideológiák különbségei elmosódnak. Egyetlen példa: a francia szocialista kormány a romániai és bulgáriai romákkal szemben ugyanazokat a rasszista intézkedéseket erőlteti (elődjénél tán még gátlástalanabbul), mint korábban Sarkozy jobboldali kormánya. Mert a zömmel nacionalista francia közvéleményt így lehet lekenyerezni. És hát egyetlen szempont van: a hatalom megszerzése és megtartása. A társadalom pártként szerveződő, valójában csaknem megkülönböztethetetlen csoportokra tagolódik: a hatalmon lévőkre és a hatalomra törőkre. A hagyományos értelemben vett pártok közt nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlen is az együttműködés, s (ennek alapjaként) a politikai küzdelmek keretfeltételeinek megegyezéses elfogadása. A kizárólagos igazságok birtokosai közt nincs ilyen megegyezés, hiszen szemükben a másik a kulturális nemzet, az állampolgári közösség, az európai értékrend vagy éppen az emberiesség árulója. A nemzeti gondolat, az európaiság vagy az egyetemesség így a hatalomból kiszorított, s ezzel gyengébbé tett fél megbélyegzésének eszköze. A megalázottság-érzés és a félelem pedig egymást generálják. A következményként kialakuló gyűlölet minden értelmes párbeszédet lehetetlenné tesz. Az érintettek csupán a másik gyűlöletét érzékelik – mi pedig, ha éppen nem gyűlölködünk, undorral fordulunk el az egésztől.

 

A demokrácia válsága nem korlátozódik Magyarországra. A globalizáció a demokratikus intézményrendszerek megbénulásával jár. Ami Nyugaton szintén evidencia. Elég, ha csak néhány – a számunkra meghatározó – Németországban megjelent könyvcímet említek: Ulrich Schäfer: A kapitalizmus összeomlása. Miért vallott kudarcot a zabolázatlan piacgazdaság? Heinrich Müller: Véleménycsinálók. Hogyan akar bennünket a gazdaság, a politika és a média leszoktatni a gondolkodásról? Jürgen Roth: Maffiaállam: Németország, Robert Reich: Szuperkapitalizmus, azaz hogyan számolja fel a gazdaság a demokráciát? A címek blikkfangosak, holott igényes szakmunkák vagy az oknyomozó újságírás szakmai szempontból is kifogástalan művei. A gazdasági érdekcsoportok uralta politika azonban a szaktudományos eredményekről nem vesz tudomást. A piac is nélkülük hozza meg döntéseit.

 

Amikor a magyar szocialisták és liberálisok (joggal) tiltakoznak az Orbán-kormány (gyakorta sokkal ügyetlenebb) antidemokratikus intézkedései ellen, mintha szintén nem tudnának arról, hogy Nyugat-Európában, és főként az Unió vezető államában, Németországban mi történik. Sascha Adamek és Kim Otto, a német oknyomozó újságírás két fenegyereke A megvásárolt állam. Hogyan írják a minisztériumokban a konszernek képviselői önmaguk számára a gazdasági törvényeket? című bestsellerükben írják le, azt a – Gerhard Schröder–Joschka Fischer által fémjelzett szocialista kormányzat éveiben, nagyrészt az amerikai lobbigyakorlat mintájára kialakított – „over-crossingnak” (szabad fordításban: helycserés együttműködésnek) nevezett adminisztratív rendszert, amelyben a nagy konszernek képviselői hosszabb-rövidebb időre a minisztériumok döntés-előkészítő bizottságaiban vagy szakmai titkárságain juthattak íróasztalokhoz. Ezt a gyakorlatot az Angela Merkel-féle jobboldali kormányzat a legkisebb változtatás nélkül átvette. Így azonban a konszernek nemcsak a gazdasági folyamatokat szabályozó politikai döntések hátterébe pillanthattak és pillanthatnak be, de képviselőik „szakértelmükkel” és „tájékozottságukkal” hatékonyan befolyásolhatják a politikai döntéseket. Az over-crossing az elvek szintjén kölcsönösséget jelentett volna. Csakhogy – a két szerző ezt bizonyítja – miközben a minisztériumokban a nagy konszernek mintegy 100 képviselője foglalhatott el meghatározó fontosságú pozíciókat, a konszernekben alig tizenkét állami tisztviselő kapott helyet, s azok is csupán a partvonalon kívül. Ráadásul a konszernek minisztériumokban tevékenykedő képviselőit továbbra is maguk a konszernek javadalmazták. A szerzők nem rejtik véka alá: ez a gyakorlat a demokrácia halálával, a legalizált korrupcióval, a magánérdek és a közérdek közti határ elmosásával, a politikának a gazdaság profitmaximáló logikája előtti teljes mérvű kapitulációjával egyenértékű. Annak az „álomnak” ad absurdum vitele, amit a szocialista Schröder egykor „Németország RT”-nek nevezett.

 

 

A folyamat nem korlátozódhatott Németországra. A tagállamok gazdaságára vonatkozó döntések jó hetven százalékát ugyanis az EU intézményeiben hozzák meg, s az EU-nak az egyes tagállamok hatáskörében születő döntések nagy részére is rá kell bólintania. A következmény: az Európai Parlament 785 képviselőjének munkáját az Európai Bizottság hivatalos becslései szerint már néhány éve 10 000 lobbista „szolgálta ki”, ma – a kötet szerzőinek becslése szerint – számuk eléri a 15 000-et. Hivatalos besorolásuk szerint „nemzeti kérdésekben járatos képviselői szakértők”, illetve „ideiglenes hivatalnokok”. Gyakran ők igazítják el a tájékozatlan képviselőket. Ehhez társul az állami adminisztráció karcsúsítása, a törvények felügyeletével, a politikai folyamatok demokratikus játékszabályainak betartásával megbízott állami szervek leépítése. A gazdaság így „legális keretek közt” teszi kezét a politikai hatalomra, hogy a közemberrel fizettethesse meg a – senki által nem ellenőrzött, sőt, egyre kevésbé ellenőrizhető – gazdasági vezetők elkerülhetetlen baklövéseinek költségeit is.

 

Tallár Ferenc számára is evidencia, hogy a közjó helyett manapság a magánérdek uralja a politikát, s tesz merőben fölöslegessé minden demokratikusnak tekinthető társadalmi luxust. A magyar és a nemzetközi sajtó előszeretettel terjeszti a látszatot, hogy a 21. század elején a szabadpiac és az állami beavatkozás közt kell választani. Valójában az igazi alternatíva a nagyvállalatok világuralma és az egymást kiegészítő piaci, illetve állami szabályozás. A nagy nemzetközi konszernek ugyanis (növekvő gazdasági hatalmuk miatt, amelyet a közélet intézményrendszereinek fokozatos privatizációja politikai hatalommá is konvertál) a piac és az állam szabályozó szerepét is megbéníthatják, s a gazdasági és politikai rendszer egészét saját érdekeiknek rendelhetik alá. A folyamatnak azonban más, nem kevésbé vészjósló következményei is lehetnek…

 

A legfenyegetőbb, amit a nyugati szakemberek refeudalizációnak neveznek.

 

A nagyvállalatok tulajdonosai a középkori főnemesség tagjaihoz hasonlóan nemcsak a társadalom többi részétől élesen elkülönülő – magas kerítésekkel, kutyákkal, fegyveres őrökkel őrzött –, erődítményszerű lakóhelyekre húzódnak vissza, de az egykori arisztokrácia mintájára egymás között házasodnak, s államoknál hatalmasabb vállalatbirodalmaikat egyenes ágon örökítik utódaikra. A folyamatot gyorsíthatja, hogy az eladósodott, de a bankokat továbbra is nagylelkűen támogató államok rohamosan elszegényednek, s előbb-utóbb arra kényszerülhetnek, hogy az állam erőszakintézményeit privatizálják. Hiszen ha az állam rossz gazda, ahogyan azt a neoliberális doktrína képviselői állították, a mai pénzhiányos helyzetben ezeket is ajánlatos magánkézbe adni… A kulturális intézményrendszer privatizációja, s az értelmiség ezzel járó kiszolgáltatottsága az új kornak „megfelelő” ideológiák kialakítását, a káosztól rettegő közembert megvédelmezni képes „új nemesség” iránti feltétlen bizalom elfogadását, a szép új világ ideáljának tömegkommunikációs, sőt, „művészeti” megkonstruálását is látványosan „megkönnyítheti”.

 

Mindennek egyetlen akadálya a valóban demokratikus állam lehetne, ami szinte a szemünk láttára omlik össze.