A földre néz. Úgy ám – bólint a
cipôorr, és ritmikusan ismétli magát.
A gyaloglét ilyenkor elvezet
a betemetett bányák tárnáiba,
széncsillogás és léghuzat
elegye sündörög elô az agyvelô
csatornáiból, elvarázsol az el nem
mondott vagy meg nem hallgatott
mondatokhoz, amikor
másra tereltük a szót, a zavarót,
vagy éppen mást mondtunk, hogy
kényelmesebben essék az ülés,
a karosszékben feszengés
nélkül teljék el az est.
A magányos gyalogló
párbeszéde a cipôorral,
a monoton kérdésfeltevések
néha logikán túli területekre terelnek,
amikor már
nem állnak haptákba, menetre készen
a válaszok. Ilyenkor
improvizál a két vállra fektetett agyvelô;
válasz-e továbbgondolni a Petôfi-verset;
az Anyám tyúkja folytatásaként felötlô
anyám tyúklevese-lehetôséget;
ott van aztán a morgensterni Ló, amint
az ebédelô család mögötti tükörbe nézve
megrázza sörényét, mondván:
“Elkéne már egy mosás-berakás...”
A magányos gyalogló persze
elválhat a cipôorrtól. Egyszerûen
fölnéz, beengedi a világot.
Autók, falak, kertet gereblyézô
alakok értelme, megtervezett kollázs,
a jól ismert jelen alakzatai,
bensôséges díszletei a létnek,
de hát akkor maga is
visszazökken oda, ahonnan elgyalogolt.
Váltás kell ide,
most talán a Radetzky-induló.