stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AHOGY MEGFORDÍTOTTA
Novák Gábor
Mély kékség
próza

- csak mellébeszéd és süket nekivadulás, ordíthatok bármilyen hangosan – tudom én azt, és most már a többiek is tudják, hogy hiába hőzöngök, csapkodok asztalt, sosem kaparok össze annyi merszet, hogy megkeressem anyámat –


péntek este összeröffentünk K.-nál a kocsma mögötti raktárban, üres rekeszek és ládák között, hideg neonok alatt őgyelgő pincérek, arcukon unalom, mikor K. előrezavarta mindet a pulthoz, rosszkedvű szellemmód tűntek el az átjáróra rajzszögezett pléd mögött – hervasztó játékgép-sippogás és egy részeg danája szüremlett át hozzánk, majd valaki valahol becsukott egy ajtót, és csend borult ránk –


a padlón ülve, párkánynak dőlve néztük, ahogy K. összeszereli a lemezjátszót, közben körbe-körbejártak a pislák, kiket csábított el ma este a konziból kibucskázott kocsmafőnök – lányok is voltak a társaságban, afféle szürke bölcsészverebek, jelentéktelenek és odaadók, ha megcirógatod az orcájukat, dorombolva dobják alád magukat –


végre összeállt a lemezjátszó, kábelekből és recsegésből, és ahogy a tű a bakelitba mart, K. hátradűlt a felfordított rekesz tetején, és sört bontott Thelonious Monk Well, you needn’t-jének tiszteletére –


az esőkopogásszerű zongorakalapálás szíven markolt, ahogy mindig – talán mert egyszer rám sem volt szüksége senkinek –, meghúztam a felém nyújtott üveget, és anyámra gondoltam, aki négyéves koromban intézetbe adott –


paláver nélkül, csendesen lépett ki az életemből egy októberi délelőttön – emlékszem, elém térdelt, és csapkodó tekintettel, dohánytól rekedt madárhangján – egyébként is feltűnően hasonlított egy ázott verébhez – magyarázott valamit nekem, a megilletődött kisfiúnak, érveket cibált elő, melyeket tán ő sem értett igazán, aztán hátat fordított, és magamra hagyott –


később, ha felidéztem azt a szemerkélést, Miles Davis So What-ja szólalt meg a fejemben, mint egy filmzene – anyám sarkon fordul – gyönge zongorafutam – lábával kapirgálva távolodik – cin és pergődob halk ciccegése – aztán elejti a cigarettásdobozát, lehajol, kabátja szárnya kibomlik, belepofoz a szél – a harmónia egy disszonáns akkorddal megszakad –


K. lemezt váltott – a bölcsészlányok vigyorogtak, kezükben kiürültek a sörösüvegek –,
egy göndör hajú, szemüveges cica felállt, ringatni kezdte telt csípejét, bár sehogy se találta a dob liftaknába zuhanó-vakmerőségű ritmus-ugrásait –


aztán Charlie Parker szaxofonja süvöltött elő a barázdák közül, K. és a banda nyerített a gyönyörűségtől, mikor Bird témát bontott – a dallam meghőkölt, majd beesett a következő sorba, vargabetűket írt le, mint egy sodródó falevél –


anyám úgy mondta, csak átmeneti megoldás az otthon – pár hét, egy-két hónap, hónapocska, amíg munkát meg albérletet talál –, aztán visszatér, és magával visz, a szeme fénye vagyok, mindennap gondol rám, és így tovább –


sosem láttam többet, bár a róla szállingózó hírek át- meg átszőtték az életemet – egyszer úgy hallottam, csapos egy külvárosi kocsmában, másszor mosónő volt, műkörmös, betanított munkás egy mobiltelefon-gyárban – ha szóba került, megilletődtem, úgy éreztem, anyám rendkívüli személyiség, aki improvizálja az életet – lebben, sodródik, mint egy falevél –

a göndör hölgyike kipirulva szusszant meg két szám között, aztán mint a kígyóbűvölő, ritmikusan hullámzó derékkal, imbolygó felsőtesttel csalogatta a zsebkendőnyi parkettre barátnőjét – egymás derekára font kézzel billegtek Miles Kind of Blue-jára, jobbra-balra, ahogy rejtelmes és csapongó anyám tette az élete ösvényén –, egymásba merültek, mell a mellhez, csípő a csípőhöz – a számat törölve bámultam őket, és ugyanazt az elfogódottságot éreztem, ami akkor tört rám, ha az életemből négyéves koromban kilépő asszonyra gondoltam –


bár azóta sem láttam, ismerőseim közt mindig akadt egy-kettő, aki találkozott vele, véletlenül rábukkant valahol, vagy legalábbis ismert valakit, aki ismerte őt – én pedig lassacskán tisztelni kezdtem a nőt, aki volt olyan vakmerő, hogy erkölcsi gátlásaival együtt engem is lehullajtson és nekiiramodjon egy bebop-futam-sűrű életnek –

 

ahogy K. megfordította a lemezt, csend telepedett ránk – a távoli, halk zajok, melyek addig a zene alatt ülepedtek, felkavarodva betöltötték a raktárt, ahol ültünk – villamoskerekek kattogása, zümmögő neonreklámok – részeg, hitehagyott harákolás – egy pár magas sarkú cipő kopogása –


a báva mosolyú K., kezében a bakelitkoronggal, a nyitott ajtó felé intett, szája körül mosoly játszott – nézd csak, mondta, ott megy az anyád – a járdán, elsuhanó autóreflektorok visszfényében fel-felvillanva madárcsontú nő botorkált – őszülő fejét leszegve kerülgette az aszfaltmélyedésekben megülő pocsolyákat – a nő, aki improvizálta az életét, fakószürkén olvadt bele a városra szálló éjbe –

 

ahelyett, hogy utánaszaladtam volna, elfordítottam a tekintetem, ne lássam a megroggyant hátat, a deresedő lófarkat, és hitvány módon arra gondoltam, ennyivel is bőven beérhetem, jobb, ha visszahúzódom a magam mély kékségébe –

 

nincs szükségem sem a ráncokra, sem a cigarettahamu-bőrre – anyámból épp elég, ha megmarad nekem az évek során kialakított kép, és az ismerős-sietős, galamblépteket utánzó cipőkopogás.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret