A MESTERSÉGES FÉNYKELTÉS INFORMÁCIÓTÖRTÉNETÉHEZ
A rabbinikus hagyományban az éjszaka járó, ártó szellemekkel szemben „a lámpa két embernyi, a holdfény három embernyi védelmet ad”. S ha az ártó szellemek valóban a sötétséggel érkeznek, feltűnő, hogy a mesterséges tűzgyújtás sok-sok lehetséges oka és magyarázata közül egyedül a tudatos fénykeltés az, amelynek kizárólag a sötétben, éjszaka van funkciója. A hideg elűzésére, a melegedésre, a húsételek fogyaszthatóbbá, emészthetőbbé és finomabbá tételéhez, a kőeszközök edzéséhez, illetve a vadállatok elriasztásához fényes nappal is nélkülözhetetlenek a lobogó lángok.
A beszédes nevű dél-afrikai Wonderwerk barlangban egy nemzetközi régészcsapat nemrég a mesterséges tűzgyújtás meggyőző bizonyítékaira bukkant – egymillió évvel ezelőtti rétegben. Úgy tűnik, érveik megállnak a joggal kételkedő és kritikus szakmai közegben is: a kutatók ki tudták zárni, hogy a megégett csont-töredékek széllel vagy vízzel kerültek a barlangba. Bebizonyították, hogy nem a magas foszfáttartalmú denevérürülék öngyulladásáról van szó. S ez egy csapásra több mint kétszázezer évvel tolja vissza a kezdeteket, elragadva az elsőséget az izraeli Gesher Benot Ya’aqov barlangtól, ahol korábban 790 ezer évvel ezelőtti tűzgyújtás-nyomokat találtak.
Bárhogy is állunk a kezdetekkel, a Homo Erectus már biztosan használta a tüzet. Hogy aztán kis kalickákban őrizgette-nevelgette-cipelgette-e, mint ahogy J. H. Rosny 1909-ben megjelent, számtalan nyelvre fordított A tűz meghódítása című könyvecskéje és az abból 1981-ben készített film nyomán generációk képzelték, az legalábbis kérdéses. (A regényben negyven-ötvenezer évvel ezelőtti, szőrös, primitív, erősen ritualizált viselkedésű neander-völgyiekre emlékeztető ősemberek harcolnak a nők szívéért, a dicsőségért és az elvesztett tűz pótlásáért – ha azok, akiknek van, nem adják, erővel elragadják tőlük. Mert persze, olyan, de olyan buták ezek a lények, hogy még nem ismerik a tűzgyújtás fortélyait, csak őrizni tudják, ha már ég.)
Az első meggyőző régészeti bizonyítékok a direkt világítási célú tűzhasználatra a harmadik jégkorszakból származnak, akár 400 ezer évesek is lehetnek. Ezek az ún. kőlámpások, amelyek lapos kövek mélyedéseibe töltött zsiradékban lángoló kanóccal működtek. Később, már a neolit korból is számos, több nyílású, ügyesen kivitelezett, hordozható kőlámpás maradt fenn, a legősibb mécsesnek azonban mégis egy hetvenezer éves, állati zsiradékkal töltött kagyló számít.
A gyertyáról ma azt tartjuk, hogy legalább ötezer éves. Már az ősi Egyiptomban ill. Krétán is használták, Kínában az időszámításunk előtti évszázadokban jelent meg. Európában a legelső gyertyaleletet Avignonban találták, az első századból való.
A történet innen többé-kevésbé jól ismert, az agyag- és bronzlámpákkal, fáklyákkal, gyertyákkal, kandeláberekkel, majd a fénygerjesztés egymást követő generációival (a gáz, a villany, a neon, legújabban a LED-világítással). A megközelítés azonban jellemzően technika-vagy kultúrtörténeti – csak újabban kezdték el társadalom- és gazdaságtörténeti oldalról újraírni és újraolvasni a világítás históriáját. Ez utóbbiak mellett is különösen izgalmasnak és időszerűnek tűnik az információtörténeti nézőpont alkalmazása. Szeretnék egyfajta tématérképet kínálni a későbbi kutatásokhoz a 19. század végéig, itt-ott jelezve az összefüggéseket, amelyek vizsgálata új ismeretek születéséhez vezethet.
REPREZENTÁCIÓ-TÁMOGATÁS
A nem (vagy a cselekvést befolyásolóan rosszul) látható fizikai környezet irányított megvilágítása minden információs ciklus kezdetét, a reprezentációs szakaszt támogatja. Valamennyi fénykeltő technika ezért funkcióját tekintve információtechnika (is), hiszen biológiailag adott (információ)érzékelő-képességünket fokozza. Hatáskövetkezményeként elsősorban a cselekvés időbeli kiterjeszthetőségét szokás kiemelni, ám ez maximum a szürkülettől hajnalig tartó időszak nem alvással töltött részére igaz, amelynek mennyisége ráadásul a történelem hajnala óta nagyjából változatlan. A világítás által lehetővé tett időnyereség a munkavégzés megnövekedett lehetőségeit kínálja (bizonyos kézműves szakmák esetében az ókortól kezdve, a nagyüzemi mezőgazdaság kialakulása után az éjszakai szántással, aratással vagy építkezési munkálatokkal).
Ezzel szemben a mesterséges fénykeltés révén lehetővé tett térbeli expanzió sokkal meghatározóbbnak tűnik.
A hordozható fényforrások (a lámpások és mécsesek mellett a fáklya, vagy annak elődje, a tűzből kiragadott fahasáb, a fokla) egyrészt az esti helyváltoztató mozgást segítik, legyen ez a szűkebb, védett lakótér és a tevékenységgel lefedett élettér pontjai közti út a korai kisközösségeknél, vagy a szárazföldi távolsági közlekedést teszik lehetővé (a megvilágított szekerektől a mai autóreflektorokig). Érdekes színfolt a világítástörténetben a víz és a levegő ideiglenes megvilágítása a Távol-Keleten oly népszerű úszó lámpásokkal és repülő kívánságlámpásokkal (papírballonba szerkesztett lampionok).
Az éjszakai mozgás lehetősége a hajózható vízi utak hosszát növelte meg jelentősen, felvirágoztatva a mozgó hajók számára a szárazföldet reprezentálhatóvá tévő világítótornyok hálózatát, amelyek kutatása egyre népszerűbb témának tűnik. (Igaz, a legendás ókori világítótornyok egyike sem maradt fenn napjainkig, de közvetett adatok alapján sokat tudunk róluk. A mai napig működő és látogatható legrégebbi világítótorony 700 évnél öregebb, 1299-ben emelték, az Elba torkolatát őrzi Hamburgban.)
A megvilágított terek mérete és mennyisége folyamatosan nő. A városok kialakulásával a lakószobákhoz képest több nagyságrenddel nagyobb felületet technikailag is sokkal bonyolultabb volt kivilágítani, ezért az ókori nagyvárosokban (elsősorban a legjobban dokumentált Pergamon, Edessa, Antiochia és Alexandria központjaiban) először alkalmi megoldásokkal éltek (leginkább az ünnepek tiszteletére), és később vált csak állandóvá, ill. üzemszerűvé a közvilágítás. Rómában fáklyák százai világítottak rendszeresen, a középkori Európa fejlettebb részei csak a 16–17. századra értek el ugyanide. Párizsban például úgy oldották meg a közvilágítást, hogy sokáig az egyes háztulajdonosokat kötelezték ablakaik kivilágítására, és csak 1558-tól biztosították a fényt gerendákra függesztett „közös” lámpások. Ezért mondhatta büszkén a 12. század végén Szaladin szultán, hogy „míg a Nyugat fővárosaiban az éjszakák sötétek és veszedelmesek, az ő fáklyafényben úszó nagyvárosaik éjszakai élete jólétet és biztonságot tükröz”. Az Ajjúbida dinasztia alapítója akár tovább is vihette volna gondolatmenetét: a világosságból és a biztonság-érzetből az emberek kiterjesztett fizikai mozgása és vele a találkozások számának megnövelt esélye és gyarapodása fakad – amely az interakciónak, a jelentés-csere magasabb közösségi szintjének, erősebb és termékenyebb információ-áramlásnak nyit utat. Véletlen-e, hogy a tudomány és a kultúra virágzik az arab civilizáció kivilágított köztereiben, tágas palotáiban és főiskolai termeiben, míg szinte tetszhalott a kolostorok celláiba zárt, individualitásba kényszerített keresztény Európa korai századaiban?
És vajon véletlen-e, hogy a korszerű nagyvárosi közvilágítás az egyik motorja a 19. század végi ipari civilizáció (vagy ha úgy tetszik: a „modernitás”) megszületésének? Míg a hangsúly korábban kizárólag a nagyüzemi termelés munka, tőke és hatalmi dimenzióira esett, James Beniger korszakos munkája, Az irányítás forradalma óta az elemzésekbe a közlekedés alrendszereit és a kontrollválság leküzdését lehetővé tévő információ-technológiai innovációkat is mindinkább bekapcsolják. S noha a közvilágítás intézményi szereplői, nevezetes fejlesztő-műhelyei és nagyvállalatai sokáig csak mint érdekes technika- és ipartörténeti tárgyak kerültek a kutatói érdeklődés középpontjába, John Jakle ezredfordulós monográfiája már azt állítja, hogy a mesterséges közvilágítás volt a modern nagyvárosi életforma és tevékenységszerkezet dinamikus megteremtője az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Nemcsak a városi tájképet alakította át, de szinte minden meghatározó területet: a kereskedelmet, a munka világát, a közbiztonságot, a mobilitást – az utcák valódi köztérré tételével, új terek és funkciók sorának életre keltésével (üzleti negyedek, fesztiválok, világkiállítások, szórakoztató parkok, navigációs objektumok), az autózás kultúrájának és a környezet új esztétikájának megteremtésével. A világítás térbeli expanziójának szerves része a városokat összekötő országutak és a hidak fénybe borulása, amelyeket hamarosan a légi közlekedés sugarát kiterjesztő repterek és felszállópályák követnek. A folyamat végpontja a Föld forgásának ritmusában a városok összekapcsolt hálózatait és az egyes csomópontok között közlekedő kivilágított objektumokat egyetlen óriási, kontinentális fény-térré változtató – megatechnológiának nevezett – jelen állapot, amelyet a műholdas bolygóképek érzékeltetnek legmeggyőzőbben. Így jutottunk el az első kagylómécsesektől a kozmikus dimenzióig.
A mesterséges fénnyel meghódított terek történetének azonban vannak még alfejezetei, amelyek az „örök sötétség” három birodalmában játszódnak. Itt „időnyereségről” végképp nem beszélhetünk, hiszen világítás híján reménytelen volna bármilyen tevékenység végzése.
A fény nem járta természetes üregek (barlangok) mellett a mesterséges üregek, a bányák jelentik az első meghódítható tereket. Az őskor külszíni bányái után az ókorban már az ásványokért és a sóért is egyre mélyebbre kellett ásni, ez pedig nem ment volna a megfelelő bányalámpák nélkül. „Felfedeznivaló” itt kevesebb akad, csak éppen óriási jelentőségű annak tudatosítása, hogy az anyagtechnológia forradalmát az információ-technológia tette lehetővé. Mindezek felismerése nyomán a későbbiekben a bányagépészeti vagy kereskedelmi szempontok mellett a bányászat információtörténeti oldalára is nagyobb hangsúly eshet.
A másik ilyen terület a mélytengerek elképesztő kiterjedésű világa. Mivel az óceánban a fény csak mintegy 1000 méterig jut le, mindenütt, ahol ennél magasabb a vízoszlop, csakis a mesterséges fény biztosíthatja a vizuális érzékelést – és ezen keresztül mindazokat a létfontosságú biológiai, geomorfológiai, áramlástani és más ismereteket, amelyek révén a megértés magasabb szintjére léphetünk a tengerekkel kapcsolatban. Ez a történet a legrövidebb: az első víz alatti fotót 1893-ban készítette Louis Bouton, de az automata szondák elmosódó, rossz minőségű felvételei mai napig alig jelentenek igazi előrelépést. A félszáz évvel korábbi (1960-as) Picard-expedíció útját megismétlő James Cameron 2012 márciusi, a Mariana-árok mélyére merülése során viszont már egy két és fél méter magas LED-oszlop biztosított erős fényt, így van rá esély, hogy a jövőben éles, nagy felbontású képek érkezhetnek ebből a szinte ismeretlen világból.
A harmadik, talán legmeglepőbb láthatóvá tételi célpontot az emberi test sötét üregei és belseje jelentik. Az orvoslástörténet és az információtörténelem sok izgalmas találkozási pontja közül ez az egyik legkevésbé feltárt. Pedig a testnyílásokba és a test belsejébe tekintés (az endoszkópia) az orvostársadalom nagyon régi vágya, és egészen ősi tükrözéses eljárások emlékét őrizte meg a hagyomány. A katalán Arnaldus de Villa Nova (1235–1311) használta először a gyertya fényét ilyen célokra, de csak félezer év múlva, a 19. század elején született meg az eszköz, amely képes volt a megvilágítás és a kép-továbbítás feladatait egyidejűleg ellátni: a frankfurti Philip Bozzini „Lichtleiter”-e. Még ez is a gyertya fényét használta (1806), hogy aztán a század végére az elektromos fénykeltésnek köszönhetően fejlettebb eljárások sora szolgálja az orvosi diagnosztikát. Az üvegszálas optika az 1960-as évek fordulóján jelent meg, a mozgókép továbbítására alkalmas kamerát 1982 óta alkalmazzák.
Az endoszkópnak létezik ipari/technikai változata, önálló történettel: a boreszkóp. Amióta olyan értékű és bonyolultságú zárt gépezetek készülnek, amelyek esetében fontos, hogy a belső részek megfigyelhetőek legyenek, van igény olyan készülékre, amelyik ezt biztosítani tudja.
A világításból akkor lesz megvilágítás, amikor a bármilyen fénykeltés helyére valamilyen speciális megoldás lép. Itt már nem a sötétség puszta elűzése, hanem a fény-teljesítmény tudatos megkomponálása, adott tevékenységterek meghatározott célokhoz igazodó, egyedi kivilágítása a cél. Még mindig a reprezentáció-támogatásnál járunk: mert mi más volna a precíziós munkát igénylő munkadarab kritikus pontjainak láthatóvá tétele fókuszált fénnyel? A kirakatok és boltbelsők megvilágítása, hogy kedvező hatást lehessen kelteni? Az utcai neonreklámok? Nagy termek és épületek dísz-kivilágítása? A fény színezése különböző technikákkal? A közterületi fényművészeti alkotások?
Itt a színház-világítás története érdemesül rövid említésre. A színpadot – a kis számú éjszakai előadás kedvéért – már az ókori Rómában is világították, fáklyával és bengálitűzzel. A nézőteret azonban a 16. századig csak természetes fény világította meg, ekkortól kezdték Itáliában gyertyacsillárokkal jobb kedvre deríteni a látogatókat. Az első színház, amely teljes egészében villamos világításra állt át, a párizsi Savoy volt, 1881-ben (és rögtön állítható fényerővel). Korántsem aprócska témáról beszélünk: Robert Graves egy teljes, közel háromszáz oldalas könyvet szentelt a Shakespeare-korabeli színházvilágítás kérdéseinek, bemutatva az összefüggést a drámaiság textúrájának változása és az új fénymanipulációs lehetőségek között.