stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DUNA
Levendel Júlia
A Duna csak folyt
esszé

„Minden mitológiának, minden ősi világképnek, minden spontán
világmagyarázatnak s minden nagy költészet metaforikájának
egyik fő eleme a víz. Az élő és éltető, a nyugalmat és rettegést
hozó, a pusztulást és termékenységet teremtő, az örökké
mozgásban lévő és mégis örök állandóságot is sugárzó víz.
A görög, a hindu, a kínai és minden ismert nagy kozmogóniának és
kozmológiának központi tényezője.“

Németh G. Béla


M ilyen szerencsés egybeesések! Szerencse, hogy a tudatos választás mellett legtöbbször az ösztönös odanyúlásnak is jut szerep, s mindegy is, mekkora hányadban, ha örülni lehet egy-egy rátalálásnak. Heuréka!, kurjantják a kérlelhetetlenül józan, racionális emberek, akik különben az „ihlet“ szótól is ingerültek lesznek, s megátalkodottan „véletlen“-t emlegetnek, amikor mégiscsak érzékelik, hogy éppen abba botlanak – a lényegesbe, a legszükségesebbe –, s persze éppen ott és éppen akkor, még ők is felvillanyozódnak, noha nem hiszik, hogy személyre szóló üzenetük érkezett felsőbb hatalmaktól vagy másik dimenzióból.


Amikor Vigyél át, révészem című víz-antológiánk szerkezetét terveztük, s gemkapoccsal összefogva és egyúttal a többitől elválasztva csoportokba raktuk a folyó-, a tó-, a tenger-, az eső-, a könny- vagy a fürdőzős verseket, noha tudtuk, nem lesznek tagoló ciklusok, mert a versek sorának, összekapaszkodásának is az „átvitelt“ és a folytonosságot kell érzékeltetni – vagyis majdnem a legelején kértem, hogy A Dunánál zárja majd a kötetet, s én írhassam hozzá a jegyzetet. Mulatságosnak tűnt a csavar, hogy az 1936-os Szép Szó-antológia, a Mai magyarok régi magyarokról bevezető verse könyvünk befejező darabja lesz, de nemigen gondoltam bele, mi újat fűzök majd a háromrészes költeményhez. Inkább ösztönösen nyúltam érte, a mindig másként nekem valóhoz, mintha az évtizedek során sokszor leírtak elevenek maradnának pusztán attól, hogy élek. De arra sem gondoltam, hogy elegendő lesz ismereteimet-érzeteimet „alkalmazni“, s az antológiát mintegy összefoglalóan értelmezni.
Választásomat (az volt?, nem egészen az volt?) bizonyára megint (hányszor már) motiválta a politikai aktualitás: valamiképp újra szorongatóan időszerű lett írni a Szép Szó-antológia inspirációjáról, hogy a markánsan baloldali és „felekezeten kívüli“  orgánum alkotóit miért hajtotta a kényszer, miért kellett mindjárt az induláskor bejelenti igényüket a roppant kényes „magyarság“-téma hivatalostól, szokásostól eltérő megközelítésére. Nem sejthettem, hogy az aktualitás aztán ilyen sebességgel abszurdizálódik, és bő fél esztendővel később a miniszterelnök a Duna-parti József Attila-szobor talapzatára ülve – háttal a bronzfigurának – mondja el húsvéti Facebook-üzenetét, hogy borzongva hallgatom majd a legrosszabb emlékű klisékből összehordott szavakat és nézem az örömöt hirdető, az általános öröm eljövetelét állító, uralkodói beszéd metakommunikációját, az állendületes lépteket a Parlamenttől a szoborig – –


Hiába tudom, hogy az aktualitás természetéből eredően váratlan, és nem lehet rá felkészülni, tudom, hogy semmiféle tapasztalat nem segít a védekezésben, sőt, azt is, hogy roppant veszélyes történelmi analógiákkal ijesztgetni, és a józanság érdekében el kell hessenteni a tárgyilagosnak tetsző, de mégiscsak félelemből fakadó mondatokat, például hogy József Attila sem sejthette a rakodópart alsó kövére ülve, sorsába merülten, hogy néhány esztendővel később itt embereket lőnek a Dunába.


Inkább megkérdezem magamtól: miért a Duna-part?, miért éppen az alsó kő?
Amikor minden ígért határidő után, 1936 május utolsó vagy június első napján, bizonyára kávéházi asztal mellett leírta az első sorokat, miért éppen a Duna-parti jelenet emlékét idézte? Méghozzá olyan érzékletesen, hogy bár sok-sok éve élek együtt a verssel, csak most tudatosítom magamban: ez emlék. Mert a múlt idejű igék (ültem, néztem, hallottam) ellenére jelennek látja magában az olvasó. Annak látom. Mintha ott ülve írná a verset.
Ismert a fénykép, amelyen József Attila öltönyben, nyakkendőben, kalapban, nyitott könyvet tartva ül a pesti Duna-parton – a meglehetősen sematikus szobor is a fotó alapján készült. Nem tudjuk, ki és pontosan mikor fényképezte, ki őrizte meg a képet és hogyan került a Petőfi Múzeum gyűjteményébe, de hitelesnek tűnik a dokumentációs megjegyzés, hogy 1935 körüli a felvétel, vagyis biztosan korábbi, mint A Dunánál vers. A „köztudatban“ – a verskezdet jelenbe húzó ereje miatt is – olyasféle hiedelem él, hogy a fotón József Attilát látjuk, amint éppen A Dunánált írja, illetve megfordítva, valaki talán beállította (ültette) a költőt a versben leírt-megjelenített pózba, hogy fényképet készítsen róla.


De lehet, hogy fotó és vers mégsem egészen független egymástól, és József Attilát a Szép Szó-antológia bevezetésére a saját képe – mint tárgyiasított emlék – provokálta? Ez volt az a bizonyos ismereteken és meggyőződésen alapuló, mégsem egészen tudatos, legalábbis nem „megtervezett“ választás? Ahogy én meg víz-antológiánk zárásának javasoltam a világ „legnemzetközibb folyó“-ja (a legtöbb országon áthaladó folyam) ihlette verset.
Az ismerős kezdőkép – hogy konkrét helyen, pontosan megjelenített testhelyzetben láttatja magát (ül a lillafüredi sziklafalon vagy megy a Városligetben), mert a verses eszmélés gyakori nyitánya önmaga alkalmas pozíciójának kijelelölése – ezúttal meghatározza a vers szerkezetét és a költői világértelmezést.


A rakodópart alsó kövén ülve a legfontosabb látvány a Duna, ahogy vízszintesen folyik, aztán cseperészni kezd az eső – függőlegesen –, s már nemcsak a tér, de az idő egésze is készen van; egy koordináta, az origóban pedig ott a saját sorsába merült, mégis mindenre figyelő (mint a téli éjszakát mérő) költő. A folyó és az eső mintájára a múltnak „árja“ van (Arany János Magányban című versére utalva), de hullik is.


A kisgyerek-ringatás és temetőt idéző hullámok képe is összeér, ráadásul minden kép mozog, minden kapcsolatban, kölcsönhatásban működik, mint a történelem, mint a valódi emlékezés: eleven. Az eszmélő ember képes így testiesen érezni a száz ezer ős életét-élményét. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős – ez talán akkor is igaz, ha nem egészen valódi, ha az idea kedvéért az életrajzi anya- és apa-képet retusálnia kellett. (Valószínű, közvetlenül A Dunánál születése előtt tudhatta meg József Attila, hogy eltűntnek, meghaltnak, Amerikába vándoroltnak hitt apja él, és új családja lett; az ugyancsak 1936-os pszichoanalitikus szövegben nagyon más érzülettel írja: „mit szeretnék az apámon – él“.)


Ahhoz, hogy az emlékezés békévé oldjon bármiféle harcot, sajnos, nem csak a múlt „bevallása“ szükséges. Nem elegendő az sem, hogy így-úgy „rendezzük“ dolgainkat (mintha a történelem során valaha valakik valamit rendeztek volna). Egyedi, személyes bölcsességféle is kellene – de kérdéses, létezik-e ilyen. Képes-e az ember tudomásul venni, hogy a mindent sodró Duna végtére is egy folyó, beleképzelhető, rávetíthető szinte akármi; a mérhetetlen emberi kínnal és vággyal szemben közönyösen csak folyik.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret