Liget.org   »   2012 / 7   »   Z. Karvalics László  –  Emlékezet és személyiség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2529
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

I.

Egy buja dél-kelet-ázsiai dzsungelben hídépítés folyik, nagy erőkkel. Az igavonó állatok (minden bizonnyal: zebuk) valamitől megijednek, megvadulnak, és az éppen kifeszíteni szándékozott pillér tartója megroppan. A hatalmas támfa meglazul, majd elszabadul, és pörögve, ijesztő sebességgel az építkezést vezető fiatal mérnök felé száguld. Neki töredékmásodpercek alatt átszalad a fején az élete, az első tipegő lépésektől a házasságáig, aztán szerencsére néhány centiméterrel elkerüli őt a gerenda. Megkönnyebbülés, öröm. Jöhet a jéghideg pohárban a whisky – merthogy a történetet néhány évvel ezelőtt sűrűn vetített reklámfilm mesélte el a nagyközönségnek, a túlélő adrenalinjával igyekezvén kedvet támasztani az egyik patinás malátalé-márkához. (Az alkotók valószínűleg nem tudták, hogy választásukkal másképp is telibe találtak: első, írásos említésekor (1494) a whisky skóciai ősét aqua vitae-nek, az élet vizének nevezték. Keltául, a rend kedvéért: uisge beatha.)

 

Azért elevenítettem fel ezt a remek kis etűdöt, mert néhány epizód ügyes egymás mögé vágásával ábrázolni tudták a jelenséget, amelyet leginkább az „életfilm lepergésének” hívunk.

 

A klinikai gyakorlatban az orvosok a halálközeli élményekkel az életbe visszatérők eufória-érzését és az életfilm lepergését a temporális lebeny és a hippokampusz sérülésével magyarázzák. Más orvosok és pszichológusok nagy, olykor több ezer méteres zuhanásokat túlélők egybevágó beszámolóiban is azonosítják az életfilmet: panorámakép-szerűen épül fel, mintha az érintettek kívülről látnák magukat, és időben előre haladva tartalmazza az életeseményeket, elképesztő részletességgel és felbontással.

 

Az emlékezetkutatók nagy problémája, hogy miért kronologikus rendben pereg az „életfilm”, miközben egyetlen olyan memória-rendszert sem ismernek, amelynek az időbeliség a szervező elve. Hiába kezdik lassan kiismerni a fogalmi és kategoriális tárolás mechanizmusait, anatómiáját, lokalizációját. Hiába tudják, hogy a történetek a fejünkben valójában re-konstrukciók: felidézésükkor vagy elmesélésükkor ugyanazokat a pályákat hozzuk mozgásba, mint megtörténtükkor: az életfilmre mint történetre látszólag nincs jó magyarázat.

 

Pedig olyan egyszerű, és annyi mindent elárul rólunk.

 

A zuhanó ember

Az emberi agy a jövőben él.

(Sir John Eccles)

 

A zuhanó embernek már csak kis ideje van hátra az életből, nem nehéz előrejelezni. Tudja és érzi. A helyzet, amelybe került, reménytelennek látszik. Hogy elkerülje az elkerülhetetlennek látszót, cselekvési lehetőségeket keres. Értelmet mindennek az ad, hogy amíg be nem következik a vég, módjában áll, még ha akármilyen csekély mértékben is, beavatkozni az események lefolyásába. A testtartás módosítani tudja a zuhanás sebességét és irányát (kérdezzük csak meg az ejtőernyősöket). Korántsem mindegy, hogy hová és melyik testrészünkkel érkezünk (a legtöbb túlélőt lombkorona „fogja meg”). Az elvi lehetőség még akkor is megvan, ha gyakorlati nincs. Mivel az élet a tét, a legkisebb esélyt is meg kell ragadni, hátha bujkál valahol olyan emléknyomunk, amely megoldást, kiutat kínálhat.

 

A zuhanást tudatosító agy ezért van csapdában. Rendkívül kis ideje van rá, hogy releváns mintázatot találjon, hiszen a kérlelhetetlen konoksággal közeledő Jövő elkerülése érdekében csakis a személyes Múlthoz fordulhat. Mivel azonban a zuhanás túléléséhez nemigen lehet használható megoldásokat mozgósítani, kénytelen a teljes memóriamezőt egyetlen gigantikus állományként „végigszántani”, hátha valami mégis kifordul a földből. Ami segít, ami megment.

 

És persze: nem ment meg, senki és semmi.

 

Azt azonban megtanuljuk mindebből, hogy micsoda elképesztő gépezet az emberi agy, hogy egyáltalán képes minderre. És mint villanófényben, hirtelen egyértelművé válik az is, hogy az agy által vezérelt emlékezeti rendszerek alapvetően funkcionálisak: a jövőbeli helyzetekre már a jelenben igyekeznek felkészíteni, hogy a kellemetlent elkerüljük vagy enyhítsük, a kellemeshez közelebb kerüljünk vagy megszerezzük – s mindehhez a múltat használják kiindulópontként, bázisként, építőanyag-raktárként. Az agy még az álommunka idején is így jár el: a másnapi élethelyzetek függvényében többek között az emlékezeti tárat rendezgeti át, hogy ébredéskor a releváns mintázatok könnyebben és gyorsabban elérhetőek legyenek.

 

Az emlék szócsaládjának története ékesen bizonyítja ezt a funkcionális alapszerkezetet. Az „emlékezik” ismeretlen eredetű igei gyökéről fűződtek le képzéssel és elvonással az újabb származékok (legutoljára a csupán nyelvújításkori „emlék”) , s mindeközben az elágazó jelentésfejlődés ellenére invariáns elem maradt a „megőrzés, megmaradás” momentuma. Az etimológia tanulsága újólag arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelvi logika a tevékenység, az akciószerű „emlékezés” elsődlegességéből építkezett, az elvontabb tartalmak későbbi fejlemények .

 

Eközben a felejtés, az „agykéregben megőrzött emléknyomok előhívhatatlanná válásának” problémája mindvégig inkább kuriózum-értékkel, vagy a teljesség kedvéért, egy-egy közhelyes félmondatban kap helyet a szakirodalomban, legfeljebb néhány esetleírással vagy memóriaművész-anekdotával mint illusztrációval színesítve. Pedig a felejtés mögött ugyanaz a funkcionalitás munkál, mint emlékezéskor: jövőállapotokra és hatékony cselekvésre készít fel. Vagy a kellemetlen tapasztalatok „kifakításával” csökkenti a mentális terhelést, vagy megfelelő szelekcióval lerövidíti a helyes döntések megtalálásához vezető utat. Köztudott, de csak az extrém esetek kapcsán szokás kiemelni, hogy a felejtés létfontosságú funkció – hiányában működési zavarok lépnek fel, s ez kihatásában akár a személyiség széteséséhez vezethet.

 

Tudományos expedíciók az emlék-jelenségkör individuális forrásvidékéhez

 

Emlékezet és személyiség összeér: amit az emlékezetem őriz, abból vagyok, ahogyan cselekszem, azt meghatározza, mit őrzök magamban. Már az emlékezéskutatás egyik pionírja, Sir Frederick Bartlett  szükségesnek tartotta kiemelni a harmincas évek elején, hogy nem egyszerű fiziológiai folyamatról van szó: az emlékezet működése társas meghatározottságú, és nem választható el az észleléstől, a képzelettől és a Bartlett által attitűdnek nevezett sajátos beállítódástól. E fontos felismerésektől azonban látványosan elterelte a figyelmet az agykutatás és a neurobiológia jó néhány korszakalkotó felismerése, amelyek közelebb vittek az emlékezés elemi folyamatainak megértéséhez.

 

Ó, ezeknek köszönhetően ma már annyi mindent tudunk ! Óvatosabb specialisták nem is beszélnek „emlékezetről”, csak a rövid, közép és hosszú távú memória évtizedekig rögzült sémáit felváltó szimultán emlékezeti rendszerekről: egyes agyterületek egyes funkciókhoz rendelt különböző típusú emlékezet-tároló és előhívó dinamikus alrendszereiről. Már a pavlovi és skinneri kísérletek feltérképezték anno az emlékezet kialakulásához vezető inger- és tevékenységtípusokat, az önálló irányzatként elkülönülő kognitív pszichológia pedig vizsgálatait az észleléstől a megismerésig vezető agyi-tudati útra szűkítve igyekszik túllépni a viselkedés-központú megközelítéseken, kitüntetett helyet juttatva a képzelet, az emlékezet, a gondolkodás és a figyelem kérdéseinek. Az emlékezetről gondolkodva a figyelem a fejlődéslélektannak az értelmi képességek kialakulásával és fejlődésével foglalkozó alapvető iskolái és egyéniségei felé fordult, miközben megkerülhetetlenné vált a freudista elfojtás-koncepció újra-vizsgálata is. Mindezt betetőzi, ahogyan egyre pontosabban, egyre jobb képalkotó eljárásokkal látunk az agyba: néhány kísérletben már odáig jutottak a kutatók, hogy képesek megmondani: az éppen aktívnak látott neuronok milyen jelentést kódolnak, pontosan milyen emléket idéznek fel.

 

Csakhogy miközben kétemeletes szerkezetmonstrummal sikerült már alacsony neuronszámú puhatestű agyműködését is modellezni, az emberi emlékezéssel kapcsolatban, minden új felismerés ellenére, számtalan kérdőjel maradt.

 

A neuronszerkezet és az avval összefüggő sejtes-, illetve molekuláris képletek morfológiájának viszonylagos tisztázottsága ellenére csak hipotézisek születtek az emléknyomok bevésésének, őrzésének és tárolásának mechanizmusaira. Hogyan erősödik meg egy emléknyom és mi a biokémiája a hozzá vezető út elhalványulásának? Milyen formái és funkciói vannak a nem feladat- és problémamegoldás-orientált emlékezetműködésnek? Mi szabályozza a memória tudat alatti működését? Milyen élethelyzetek és szituációk váltanak ki tervezett emlékező tevékenységet, másképpen: miért idézünk fel egyáltalán emlékképeket akaratlagosan? Mi a társadalmi dimenzió szerepe az individuális emlékezésben? Van-e kimutatható összefüggés, és ha igen, milyen az emlékezet és a felejtés értelmi és érzelmi dimenziója között?

 

Furcsa módon mégsem a teljesen meg nem válaszolt kérdések, az ismerethiány, hanem éppen az emlékezetkutatásnak mint önálló diszciplínának a sikeressége, összetettsége és előrehaladott volta a valódi megértés legnagyobb akadálya. Talán emiatt nem elég hangsúlyos az a kiindulópont, hogy akár az Emlékezetet, akár az elkülönült emlékezeti részrendszereket vizsgálni önmagukban csak ideiglenesen lehet: a memória működése kizárólag annak a teljességnek a megnyilvánulásaként fogható fel, amit a tudat, az intelligencia vagy – Vigotszkijjal szólva – a magasabb pszichikus funkciók kifejezéssel szoktunk megnevezni. Az egyén szempontjából tehát az emlékezés problémakörének nem alrendszer-természete van, hanem totalitása: ami innen emlékezet, az máshonnan nézve személyre vonatkoztatott, dinamikusan változó jelentésvilág. Felülről a mindenkori döntéseket támogató elemek raktára, alulról cselekvés-vezérlő forgatókönyvek (scriptek) együttese. S bárhogy igyekeznek ezt elkerülni a legnevesebb szerzők is, az „emlék” kapcsán mindig a „megfagyott múlt” közepesen kriptaszagú asszociációs mezeje köszön vissza. Kevés olyan bátor gondolkodó van, mint Jeff Hawkins, aki Sandra Blakeslee-vel írt könyvében (On Intelligence) az agy egész működését egy kételemű modellel véli leírhatónak, amelynek egyik része a memória, a másik az abból folyamatosan építkező előrejelző (prediktív) automatizmus.

 

És még nem beszéltünk arról, hogy az emlékezetnek van egy, kizárólag az egyének társas viszonyaiból levezethető része is: ahol az emlékezet tárgya nem a saját, hanem különböző méretű, erejű és életkorú közösség története.

 

Az emlékezet közösségi tartománya

 

Csak a jelek valamilyen rendszerére lefordított dolgok válhatnak az emlékezet tulajdonává. Ilyen értelemben az emberiség intellektuális történelmét az emlékezetért vívott harcnak tekinthetjük... a kultúra lerombolása mindig az emlékek megsemmisítésével kezdődik, törlik a szövegeket és feledésbe merülnek az összefüggések.

(J. M. Lotman)

 

Benedek Dezső, a világhírű antropológus fiatal kutatóként egy tajvani halásztörzs kozmogóniáját jegyezte le, majd néhány évtized múlva, professzorként, terepmunkára küldte tanítványait ugyanoda, ahol egykor ő járt, hogy össze lehessen hasonlítani az időben távoli emlékezet-állapotokat.

 

A diákok döbbenten tapasztalták, hogy nincs mit összehasonlítaniuk: az élők sorából eltávoztak az egykori adatközlők, és tudásukat – érdeklődés híján – nem adták tovább az őket követő generációnak. Amikor azonban a törzs tagjai számára kiderült, hogy valamit „elvesztettek”, ami egykor az övék volt, igény ébredt bennük a megismerésre: így a diákok fordított szerepben mesterük egykori jegyzeteiből „megtanították” az őslakókat saját hagyományukra.

 

Amit Halbwachs társadalmi, Assmann kulturális emlékezetnek nevez, felidézi mindazt, amit az individuális emlékezetről mondtunk. A változó agyak helyett a kultúra viszonylagosan állandó szövetébe kódolt kollektív emlékezetnek ugyanaz az alapfunkciója: a túlélést és a sikerességet biztosító keretrendszer, amely egyúttal a személyiség számára nélkülözhetetlen identitás-komponenseket is biztosítja.

 

Az antropológia, a néprajz és a történettudomány ösztönösen a tevékenység-oldal felől közelít. Noha az emlékezésről mint felidéző akcióról nem beszélnek, az emlékezetet vizsgálják mint sajátos funkciójú, szerveződésű, működésű és hatású jelenséget. Eközben szinte kizárólag a hagyomány, tradíció, tabu, szokás stb. kifejezésekkel igyekszenek megközelíteni a végső soron emlékezet-elvű kultúrát, s kérdéseik csak meghatározott, szűk területekre lesznek érvényesek, a totalitás itt is elillan.

 

A hatvanas évek kognitív antropológiája egykor a közös tudássá szerveződő emlékezet individuális felhasználásának mikéntjével, a hetvenes évek szimbolikus antropológiája többek között a jelentésrendszerek átörökítésével és viselkedésmintákká válásával foglalkozott. A néprajzi indíttatású megközelítések elsősorban a szokás-hiedelem- és szövegkincs átadás technikáit és dinamikáját vizsgálták. A történettudomány (újabban az információtörténelem) olyan kérdéseket tett fel, amelyekkel a tudásra és információra épülő jelenségcsoport – közte az emlékezet – működésének struktúraalakító hatásait, a társadalmi újratermelési folyamatban játszott szerepét igyekeztek meghatározni. Ebből a nézőpontból a négy nagy kommunikációs-kulturális robbanás (a beszéd, az írás, a könyvnyomtatás, valamint az információsnak nevezett társadalom technikai hátországának kialakulása) a tevékenységszervezés új minőségével együtt az információ- és tudásőrzés, az emlékezet új minőségét is jelentik, sőt, végső soron interpretálhatóak mnemotechnikai forradalomként is! A beszéd ebben az esetben jelentéskapcsolások állandósításának őrzésével, az írás az emlékezés „tárgyiasításával”, a könyvnyomtatás a tárgyiasított emlékezet sokszorosítással megnövelt hatékonyságával, az információs korszak a tudás- és információszerzés és -őrzés lehetőség-léptékeinek hatalmas méretűvé tételével vezet az emlékezet új minőségeinek kialakulásához. A köztes periódusok így az emlékezet mennyiségi mutatóit érintik: a szóbeliség időszaka alatt a (legtöbbször mitikus fogantatású és szerveződésű) emlék- és ismeretanyag-átadás tökéletesedik, az írásbeliség és az írás-sokszorosítási eljárások pedig az emlékezet tér-idő paramétereit „javítgatják”. De ezzel már az agyból „külső tárolókba” költöző emlékezettámogatás technikáinál vagyunk.

 

Érdemes egy pillanatra elidőzni: az emlékezet hányadik dimenziójánál járunk. Vajon egy költői életműben, ahol sűrű előfordulás miatt az emlék és emlékezés látszatra egynemű, szétválaszthatóak az egyes jelentéstípusok? Egy differenciált fogalmi megközelítés segít-e közelebb jutni valamiféle rekonstrukcióhoz?

 

Ahhoz képest, milyen gyakori és milyen erős az emlék-motívum József Attila utolsó verseiben, úgy érzem, az elemzők eddig ritkán csodálkoztak erre. Vagy ha mégis, sokkal inkább illusztrációként kezelték, és semmiképp se egyfajta totalitás részeként került elő, ahol az emlék/emlékezés fogalomhasználata felől az alkotó és a létrejövő vers teljessége egyidejűleg érhető tetten. Nézzük tehát a szövegeket, és kíséreljük meg összevetésüket az eddig elmondottakkal! Mindezt nem műelemző igénnyel, célom nem az esztétikum megragadása: a versekben használt jelentésekhez és értelmezésekhez szeretnék közelebb kerülni. És amúgy is: a tudomány előtt még zárt kapuk kikerülése érdekében néha szokás a költészethez fordulni.

 

1936-37-ben járunk tehát.