stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bíró Béla
Legitim korrupció
esszé

A magyarországi válságjelenségek legfontosabb okait sokan az adófizetői öntudat hiányában és az eluralkodó korrupcióban látják. Nagy a csábítás, hogy a „korrupció” jelenségét a gulyáskommunizmus hedonista világfelfogására, a kollektivizmus nevében kultivált önzésre és individualizmusra vezessük vissza. De ha a csapnivaló adómorál és az általánossá vált korrupció vezér-eszmével társul, alapos okunk van kételkedni ebben a „történetiségben”.
Először is a korrupció nem pusztán sikkasztás – egyetlen ember önmagában nem lehet korrupt, ehhez a társadalmi jelenséghez társakra van szükség, mégpedig olyanokra, akik a haszonszerzés érdekében működnek együtt. Alapfeltétel tehát a szereplők cselekedeteit legitimálók közössége. A korrupció a közönséges lopástól vagy sikkasztástól (melyek szintén lehetnek csoportos cselekmények) éppen az együttműködés jellegében különbözik. A folyamatban azok az emberek hagyják – megfelelő sáp ellenében – meglopni, vagy mások kezére játszani az állami intézmények által kezelt vagyont, akiket a társadalom az intézmények felügyeletével bízott meg.


A korrupt hivatalnokok nem kívülről érkeznek, és nem az aktuális nyomor vagy jövőjük kilátástalansága kényszeríti őket visszaélésre. Ők általában a társadalom megbecsült és jómódú tagjai. Céljuk nem a megélhetés, hanem a gyors és könnyű meggazdagodás. A gyors meggazdagodás vágya azonban korántsem elégséges feltétel, hiszen minden egészséges ösztönű ember szeretne meggazdagodni – talán jobbára tisztességes eszközökkel –, s a társadalom is próbálja megvédeni magát a tisztességtelen meggazdagodás ellen. A közélet tisztaságát intézmények egész sora vigyázza. Hivatásszerűen. Akik az állami intézmények fosztogatására szövetkeznek, tudniuk kell, mit kockáztatnak. Hogy a korrupt eljárások létjogosultságot nyerjenek, a korrupciót éppen azoknak kell valamiképp legitimnek tekinteni, akik belepillanthatnak az intézmények működési mechanizmusaiba.


Mi alapozza meg ezt a legitimitás-érzést? És mikortól datálható létrejötte?
Az első kérdésre a válasz egyértelmű: a legitimitás-érzés felsőbbrendűségi tudatot feltételez. És ami a jelenség létrejöttét illeti, arról Cieger András Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán 1867–1918 című, a Napvilág kiadónál nemrég megjelent, a kérdés elméleti aspektusait mindvégig szem előtt tartó könyve remekül tájékoztat.
Cieger világosan látja: a kor politikusai „Úgy vélték, hogy a nemzetiségek politikai szerveződései, érdekérvényesítő képességük esetleges megerősödése veszélyezteti Szent István birodalmának egységét és a számszerű kisebbségben lévő magyarság vezető szerepét.” Illetve: „Az egységes magyar állam mindenáron való fönntartásának politikai programja kedvezett […] még valaminek: a korrupcióra vonatkozó politikai és erkölcsi normák feloldódásának.” (39.) A „szent ügy” toposza tehát nem csupán a közösségellenesség vádját hárította el, de a korrupt magatartást (főként a választási csalásoknál) akár hazafias attitűdnek tüntette fel. S ugyanez érvényesült az alsóbb társadalmi osztályok megítélésénél: az ő kizárásuk a hatalomból, illetve a nemesség gazdasági felemelkedésének segítése, az „uralomra termett”, művelt úri osztály hatalmának megszilárdítása szintén olyan „szent ügynek” számított, amely a korrupció erkölcstelenségének tudatát nagyon korán erodálta.


Cieger Gerő Andrásra is hivatkozik, aki a politikai (főként választási) korrupció legfontosabb okait az 1867-es politikai berendezkedés gyenge legitimációjára, a szűk választójogra, a nyílt választásra, az aránytalan kerületi beosztásra vezette vissza. Ez a rendszer ugyanis a csaknem tisztán nemzetiségi területeken, illetve a magyar többség által lakott területeken kevésbé kedvezett a korrupciónak. Az előbbin már a választásra jogosultak körének behatárolása, illetve a választókerületek kialakítása kész helyzetet teremtett. Az utóbbin pedig a választási csalásokat és a korrupciót jóval nehezebb volt „szent ügy”-ként feltüntetni, hiszen itt a következmények a magyar többség konkurens csoportjait sújtották. A korrupció igazi fészkei Gerő szemében a köztes, kevert nemzetiségű területek, ahol a „szent ügy”-re hivatkozást – egyfajta közösségi „önérdeket” hangoztatva – a többség is „legitimnek” tekintette, mert a kisebbségi közösségek igényei saját kivételezett helyzetét is fenyegették. Cieger azonban nem érzi tarthatónak Gerő érveit. A választási csalások miatt tett feljelentések száma szerinte nem igazolja az elméletet, de nem vizsgálja, hogy a panaszokra vonatkozó statisztikai adatok milyen mértékben megbízhatóak. Joggal vélhetjük ugyanis, hogy a kisebbségek esélytelennek, sőt, kockázatosnak éreztek minden, a magyar hatóságokhoz címzett panaszt. A többségieket pedig a „szent ügy”-be vetett hit, illetve a nemzetárulás vádjának lehetősége akadályozta, hogy a jogsérelmeket szóvá tegyék.
Cieger úgy véli, a közösségi szempontok főként abban mutatkoznak meg, hogy a politikai ellenfelek elnézik egymásnak a törvényszegéseket. „Vélhetően működött a különböző politikai elitcsoportok összekacsintása, érdekazonossága. A félelem az új politikai erőktől (mint a nemzetiségek, a munkásság) a helyi érdekviszonyok változatlan fenntartása, a klientúraépítés (stb.) mind abba az irányba hatottak, hogy a politikai ellenfelek elnézzék egymásnak a törvénytelenségeket. […] a társadalom szemet hunyt a politikai osztály visszás ténykedései és az igazságszolgáltatás nem megfelelő működése fölött”. (46–47)
A kötet második, javarészt az ellenzék és a kormánypártok ádáz küzdelmeiről szóló, gazdasági korrupcióval foglalkozó része árnyalja a képet. A politikai ellenfelek világa és a közvélemény nem ugyanaz. Ha a hatalomért vetélkedő csoportok el is néznek egymásnak egyet s mást, azt főként a kedvező pillanat megválasztása, és nem valamifajta összekacsintás indokolja. Vagyis amíg a kisebbségi igények visszautasításáról van szó, az elit tagjai egy húron pendülhetnek, de amikor a hatalom birtoklása a tét, egymással szemben is legitimnek érzékelik a korrupciós eljárásokat. Az indoklás azonban nem változik. A korrupció minden esetben a „nemzet érdekeit” szolgálja, amennyiben önmagát mindegyik fél a nemzeti eszme kizárólagos reprezentánsának aposztrofálja. Jellemző, hogy „a támadások hangnemének durvulása és a kormányzati politikusok tudatosan megtervezett lejáratásának a megjelenése az általunk vizsgált időszak (1867–1918 – B. B.) fejleménye.” (82.)


A helyzet paradox voltát jelzi, hogy bár a politikusok „minderre találnak önmaguk előtt felmentést”, mégis „igyekeznek takargatni ezen ügyleteket a nyilvánosság előtt.” (71.)
A közösségi szempont következetes érvényesítésével a morális gátlások lazulásának mélyebb okai is feltárhatók. Egy olyan társadalomban ugyanis, melyben a (nemzeti vagy társadalmi) kisebbségek elnyomását a politikai rendszer legitimálja, csupán arra van szükség, hogy a politikai ellenfelet, akinek „kárára” a korrupciós eljárás megvalósul, a nemzet ellenségének minősítsük. (Különösen, ha ezek a „kisebbségek” területileg, illetve össztársadalmilag többségben vannak.) Érdemes volna alaposabban vizsgálni, hogy a nemzetárulás vádja, illetve a nemzeti hűség argumentumai milyen szerepet játszanak a legitimálásban. A személyes gazdagodást a nemzet gazdagodásával összekötő legitimálás kapcsán Lónyay Menyhért, a nem alaptalanul korrupcióval vádolt miniszterelnök Széchenyi hivatkozását idézi: „ő tőle hallám, midőn méltó indignátussal [felháborodással] mondá, helyesen cselekszem  midőn ha a haza javát mozdítom elő, a magam vagyonát ez által szaporítom.” (72.)


Ha a nemzetellenesnek, műveletlennek és civilizálatlannak tekintett „kisebbségekkel” (a nemzetiségekkel és az alsóbb osztályokkal) szemben megengedhetőek a törvénytelen eljárások, akkor az ellenzéki pártokkal szemben is megengedettek. A 19. század végén és a 20. század elején a liberális eszmék uralta Monarchiában azonban az effajta nézeteknek a nyilvánosságban nemigen lehetett helyük. Ezért a korrupciónak azokat a formáit is rejtegetni kellett, amelyekben egyébként „nem lett volna” semmi „kivetnivaló”.


De ha ez igaz, nem azon kellene csodálkoznunk, hogy volt az országban korrupció, hanem hogy miért volt – a balkáni alakzatokkal összevetve – ennyire „jelentéktelen”. A magyarázat vélhetően az, hogy a politikai nemzetet működtető arisztokrácia még erőteljesen kötődött a becsület középkori és reneszánsz fogalmához, főként annak a reformkorból örökölt – némileg polgáriasított – változatához. A család mint közösség felemelésére irányuló nemzeti erőfeszítések nemcsak ösztönzik, de vissza is fogják a korrupciós hajlandóságokat. A család becsülete még súlyosan esett a latba, a korrupcióval vádolt személyek becsületük védelmében képesek voltak életüket is kockára tenni (bár a kirakatpárbajok az erodálásról tudósítanak).


A balkáni államok esetében nem érvényesült ez a fék. Ezért a főként kulturális kisebbségek diszkriminációjának elve itt minden gátlás nélkül érvényesült. A korrupció fölött, amennyiben az a kisebbségi közösségek ellen irányul, a társadalom szemet huny, legitim voltát, a „kisebbségben” élő „többség” sérelmeire hivatkozva nyíltan is hangoztatja. Persze a lazaság a diszkriminációt is mérsékli – kellő kenőpénz fejében. Mindennek szabott ára van, és aki ezt az árat képes megfizetni, az a sanyarú körülmények közt is érvényesül. Egy bizonyos határig. Az úgynevezett nemzeti intézmények (rendőrség, katonaság, igazságszolgáltatás, közlekedés, kommunikáció) stratégiai, s ezért kitűnően fizetett funkciói a (virtuálisan nemzetáruló) kisebbségek számára hozzáférhetetlenek. A többség érdekei „saját hazájában” nem sérülhetnek.


A magyarországi korrupció a szomszédos balkáni államokhoz viszonyítva jóval visszafogottabb, a „kádári individualizmus” számlájára írt jelenségek nem új keletűek. A Monarchiában is kimutatható rendi jellegű összefonódások (lásd dzsentri) a Horthy-korszakban csak erősödtek. A „nemzetáruló” – a Trianoni katasztrófáért is felelőssé tett – baloldal kizárása a politikai életből, a magyar társadalom nemzeti és nemzetellenes csoportokra osztása megnöveli a korrupciós késztetést.


A szocializmus éveiben a kedvezményezettek köre és az ideológiai alap változott, a jelenség maradt. A hatalom birtokosai immár nemcsak összejátszottak, de törvényesen ki is rekesztettek embereket. A megsemmisítésig. S továbbra is úgy szolgálták az ország érdekét, hogy abból nekik is hasznuk legyen.


A korrupció, bár lélektani gyökerei individuálisak, közösségi jelenség. Csak ott alakulhat ki és válhat általánossá, ahol a hatalmat gyakorló csoport tagjai úgy vélik: morális, intellektuális vagy éppen származási jogon fölötte állnak a társadalom „tömegeinek”, és az állam javai – a dicső múltból hozott „érdemeik” alapján – főként őket illetik meg. A hatalom által hozzáférhetővé tett javakból büntetlenül „részesíthetik” önmagukat, voltaképp a „sajátjukat” dézsmálják, mert ők az állam birtokosai. Miért is fizetnének önmaguknak adót! Másfelől a „közönséges” állampolgár is joggal véli, hogy az állam nem az ő, hanem az éppen hatalmon lévő csoport tulajdona. A kormányzat nem a társadalom, hanem saját érdekeit képviseli és védelmezi az alkalmazotti státusban tartott állampolgárokkal szemben. Ezért az állampolgár, ha csak lehet, becsapja az államot, mert az is minden elfogadható indok nélkül fosztogatja őt.


A társadalom legfontosabb erőforrásai fölött Trianon előtt a magyarság domináns rétegei diszponáltak (beleértve az asszimilálódott polgári rétegeket), ezért a törvényesség elsősorban az ő érdekeiket szolgálta, a törvények megszegése – legalábbis csoportszinten – ritkán állt érdekükben. Erőteljes fékek is érvényesültek. Az egyébként élesen szemben álló arisztokrácia és polgárság közt hallgatólagos egyetértés alakult ki a törvényességről, és a törvényes rend fölött az osztrák hatalom is őrködött, hiszen az etnikumközi ellentétek mérséklésében immár érdekelt volt. Az asszimilációt elutasító őshonos kisebbségek tagjainak pedig, akik a nemzeti elnyomást legálisan érvényesítő rendszerrel szembehelyezkedtek, nem adódott alkalmuk, hogy bármivel visszaéljenek.


Némelyik szomszédos államban, merőben különböző társadalmi körülmények között, a korrupció jelensége jóval előbb jelentkezett. De ott sem az individualizmus miatt. Ellenkezőleg. Moldva és Havasalföld egyesülését követően Románia legfontosabb feladatának a nemzeti kultúra intézményrendszereinek megteremtését tekintette. A nemzeti kultúra virtuális fellegvárai, a városok azonban „idegen kézen” voltak. A polgárság szinte kivétel nélkül zsidókból, görögökből, törökökből, örményekből, németekből állt. Az elit bizonyos csoportjaitól a társadalom nemcsak eltűrte, hogy a „román nemzeti közösség” nevében a törvények és a társadalmi méltányosság fölébe helyezkedjenek, hanem el is várta, ahogyan az elit is eltűrte, hogy a „jó román” az államot olyan fejőstehénnek tekintse, melyet főként az „őslakosok” munkáján megtollasodott „idegeneknek” kell táplálniuk. A társadalom széles csoportjaira vonatkozóan kellett felfüggeszteni a törvény előtti tényleges egyenlőséget. S mert a társadalom erőforrásait a hatalomra került csoportok már korábban is a sajátjaikként kezelték, az értelmiségi elit kénytelen volt a hatalom elnyerésének és/vagy megtartásának érdekében fittyet hányni mindenféle méltányosságnak és igazságosságnak. Ezzel azonban társadalmi tekintélyének maradékát is elveszítette.
A korrupció mai felvirágzásának ismeretében nem hagy nyugodni: hogyan juthat a sok szempontból jóval európaibb magyar társadalom maholnap ugyanoda, mint a román?
A helyzet vélhetően Trianon után vált analóggá, amikor az ország megszabadult az asszimilációt elutasító kisebbségektől, amelyek akadályozták a magyarságon belüli kulturális különbségek megjelenését. „Végre” Magyarország is ráléphetett az útra, amelyen Románia közel egy évszázada járt. A „nemzetért aggódó” hazafiak és az „idegen lelkű” hazaárulók végre méltó utódoknak bizonyultak. Akadály nélkül ronthattak egymásra. Váltakozó sikerrel. A folyamat mára teljesedett ki. S hogy kiteljesedhetett, abban a megosztott és megosztó értelmiségnek döntő szerepe van. A barikád mindkét oldalán kizárólag a másikat (a haza-, illetve országárulót) tekintették és tekintik korruptnak, s ezzel a korrupció közösségi lehetőség-feltételeit termelik újra, félig-meddig öntudatlanul, de folyamatosan.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret