Liget.org   »   2012 / 8   »   Bíró Zsuzsa  –  Örök béke
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2559
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Ezerkilencszázhetven szeptember vége volt. A vietnami háború kétségbeejtően elhúzódott, Dubcˇeket  kizárták a pártból, Szolzsenyicin helyzete egyre tarthatatlanabb lett, nálunk az új gazdasági mechanizmussal szerencsétlenkedtek, Nasszer meghalt, más nagy emberek is meghaltak, közöttük Jimi Hendrix, a legendás gitáros és énekes, aki megpróbálta közel hozni a földhöz az űrt...

 

Utószezon volt, de azért a balatonvilágosi SZOT üdülő még tele vendégekkel. Csak néhány hete hagyott el a nejem, még túlságosan sebzett voltam, rendkívül  jólesett hát a szokatlan tapintat, amivel az üdülő irodájában tudomásul vették, hogy családi állapotom megváltozott. Mély hálával gondolok a kultúrfelelős hölgyre, aki nem tett fel kérdéseket, viszont asztalomhoz telepítette Berta nénit, a tolószékben közlekedő, egykori gimnáziumi német–magyar szakos tanárnőt, és Pauler urat, a hallgatag agglegényt, aki a Széchényi Könyvtárban dolgozott. Én akkor egy közepes fővárosi zenekarban tevékenykedtem, közepes színvonalon, a nejem  kétnaponként a fejemhez vágta, hogy a szürkék hegedőse vagyok, ez volt a probléma, mert ő a szürke minden árnyalatát utálta.

 

De vissza a naphoz, amikor társaimat megismertem! A hideg meggy-levesnél még idegenek voltunk egymásnak, a marhapörköltnél már élénk társalgásba merültünk, mire a piskótaroládot eszegettük, a baráti szálak mélyzöngésű húrként kötöttek össze bennünket, és az a titokzatos összhang, amely néha oly emlékezetessé tud tenni valamely zenekari próbát, ezúttal mintha a mi szerény ebédlőasztalunknál hozott volna létre egy nemes melódiát. Azt hiszem, helyénvaló megjegyeznem, hogy mind ez ideig sohasem mondhattam magaménak jelentős baráti kapcsolatokat, nehéz sorsú gyermek lévén csak lassan nyíltam meg, és az embereknek ezt nem volt türelmük kivárni. Ahogy múltak az évek, nejemet egyre jobban idegesítette – az ő sajátos kifejezésével élve – az én kínosan alacsony fordulatszámom. Ám ott és akkor, negyvenkét évvel ezelőtt, az üdülő kertjében, abban a biztonságos kis körben, a nagyszerű Berta asszony és a kiváló Pauler úr jóindulatának bátorító melegében nem ismertem magamra, sziporkáztam és szárnyaltam, és dicsekvés nélkül állíthatom, hogy kis társaságunk a legtermészetesebb módon rám osztotta a primus inter pares megtisztelő szerepét. Azon a délutánon még hosszasan elüldögéltünk meghitt sarokasztalunknál, és amikor a személyzet vacsorához terített, már tudtuk, hogy így együtt, hárman sokra leszünk képesek. Feljött a hold, a szomszédos szabadtéri színpadon megkezdődött az évad utolsó szabadtéri hangversenye, a kiváló győri filharmonikusok játszottak, műsoruk első száma Mozart nagy G-moll szimfóniája volt (K 550), a nyitott ablakon keresztül hozzánk is  beáradt a zene, társaim csendben hallgatták, én meg itt-ott néhány magyarázó szóval fel-felhívtam figyelmüket e remekmű különleges szépségeire. Mozart kapcsán szóba került az a befejezetlen portré, amit sógora, Joseph Lang festett e halhatatlan géniuszról, ezerhétszáznyolcvanháromban. Pauler barátunk említést tett a megdöbbentő szellemi azonosságról, ami e híres kép és egy hét évvel későbbi, ismeretlen művész által festett Kant arckép között fedezhető fel. Azóta sem tudom, véletlen volt-e, vagy a sors akarata, hogy Pauler kiejtse a königsbergi (kalinyingradi) filozófus nevét, tény, hogy Berta néni azonnal tűzbe jött, ezer mondanivalója támadt, úgy beszélt Kantról, mintha valamelyik különc családtagja volna. Így történt, hogy mire a győriek utolsó műsorszámukat, a Radetzky-indulót eljátszották, mi már tudtuk: százhetvenöt évi várakozás után a Gondviselés kis kompániánkat bízta meg azzal, hogy amit Kant ezerhétszázkilencvenötben pontról pontra megtervezett, az Örök békét megvalósítsa.

 

Lázas órák következtek: éjszaka és nappal egybefolyt, azonnal munkához láttunk. Berta néni egyik tanítványa motorral hozta reggel Pestről a példányokat Kant művéből, olvastunk, jegyzeteltünk, megbeszéltük a kor és a környezet követelményei szerint szükséges módosításokat, elterveztük, hogyan fogjuk terjeszteni ezen eszméket a magunk kis körében, majd tágabb keretek között, kiszámítottuk, hogyan juttatjuk el programunkat fél év alatt hazánk egész lakosságához, további másfél év alatt meg öt világrész népeihez... Ó, micsoda boldog megszállottság volt! A korszellemnek fityiszt  mutattunk, a világhelyzetet nem vettük tekintetbe, a félelmet száműztük.

 

Nem tudom folytatni, a toll kihullik a kezemből.

 

Amikor a végzet beavatkozik a sorsodba – mondta Chaplin –, sem igazságosságra, sem irgalomra nem számíthatsz. A harmadik nap hajnalán a jó munkától mámorosan, emelkedett lélekkel, néhány nyugodt órára, pihenésre vágyva benyitottam a szobámba, ahol váratlanul a nejem üldögélt. „Meglepetés!” – kiáltotta kedvesen, és közölte, hogy értem jött, festik a lakásunkat, bútorokat kell cipelni, már elintézte a kijelentkezésemet az irodán.

 

Hát így. A mérleg egyik serpenyőjében én, a másikban az emberiség. Ismert dilemma. Az alacsony fordulatszámom ezúttal fatálisnak bizonyult. Csak napok múlva, bútortologatás közben értettem meg, hogy akkor és ott én buktattam meg az Örök béke ügyét…