stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DUNA
Kállay Géza
Háló és hal – gondolkodás és valóság
esszé(részlet)

... odacsalom
Az aranyfarkú halat, görbe horgom
Iszamos állkapcsukat átdöfi
S mindet Antoniusnak képzelem
S „Aha”, mondom, „megvagy”.

(Shakespeare: Antonius és Kleopátra, II. 5.)


A hogy a háló szétterül a vízen, lassan alásüllyed, mélységet mérve, csapdát állítva, nemcsak halaknak: minden nagyobb vízi lénynek, folyóban sodródó dolognak: ez a döntő pillanat. Vagy még előbb, a levegőben szállva: még minden lehet, a háló a szelet fogja, benne – akaratban, vágyban – amit akarsz és ahogy akarod: ha így nézed: megvan!, ha úgy: vergődik, ha másképp: elúszott, tiéd–nem tiéd, tudod–nem tudod, valami–semmi, van–nincs. Vagy leginkább: ahogy a képen; a háló fele még a levegőben, a másik a vízen: az ember alkotta, természetellenes tárgy a folyamban és fölötte: folyamatban.


A kép: áll, de akkor hatásos, ha a megelőző és a következő pillanat – mint a háló – hátra, illetve előre vetül, és a képen közvetlenül látható az eseménysor csúcspillanata előtti pillanat: azt látom igazán (be-látom), a többit csak érzékelem.


„Az ugyanazon folyamokba lépőkhöz más és más vizek áramlanak” – mondja az epheszoszi Hérakleitosz A természetről szóló könyvének 12. töredékében, és ez a halász hálójára is érvényes, amelybe mindig új és új víz (és hal) kerül. Hérakleitosz bölcsességét – Platón Kratüloszának és Arisztotelész Metafizikájának tanúsága szerint – egyik tanítványa, Kratülosz értelmezte úgy, hogy „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”, sőt, hogy „ez egyszer sem lehetséges”: „minden mozog, változik, semmi sem marad egy helyben”. Az epheszoszi mester könyvéből inkább az derül ki, azért használja a folyó példáját, hogy az ugyanazont, és ne a más és mást hangsúlyozza: a szüntelen, folyamatos vízáramlás ellenére a folyó ugyanaz a folyó marad, sőt, épp ezáltal lesz folyó: „a folyó-sága” épp abban áll (az „áll” mindkét értelmében), hogy szakadatlanul és feltartóztathatatlanul folyik, változik: ez jelenti az egységét.


Aki naponta hajnalban kel, társával ugyanabba a csónakba száll be, ugyanazzal a mozdulattal teríti a vízre a hálót, a kedvenc, a bevált helyen, ugyanazokat a fákat látja a túlparton, annak ez az élet alapja, lényege: ami visszatérő és ettől maradandó, állandó. Már „észre sem veszi”, hogy kiveti, majd csónakba húzza a hálót, hogy számolja a halakat, hogy aznap hányszor tette meg a megszokott mozdulatokat, s csak ha megkérdeznénk, helyeselne, hogy persze: még sohasem dobta ki a hálót ugyanúgy, még sohasem voltak ugyanazok a halak a hálóban, tegnap óta is biztosan nőttek a fák a túlparton, bár szabad szemmel ez nem látható: még soha semmi sem volt ugyanolyan, s a fénykép, ami makacsul, szinte ostobán ugyanazt mutatja, az igazán mesterséges, ember alkotta, természetellenes tárgy. Vagy – Kratüloszt követve – mondjuk azt: mivel mi, fényképeket nézegetők is szüntelenül változunk (öregszünk), a következő pillanatban, és megint a következőben, amikor a képre nézünk, már mást és ismét mást látunk? (És a fénykép is kopik, sötétül, világosodik: változik.) Tudunk a másról, legfeljebb nem ismerjük el. Arisztotelész szerint Kratülosz élete végén megtagadta a beszédet, és csak „az ujját mozgatta”, csupán mutogatott az őt körülvevő dolgokra és személyekre, mert úgy gondolta: a szavak, s rajtuk keresztül az „osztályok”, a „kategóriák”, amelyekbe a nyelv a változó jelenségeket óhatatlanul, sőt, kegyetlenül és leegyszerűsítve besorolja, már „nem illenek” arra, amit megneveznek.


Hogyan is jut eszünkbe ugyanazt a jelet használni olyan megnevezettekre, amelyekről tudván-tudjuk, hogy a következő pillanatban mások lesznek, éppen úgy, mint mi, szintén szüntelenül változó megnevezők? Csakhogy maga az (ujjal) mutatás fizikai megnyilvánulása, gesztusa is hordoz valami állandóságot, különben azonosíthatatlan lenne mint ez és ez a mozdulat. Erre Kratülosz talán azt válaszolná, hogy – a szavakkal ellentétben – az ujja épp annyit változott, mint a dolog, vagy a személy, amelyre rámutat. De akkor a háló, sőt, a szavak hálója, amelyet a szüntelenül és folyamszerűen mozgó, sőt, ma már vízesésként zuhogó vízre, illetve a világra vetünk, nem változik-e szintén éppen annyit, mint maguk a jelenségek? Egyáltalán: nem csupán a nyelv és magunk miatt (mert így érzékeljük, mert „így állítjuk be”) változik a világ? Változik, mert van egy pont, ami még nincs itt, de el tudjuk képzelni: amikor nem leszünk többé. Akármit is gondolunk (inkább: hiszünk) a halál utáni állapotunkról, azt tudjuk, hogy e világi léptékkel mérve, legalábbis számunkra, akkor semmi nem fog változni. A legelemibb és legerősebb tényfékezőnek a halál tűnik. Nem csupán azért van-e változás, mert el tudjuk képzelni az ellenkezőjét, és tudunk róla: egyszer számunkra minden megáll?


Vélhetően valóban Hérakleitosz volt az első dialektikus gondolkodó: „minden széttart” – mondja egy másik töredékben – és ezért „tart össze önmagával”. Még a viszálykodó is, aki ellentmond, egyetértésben van önmagával, ellenfeszülő összekötésben, mint az íj vagy a „lüra”: a jelenségek mindegyikét, s magát a világot is önnön belső feszültsége tartja össze (ahogy a teli hálót feszítő halak sem lehetnek súlyosabbak, mint az az ellenható erő, amit a halász keze és a háló anyaga fejt ki, különben a háló elszakad). A világ lényege, alapja tehát a mérték, s ennek szimbóluma a tűz, amely „föllobban mértékre és kialszik mértékre” (ma a tűz helyett az „energia” metaforát használjuk, amely szintén görög eredetű szó, és eredetileg ’hathatós cselekvés’-t, ’hatásos munká’-t jelentett). „Tenger – mondja Hérakleitosz –: a legtisztább és legmocskosabb víz; a halaknak iható és életben tartó, az embereknek ihatatlan és pusztító”. Hogy ma az epheszoszi – és sokak szerint nemcsak „homályos”, hanem „zokogó” – bölcs mit mondana a Duna vizéről, könnyű elképzelni. A lényeg (a „logosz”), hogy tiszta nélkül nincs piszkos, és „azonosként van bennünk az élő és holt, meg az éber és az alvó, meg az ifjú és az öreg; mert ezek átváltozva azok, és azok átváltozva ezek”. A változás: az állapotba térés folyamata, mert ha létezik változás, állapotnak is kell lennie; önmagában semminek sincs értelme. Ez a gondolat persze feltételezi, hogy a világ tart valahová; Hérakleitosz azt mondja: mindig önmaga egysége felé, ami tartalmazza a kifelét és befelét. A kérdés az, a változást vagy az egységet tesszük-e meg kiindulópontnak: Hérakleitosz szerint (és Platón és Arisztotelész is így vélekedett) végső soron az egység tartalmazza a változást – a változás mindig az egyen, az (ön)azonosságon belül van –; Kratülosz úgy gondolta, a változás, a széthullás, a dolgok és az emberek önmaguktól el-különböződése fogja körbe az egyet, az egységet is. A lassan véget érő „posztmodern kor” (ami után mi következik? poszt-poszt modern? úgy hangzik, mint az elszakadó pót-háló után a pót-pót háló) alapélménye a változás, a „másság” volt, a szüntelen „elkülönböződés”, ahogy ezt a posztmodern egyik apostolának, Jacques Derridának ma is sokan tulajdonítják. Azonban a Derrida-specialista Christopher Norris, hét évvel a korán elhunyt mester halála után, talán már a poszt-posztmodern kor hajnalán, azt akarja bizonyítani: Derrida dialektikus gondolkodó volt, akinek filozófiájában az egység és az (ön)azonosság éppolyan fontos szerepet játszott, mint a változás, a másság.

Fotó: Bognár Róbert: Dobóhálós halász a Duna-deltában


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret