Volt idő, amikor az egyik neves fővárosi újságnál dolgoztam. Tízéves működésemmel sem hírnevet, sem dicsőséget nem vívtam ki magamnak, sőt, még csak sok pénzt sem kerestem. Pedig ismertem a „dörgést”, és szinte mindenkit, akit ebben a szakmában érdemes. Egy szép napon hívatott a főszerkesztő. Nézd, kérlek, ez nagyon kényes ügy. Nem bízhatom akárkire, neked kell menned. Rémülten kutattam az emlékezetemben, mi vezethette erre a döntésre, de semmi fogódzót nem találtam. Egyetlen megoldás maradt: valami nagy disznóság van a háttérben, és senki más nem vállalta az ügyet. Elhatároztam, hogy még aznap megveszem a revolvert, amivel egyszer majd lelövöm ezt a ganét. Igazán megtisztelsz, válaszoltam, hova kell mennem? Nem kertelek, a Beruházási Bank igazgatótanácsának elnöke akar kérni tőlünk valamit. Ez így még rendben is lett volna, teljesítettünk kéréseket máskor is, bár a főszerkesztő a „nem kertelek” kifejezést használta, és ez nem engedte, hogy kihunyjon minden gyanúm.

Egy óra múlva a Beruházási Bank egyik tárgyalójában ültem, velem szemben az igazgatótanács elnöke. Magas, széles vállú, filmszínésznek való férfi, elegáns öltönyben. Ő kicsit távolabbról kezdte. Maguk a legolvasottabb újság az országban. Felsóhajtottam, mint mindig, ha érthetetlen dolgok előtt állok. Szükségünk volna a segítségükre. (Kis szünetet tartott.) Belekezdtünk egy nagyon nagyszabású projektbe, ami, hmmm, nemzetgazdaságilag felettébb előnyös. (Újabb szünet.) De hogy elnyerjük a közvélemény támogatását, hogy is mondjam, helyes megvilágításba kell helyezni a beruházást. Rám emelte a tekintetét biztatóan, éreztem, most kérdezhetek. Miről van szó – szólaltam meg tárgyilagos-újságíró hangsúllyal. Egy ilyen felvezetés után csak nagyon kevés dologgal tudott volna meglepni. Lebontjuk az Erzsébet hidat. Ez a kevesek közé tartozott. Zavaromban újabb kérdés csúszott ki a számon. Miért? Rögtön tudtam, hogy hibáztam, az elnök megemelte a hangját. Mi maga, tényfeltáró újságíró?! Elnézést, motyogtam, de talán elárulhatna további részleteket. Bólintott. Az volna a kérésünk, hogy tálalják úgy, mintha nem lebontanánk, hanem felújítanánk a hidat. Nos, mi sem egyszerűbb ennél – jegyeztem meg elgondolkodva. Viszont, ha elbontják, azt gyaníthatóan észreveszik majd az emberek. Gondoltunk erre is. A végén megírhatnák az igazat. Értetlenül néztem rá. Megírhatnák, hogy a híd felújításakor csúcstechnológiát, úgynevezett átlátszó fémet használtunk, ezért nem látszik a híd. Meg lehet próbálni, böktem ki gyorsan, mert minél hamarabb az ajtó másik oldalán szerettem volna lenni.

Lesétáltam az Erzsébet hídig, átmentem rajta kétszer oda-vissza, és közben fogalmaztam magamban a holnapi vezércikket a híd felújításáról. Jól ment, egy váratlan ötlettől vezérelve azonban mégis betértem a Platánosba inni egy sört, tudván tudva, hogy úgy még jobban megy a cikkírás. A platánfa alatt ott ült Zebegényi. Üveges szemmel meredt maga elé, előtte jó néhány üres pohár. Műszaki egyetemre jártunk együtt, ő a pályán maradt. A pincér éppen letette elé az újabb italt, amikor mellé telepedtem. Mi a baj, Zebegényi?, kérdeztem tőle, mert nem láttam még ilyennek. El fog tűnni a Duna – suttogta síri hangon. Hogy mi? Jól hallottad, el fog tűnni a folyó. Hatalmas vasláncokkal pányvázzuk meg a két partot, és szép lassan, fokozatosan összehúzzuk a kettőt. Velem terveztetik, tette hozzá kétségbeesetten. Legyintettem: részeg vagy! Vizet iszom – válaszolta. Megnéztem a poharát, nem hazudott. Akkor megbolondultál. Én?, kérdezett vissza megrendülten. Szétnéztem, hova ülhetnék át, s szerencsémre a kocsma túlsó felén megláttam Picklt, Pickl Sanyit. Nagyobb társaság közepén ült, éppen pezsgőt rendelt igen emelkedett hangulatban. Megveregettem Zebegényi vállát, és átsétáltam a másik asztalhoz. Szervusz, Sanyikám, jó látni, hogy vannak még boldog emberek. Hát hogyne lennék boldog, kínált azonnal hellyel, amikor bontják a Gellért-hegyet. Arcizmom sem rándult, és elhárítottam a felajánlott messzelátót, amivel állítólag jól megfigyelhetem a sürgölődő munkásokat. Nem akartam látni őket. És miért jó neked, ha elhordják a Gellért-hegyet?, kérdeztem, bár nem reméltem, hogy megértem. Nézd, én a Somlói úton lakom, végre lesz örökpanorámám a Dunára. A Dunára. Suttogtam bele a folyó nevét a pezsgőspoharamba, és szerencsétlen Zebegényire gondoltam. Biztosan azért hordják el a hegyet, hogy neki könnyebb legyen összehúzni a Dunát. Elment a kedvem sörtől, pezsgőtől, cikkírástól, felszálltam a következő tizennyolcasra és lezötyögtem a Gellért térig. Át akartam sétálni a Szabadság hídon, de kordonokkal zárták el. A híd feljárójának szélén apró konténerház állt, amelynek lépcsőjén az éjjeliőr gyér fénynél ette lábosból a vacsoráját. Mikor lenyelte az utolsó falatot, megmozgatta elgémberedett tagjait, kisétált a kerítésig. Ahogy közeledett, hátrébb húzódtam, de meglepetésemre széles mosollyal integetett. Felismerte bennem egykori pártfogó felügyelőjét, s mivel sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá, hogy meneküljek, megadóan kezet ráztam vele. Jó emlékei lehettek rólam, mert betessékelt a munkaterületre és átkísért a hídon. Itt is felújítás?, kérdeztem a bennfentesek lehalkított hangján. Olyasmi, válaszolta az éjjeliőr, bár én nem nagyon értem. A hidat leeresztik a vízszint alá. Új technológia. Ezt már én tettem hozzá, s mindketten bólogattunk. A másik oldalon elbúcsúztunk, az őr visszaindult, sokáig néztem a kezében cipelt lámpás imbolygó fénye után. Merre menjek, futott át rajtam az izgalmas kérdés. Az éjszakai utak mindig változatosabbak, színesebbek, sokféle lehetőség közül választhatok. Tettem pár lépést a Kálvin tér felé, de inkább megálltam. Hátha azt meg feltöltötték. Mára elég volt ennyi meglepetés, és a még mit sem sejtő Duna partján szépen lesétáltam a lakásomig.

Az események ellenére jól aludtam. Reggel korán megébredve alig vártam, hogy nekiláthassak lelkes cikkemnek az Erzsébet híd régen várt felújításáról, előtte azonban kinéztem még az ablakon. A Duna méltóságteljesen hömpölygött, a Gellért-hegy a szokott helyén magasodott, a hidak szenvtelenül íveltek át a folyó felett. Bár... Mindenhol emberek nyüzsögtek. Innét távolról úgy tűnt, megszállottan, őrjöngve tevékenykednek. Csendes, elégedett örömmel nyugtáztam, hogy nincs a birtokomban olyan eszköz, amivel láthatnám, mivel is foglalatoskodnak egészen pontosan.


Fotó: Bara István: Dunai gőzös az épülő Erzsébet hídnál (1964)