Liget.org   »   2012 / 10   »   Ács József  –  Kánikula
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2579
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Apollinaire fejébe szöget ütött a világháború:

épp a lövészárokban üldögélt és a

szimbolisták lapját olvasgatta,

mikor gránát robbant mellette, és

egy repesz a koponyájába fúródott,

oda, ahová de Chirico két évvel azelőtt

a fehér kört festette szürreális portréján.

Hetek múltán jöttek az első szédülések,

fejfájások, majd eszméletvesztések,

és a bal kar nem múló gyengesége.

Dr. Baudet koponyalékelést végzett,

ami enyhítette a vérömleny okozta nyomást.

Az életmentő műtét után

vaspántokkal fogták körbe a költő fejét,

akinek a viselkedése megváltozott:

az érzelmek mélyen felkavarták,

elúrhodott rajta az idegesség és

elvesztette minden humorát.

 

Száz éve a futuristák egymás sarkára hágva

versenyben kaptak fel a jövő vonatára.

Nem tudták, kik lesznek a célállomáson:

mi. Neuraszténiás utódaik.

Egyben akarták látni az egész földgolyóbist,

mert sürgető dolguk volt: átformálni azt.

Mert elhitték, hogy kezük közt alakul:

versük tervrajz és nem írott malaszt.

Mi már készen kaptuk a világot, s mily keserves

hozzá csatlakozni! Hisz elég az önmagának.

Hadirokkantként keressük, mi az, mi összetartja,

az átlukadt, elrepedt csont helyett

miféle vaspántok fogják át glóbuszunkat,

ezt a rendtevés címén borotvált fejet.

Ha szimultanisták vagyunk, hát

kényszerből, s nem lelkesedésből.

Nem kovácsolunk világméretű terveket.

A kalapács, a fogó kihull a kezünkből.

Fogyatkoznak a mesteremberek.

 

„Hajnaltól hajnalig”, írták a régi szerzők,

kollázsba gyűjtve hangot, képet, számot.

„Huszonnégy órában az élet egésze”:

versbe sűrítve a kerek világot.

Napkeltekor négyszáz tonna lódult útnak.

Szemafor kattant a pályaudvaron.

A szövőgyárban egész éjjel pörögtek az orsók.

A reggeli váltás szájában furcsa, fémes íz.

Friss hírekkel rajzanak szét a lapkihordók.

Túl van üzemkezdetén a villamosremíz.

Egy fütty innen, egy dörrenés onnan.

Minden szólam milyen párhuzamos!

Egy célt követ minden, mi él még.

A város mint gép – nem bámulatos?

 

Akik beleszülettek, nem csodálják működését.

Magától értetődik, akár, hogy nyár van.

A város ma pátosz nélkül zakatol,

jár, mert hajtja gázolaj vagy áram.

Irodában kotlik, ki még dolgozik.

Nem sző, nem varr senki. Nincs értelme fonni,

mióta Kínából dől a készruha,

nyugatról, bálánként, a levetett holmi.

Anyag helyett mozognak a hírek,

pénzt keresni elegendőek a számok.

Mi szép van a világon, kérded. Tessék:

tőzsde pörög a tabletemen, látod?

Túlnépesült a föld, mint reggelente

a rogyásig zsúfolt piros hetes.

Se ennivaló, se tennivaló:

az emberek jó része fölösleges.

 

A városban pang a levegő. Kánikula.

Az utcákon obszcén testmeleg.

Mindenki mogorvasága füldugójával,

búvársisakban halad az útján.

A banképület márványfalának dőlve

tátott szájjal alszik egy hontalan.

Felhevült odvaikban az emberek

leeresztik súlyos szemhéjukat

és az éjszakától várják a megváltást,

mely fülledt, rövid és álomtalan.

A kitámasztott ablakban ventilátor pörög.

Amit most látunk, még csak a korai égalj:

mint távolban kigyulladt szeméttelep.

Itt nem mozdul semmi sem. A hűlő

utcákat – medencét a langy víz –

kitölti a csend.

Ó az eltörölt múlt!

Rossz álmukból most ébrednek,

kiket nyom a lelkiismeret. Terhük

letenni nem tudják, nincs hová.

Arcunkba lobbantott benzinlámpa:

újra felkel a nap, és ívet húz az égen

– hajnaltól hajnalig. Sárga nedve,

lánggal égő zsír, csorog az ablak üvegén.

A túlfűtött levegőben szállong a por,

elektromosságtól szikrázik. Idebent

kitartó, kéretlen tanácsadás zajlik,

kint Apollinaire kései verse zeng:

Az lesz a legfőbb Diadal

Ha majd előre látunk

Mindent

Egész közelről

És mindennek új neve lesz

 

Meglehet, így volt. Így lehetett.

Mi már semminek nem tudjuk a nevét.

Szétdobált tagokkal ájultan fekszünk

a kánikulában, átizzadt lepedőnkön,

míg a nap hizlalt korongja a horizontra ér,

elolvad, s az ég lassan feketére vált.

Mibelőlünk nem lesz avantgarde.

Mi már nem ragadunk puskát.

Nem futhatunk a vonat után:

bevagonírozva születtünk.

Így lettünk ablakon kilesni lusták.

Heverünk tétlen, álom nélkül,

nyitott, de mit se látó szemmel,

isszuk az autógumi-szagú éjszakát.

 

Küszöbön áll az új világ: ennek is van jele.

A fejbőrön keresztben végigtolt borotva

és a nővér biztató tekintete.