Liget.org   »   2012 / 10   »   Novák Gábor  –  Vérvonal
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2586
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ej, Kölyök, hát nem unod még ezt az egészet, az elvonulást, a rejtőzködést, amiről magad is tudod, hogy semmit sem ér és semmit sem old meg? – elmenekülsz a tanya legtávolabbi szegletébe, hónod alatt könyvek és pokrócok, a szénapadláson kiépíted saját kis elefántcsonttornyodat, de mi végre? Ami elől futsz, ott is ugyanúgy utolér, mint bárhol máshol.

 

Ó, persze, igyekeztél jó fiú lenni, igazi szülők szeme fénye – ha anyád szuszogva kivonszolta magát a tornácra azzal, hogy elfogyott az élesztő vagy a só, te máris pattantál az ócska, női biciklire, tapostad a pedált, végig a homokos dűlőutakon vagy a vendégmarasztaló sártengeren, be a faluba – mikor apád macskajajtól gyötörve, nedves törölközővel a homlokán nyöszörgött a szobában, helyette is felszedted a krumplit, pedig az ásó akkoriban még a fejed búbjáig ért – Kölyök, mit meg nem tettél volna értük, hogy példádat látva legyőzzék gyengeségeiket! – fát vágtál, vizet hordtál, etetted azt a néhány megmaradt tyúkot az udvaron – mikor apád végre munkát talált, együtt keltetek és elkészítetted a reggelijét – mikor elbocsátották, vele virrasztottál éjfélig, nézted, ahogy a műanyag flakon remeg a kezében, és ezredszer is végighallgattad a védekezését, hogy ő épp csak egy kortyocskát, és hogy egyáltalán nem is volt részeg…

 

Apró figyelmességek százai és hosszú évek kellettek, Kölyök, hogy rájöjj, szüleid sosem fognak megváltozni, mert nincs erejük kimászni a sárból – sőt, ami még rosszabb, jól is érzik magukat így – apád az épp-csak-egy-kortyocskáival, az újra meg újra elhangzó, soha be nem tartott ígéreteivel – anyád a sértett mártíromkodásával, tokát és úszógumik garmadáját eresztő tohonyaságával.

 

És mit tettél, mikor mindez nyilvánvaló lett előtted, Kölyök? – talán az asztalra csaptál kamasz-dühöd minden erejével, tán a szüleidre zúdítottad az összes keserűséged? – fenéket! Elvonultál a magad tanyasi márványtornyába, harc nélkül, zokszó nélkül – esténként ugyanolyan részvéttel teli tekintettel bólogattál apád alkoholgőzös sirámait hallgatva, ugyanúgy ugrottál vásárolni, baromfit etetni, miközben anyád a leeresztett redőnyök mögött a Color Star képernyőjét és a latinos nevű hősöket bámulta… – jaj, Kölyök, ugye milyen rossz volt megérteni, hogy nem pusztán gyereke, de örököse is vagy a szüleidnek? – nemcsak a vonásaikat, de a gyengeségüket is rád hagyták.

 

A felismerést követően mi változott meg, Kölyök? – külsőleg semmi – továbbra is keményen tanultál, nap nap után bekutyagoltál az aszfaltútig, felszálltál a buszra, és a gázolajbűzben bóbiskolva bezötyögtél az iskolába – összeszorítottad a fogad, ha a társaid mucsainak vagy tajtparasztnak neveztek, vagy fitymáló tekintettel mérték végig a gönceidet – szótlan és komoly voltál, mint addig is, de érezted, hogy ott mélyen belül valami végzetesen elromlott.

 

Ahogy telt az idő, sötét áramlatok mosták alá hited partjait – a kertet művelted, de immár lelketlenül – ha anyád tirádába kezdett, ingerülten letorkoltad, aztán mazochista elégedettséggel hallgattad, ahogy odaszuszogja: „olyan vagy, mint az apád” – a délutánjaidat és estéidet a szénapadláson töltötted, remélve, egy szót sem kell váltanod bortól bűzlő apáddal – Kerouacot és más beatnikeket faltál, mert dühük és üvöltésük – éltek bármilyen messze és régen – a tiéd volt –, és már nem bíztál benne, hogy kitörhetsz a tanyáról és ledobhatod a vérvonal ocsmány ballasztját.

 

Most itt ülsz a vackodon, félmeztelenül, mint egy indián törzsfő az utolsók közül, aki nem tud mit kezdeni a rászakadt helyzettel – az eperfát nézed, melynek haszontalanul lepotyogott termését fellakmározzák a lüktető potrohú darazsak – a kertet, amit minden utóvédharcod dacára lassan visszafoglal a szulák és az iszalag – a házat nézed, a málló vakolatot, a rozsdálló parabola-antennát, a koszos ablakokat, vereséged jeleit.

 

 

Hajnalban ébredtél, mint mindig – miközben arra vártál, hogy a messzi, falubeli templom harangja elüsse a hat órát, a tükör elé álltál, letoltad kinyúlt pizsamanadrágod, és szemügyre vetted magad – mit kerestél, Kölyök? Boszorkányfoltot? Stigmát? Egy porcikát, amire azt mondhatod: „igen, ez apámé”, és amit felelőssé tehetsz mindenért?

 

Reggeli közben a legyek úgy döngtek a lámpa körül, mint bármely más nyári napon, te mégis elviselhetetlennek érezted zümmögésüket – legyűrtél néhány falatot, aztán rohantál az udvarra – ha menedéket kerestél, rosszul számítottál, Kölyök! – csak bomlást és pusztulást találtál, gyengeséged jeleit – bogáncs bólogatott az ágyásokban, az árkokat benőtte a fű – vihar készült, napok óta felhők gyülekeztek, torlódtak majd úsztak tova anélkül, hogy egy csepp esőt is hullattak volna, de most már érezhető közelségben járt a zivatar – esőillatot és nehéz párákat sodort a szél, szörnyű nyomás ült meg a melleden.

 

Az erőd utolsó morzsái is elperegtek – azt már tudod, hogy vége az ellenállásnak, de azt sejted-e, mit fogsz tenni?

 

 

Fenn maradsz egész éjjel – megvárod a hajnalt és apádat, aki borgőzösen, bárgyú vigyorral botladozik haza a kocsma-barangolásából – elveszed tőle azt a nevetséges zsákvászon szatyrát, benne az olcsó lőre flakonjaival, odanyújtod neki a karodat, hogy legyen mire támaszkodnia – bevezeted a házba, vigyázva, anyád fel ne ébredjen – a részeg, ernyedt testet végigfekteted a díványon, pokrócot terítesz rá, az asztal alá odakészíted a vödröt, hátha rájön faterra a szükség – aztán hónod alatt egy borosüveggel kiosonsz az udvarra, felmászol a vackodba a szénapadlásra – lekuporodsz a sarokban, fél kézzel a zseblámpát tartva leügyetlenkeded a flakon kupakját – a savanyú vinkótól fintorba rándul az arcod, nagyokat kortyolsz, ez az egyetlen reális esélyed, hogy megszabadulj, ha csak néhány órára is, a téged övező lidércnyomástól.

 

Várod majd a hétfői napfelkeltét, a gyomrodban-agyadban dolgozik az alkohol, és tudod, nincs tovább – az iskolába, ha akarnál se tudnál bemenni – de nem is akarsz! –, levetkőzöl, magad köré csavarod a pokrócod, és az apró szellőzőnyíláson át lesed a keleti eget – a legyőzöttek nyugalma árad szét a tagjaidban, részeg mámornál is kellemesebb megkönnyebbülés, hiszen nem kell tovább kapálóznod – vége életed leghosszabb napjának, vége a harcnak, összeomlottál a vérvonal terhe alatt.