Liget.org   »   2012 / 7   »   Kállay Géza  –  A Bolond nyolcadik levele Cordeliának
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2528
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Talán elértem:

nem félek magától,

a mikort mindig mosttól

mérem,

mától,

„magában áll”:

ez szilárdabban állít,

a fül léptekre,

kopogásra számít;

a „puszta pandalt” jobban

érzi lábam,

kiderül, hogy

nem is középen

álltam;

üreg-teremre üvegajtó

nyílik, hajlik a térd,

a kéz kilincsig nyúlik,

lélek porába lépnek

emlékárnyak,

szálljatok fel,

suhogó ajtószárnyak,

homály dereng, megrebben a köd,

szemben villan,

ami még összeköt.

Foglaljon helyet, hadd beszélgethessünk,

nehogy – elejtett – szavak mellé essünk.

 

Ennyi enyém még (ha követni bírtok –

bolond országban megbújó Bolond-birtok):

nem ott lenni, ahol: iszonyatos;

mert nem időm: terem viszonylagos.

 

És bocsásson meg:

muszáj számba venni,

hogy voltaképp semmit sem tudok tenni.

 

Így próbáljam? Beszédesen, némán,

újra – súlyra –, csak néhány szinonimán?

vár, várakozik, számít (valamire),

számot tart, számít, épít (amire),

(komoly) szerepet játszik, (szót) érdemel,

számon tart, (nagyon is) fontos, szót emel,

érdemes (szóra), tekintet(é)be vesz,

(jogot) formál, mindent (egy lapra) tesz.

 

Megmaradt annyi, most, hogy fordulok.

 

Elrendelem: parancs szerint az árnyak

adják elő (már emlékező-próba!),

a bolondok e rokkant színpadán,

– cselekvényt szóhoz, szóhoz tettet tégy! –

mindazt, mit mint hatalmas Folióba’,

fejemben őrzök négy évszázad óta.

 

Mit állsz? Ugorj ide, téged kereslek,

Ne rejtőzz, téged épp nem hessegetlek,

„nem mi vagyunk?” De, pontosan ti vagytok,

futtok? megint jól helyben hagytok?

Mi látható, az játszható… legyen!

Másutt nem lesz régmúltból most-jelen.

 

Hagyjátok. Nem megy. Ne vergődjetek.

Egyvalamit még ő sem tudott,

pedig engem – tudom – ő alkotott.

Vihart kavart, szobor lépett: ez ment,

lent pokol izzott, rengett a mennybolt fent,

sűrű vérből buggyant az indulat,

időt zökkentett egyetlen mozdulat,

gyilkosok buktak, tépett szerelmek szálltak,

komédiáztak és tragédiáztak.

De szava csak a szín széléig ért,

– látta, hisz Shylock mérlegével mért –:

igaz volt, valós nem, csak árny,

a valóság lett nem ismert tartomány.

 

De újra, mégiscsak,

nekigyürkőzött,

Mit bánta már, vesztett-e, vagy nem

győzött.

Mert – hátha – ami

felidézhetetlen,

mégis megvan, itt-ott,

idézetekben?

 

Mert ami nekem nem

kimondható,

hátha magától ható?

 

És hallható?