Talán elértem:
nem félek magától,
a mikort mindig mosttól
mérem,
mától,
„magában áll”:
ez szilárdabban állít,
a fül léptekre,
kopogásra számít;
a „puszta pandalt” jobban
érzi lábam,
kiderül, hogy
nem is középen
álltam;
üreg-teremre üvegajtó
nyílik, hajlik a térd,
a kéz kilincsig nyúlik,
lélek porába lépnek
emlékárnyak,
szálljatok fel,
suhogó ajtószárnyak,
homály dereng, megrebben a köd,
szemben villan,
ami még összeköt.
Foglaljon helyet, hadd beszélgethessünk,
nehogy – elejtett – szavak mellé essünk.
Ennyi enyém még (ha követni bírtok –
bolond országban megbújó Bolond-birtok):
nem ott lenni, ahol: iszonyatos;
mert nem időm: terem viszonylagos.
És bocsásson meg:
muszáj számba venni,
hogy voltaképp semmit sem tudok tenni.
Így próbáljam? Beszédesen, némán,
újra – súlyra –, csak néhány szinonimán?
vár, várakozik, számít (valamire),
számot tart, számít, épít (amire),
(komoly) szerepet játszik, (szót) érdemel,
számon tart, (nagyon is) fontos, szót emel,
érdemes (szóra), tekintet(é)be vesz,
(jogot) formál, mindent (egy lapra) tesz.
Megmaradt annyi, most, hogy fordulok.
Elrendelem: parancs szerint az árnyak
adják elő (már emlékező-próba!),
a bolondok e rokkant színpadán,
– cselekvényt szóhoz, szóhoz tettet tégy! –
mindazt, mit mint hatalmas Folióba’,
fejemben őrzök négy évszázad óta.
Mit állsz? Ugorj ide, téged kereslek,
Ne rejtőzz, téged épp nem hessegetlek,
„nem mi vagyunk?” De, pontosan ti vagytok,
futtok? megint jól helyben hagytok?
Mi látható, az játszható… legyen!
Másutt nem lesz régmúltból most-jelen.
Hagyjátok. Nem megy. Ne vergődjetek.
Egyvalamit még ő sem tudott,
pedig engem – tudom – ő alkotott.
Vihart kavart, szobor lépett: ez ment,
lent pokol izzott, rengett a mennybolt fent,
sűrű vérből buggyant az indulat,
időt zökkentett egyetlen mozdulat,
gyilkosok buktak, tépett szerelmek szálltak,
komédiáztak és tragédiáztak.
De szava csak a szín széléig ért,
– látta, hisz Shylock mérlegével mért –:
igaz volt, valós nem, csak árny,
a valóság lett nem ismert tartomány.
De újra, mégiscsak,
nekigyürkőzött,
Mit bánta már, vesztett-e, vagy nem
győzött.
Mert – hátha – ami
felidézhetetlen,
mégis megvan, itt-ott,
idézetekben?
Mert ami nekem nem
kimondható,
hátha magától ható?
És hallható?