Visz valami,

húz és hajt;

talán mondhatom áramlásnak,

akármi másnak;

vitorlának

túl dagályos volna,

pirulna pofám;

legyen inkább profán

hangzat, törvénytelen,

névtelen lüktetés,

nyelvelő és

hümmögető,

emlékeztessen somogyi falum templomának harmóniumára,

minimum;

a májusi litániákba

trombitálja

be

völgyvidéken és hegygerincen át a partizánindulók hevét és

keresztben, körül, rá, alá, fölé tekeredjenek a Lehel úti meg

a Rózsák terén dübögő kollégiumi estek,

ahogy a szivacstalpú, bordó csukámban megestek,

bugi-vugik, csúsztatások, rázások,

örökbecsű csepűrágások

halhatatlan szövegei,

szaxofonok lüktetése,

a csodás,

Angyalföldön bevésődött keringős vallomás,

mintha a Fémmunkás Kultúrotthonból még ma is egyenesen és

éppen ide szólna

a képzelt jóból, ifjúi pózból összecsócsált nóta:

„most jöttünk meg a tangóból,

zsebünkben finom dohány,

a héket mind megdumáltuk

s járunk a csajok után”;

azám, no lám,

az örök duma álma tört ott át a süket realitáson,

a megjátszás, az elhitetés,

csak svungja legyen,

csak feszítse vágy,

belerejtett értelem

valami felé és iránt,

hogy hangot adjon, kapjon, fogjon az ember –

itt és most fogom-e?