←Vissza

Liget.org   »   2011 / 7   »   Vörös István  –  21. rész: Az erdőőr örökléte
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2296
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

(Szövegvendég)


Ha ezt így hagynánk, megállíthatatlanul egy összeesküvéselmélet-gyártó gépet hoznánk működésbe. Pedig itt az elbeszélés szelleméről van szó. Ez a szellem szigorúan magányos, mindig csak egy ember keltheti életre, és most mégis egy csapat vágott neki a feladatnak. Egymást nem, alig vagy jól ismerő emberek csapata. A Tapasztalás Útjának Szektája – ezt a marhaságot Helga találta ki, meg kell hagyni, van fantáziája. Ő (a szellem) hétköznapibb neveket javasolt, mint a Végtelen Bölcsesség Egyháza vagy a Beteljesült Szeretet Gyülekezete, de Helga változata azért is jobb, mert értelmes betűszóvá rövidíthető, és ebből mindjárt elméletet is kovácsolhattak: „mindannyian túszok vagyunk, az elbeszélés szelleme tart minket fogva”.


Helga sokáig gyakorolta a szövegét, ő (a szellem) már attól tartott, túl gördülékenyen mondja majd, de az emberek minden hülyeséget bekajálnak, mert ott is az elbeszélés szellemét sejtik, ahol senki sincs.


Ám addig is, az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, amikor az elhara­pód­zó kétségek térnyerése következtében, alapjaiban megrendült munkája értelmébe vetett hite – azaz úgy hetente kétszer-háromszor – szent kötelességének tartotta, hogy afféle penitenciaként elfogyasszon egy-egy jókora (valóság)szeletet, vagy ahogy magában félig ironikusan, félig tiszteletteljesen nevezte, egy-egy kapitális példányt, és a Hársfa mindig is híres volt a rántott hús szokatlan dimenzióiról. Ha az emberek mindent bekajálnak, amit nem is ő kínál föl neki, akkor ő meg bekajálja egyik legnagyobb csúcsteljesítményüket, a rántott húst. A rántott hús pont olyan, mint egy bekötött könyv. A panír belsejében a kiklopfolt és fehérre sült hús, a hús belsejében a megfoghatatlan és megnevezhetetlen íz. A borító kemény táblája alatt a hajlékony, fehér papír, a papíron valami szöveg, a szövegben egy történet, a történetben egy mű, a műben az elbeszélés szelleme. Vagy fordítva, belülről kifelé: az egész az elbeszélés szellemének hasában található?


De hát hogyan is sejthették volna ezt, amikor evés közben bizonyos időközönként ravaszul elégedettséget színlelve csettintett nyelvével, és természetesen arról sem feledkezett meg, hogy olykor-olykor elismerően bólintson a főpincérnek, mintha így kívánná szavak nélkül, mégis egyértelműen kifejezni nagyfokú csodálatát. Pedig nincs mért csodálni a mai írókat. Az elbeszélés szellemét nem ismerik. A tegnapiak se. Homérosz volt az utolsó, aki még szót váltott vele, ő azóta se tud más nyelven, mint ógörögül. Mindazt, ami itt történt, szinkrontolmács fordította neki. Kutács bácsi. Most aztán néztek, mi?
Az előbb, amikor Kutács megint meghalt, végleg tolmács nélkül maradt az elbeszélés szelleme.


Ivott egy korty ásványvizet, majd bőrkabátja belső zsebéből előhúzta noteszát, amelybe a nagyszabású Krüger-projekt főbb körvonalait felvázolta, és ambivalens érzelmekkel lapozgatta feljegyzéseit. Aztán egy lapot kitépett, összegyűrte, beledobta a hamutálba. De egy pillanat múlva már ki is vette onnan, széthajtogatta a papírgalacsint, és az asztal lapján elkezdte kisimítgatni.


Egyfelől ugyanis kétségkívül büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy projektmenedzserként az ő kezében futnak össze a szálak, és szinte magatehetetlen bábuként mozgathatja a szépszámú szereplőt az események színpadán, másfelől aligha tagadhatta, hogy korántsem megy úgy minden, mint a karikacsapás, és részben a központtól kapott homályos, félreérthető utasítások, részben ettől független, ám ugyancsak nyomós okok következtében, mindinkább kicsúszik kezéből az irányítás. Persze a központ léte csak kitaláció. De akkor honnan áramlik a hülyeség olyan intenzitással?


A dolgok jelenlegi állása szerint többé-kevésbé minden ország Namíbia, vagyis a mennyország is az, egy nagy sivatag, vízhiány, idegenbe szakadt uralkodó, egymással háborúzó néger törzsek, külső manipulációs szándék. Ó, édes Hazánk, Namíbia, Namíbiai Égi Köztársaság, Namíbiai Sivatagi Királyság, Oroszlánok Namíb Kánsága, te gyönyörű!


Az elbeszélés szellemének más gondja volt. El sem tudta képzelni, mikor fejeződhet majd be végre ez a végeláthatatlan, bonyolult projekt – vagy befejeződik-e egyáltalán valamikor –, és ez a perspektíva meglehetősen elkeserítette.


Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy úgy isten igazából és végérvényesen meghaljak, mondta magának, ő maga volt a saját elmúlásába vetett bizalom. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy úgy isten igazából és végérvényesen meghaljak, ismételte röhögve, röhögte ismételve, ismét röhög, is.


Ó, mindig csak ugyanaz a kérdés. Kik kevertek ki, kik irányítják a szálakat, ki a projektmenedzser, ki a valódi bábjátékos.


De beszélhet-e az ember lelki tényezőkről, amikor rettentő hatalmak írják elő, hogyan járjanak az órák? Itt és most beszélhet-e az ember bármiről?


A jelenlevők lázasan próbálták kigombolyítani az események összetekeredett fonalát, mi történt, mi történik most, mi várható még és miért? Mindenki félt. Mindenki reménykedett, hogy őt egyedül, vagy őt főképpen, vagy őt is, másokkal együtt, megkíméli majd az a fenyegető valami, ami feléjük tart, vajon milyen új rémség? Rettegtek a szereplők és rettegtek az írók. Rettegtek a tárgyak, és rettegett a teleírt idő. Rettegett Grönland és Namíbia. Közeledtek a felszabadítók. Aztán közelebbről kiderült, hogy csak egy felszabadítóról van szó. Az volt ő (Ő).


Nagyon jó lenni, mondta, és a jelenlevőknek hasonló élményt ígért, ha majd eljutnak az út végére, ami hamarosan bekövetkezik.


A szereplők persze élték a saját életüket, és ezt az életet nem az ilyen-olyan szerzők, hanem az elbeszélés szelleme irányította. Amikor rosszul reagáltak, akkor rosszul kellett reagálniuk. Annyit tévedtek, amennyit eltervezett, és hiszékenységük tökéletes arányban állt gyanakvásukkal.


Kutáccsal különösen elégedett volt. Ez a bravúros visszatérés egy kicsit még őt is meglepte. Ez majdhogynem terven felüli. Belügyminiszter lesz az árnyékkormányban, határozta el akkor, és amikor nem sokkal később az egyik író megint megölte Kutácsot, elhatározta, hogy most már nem hagyja annyiban az ügyet. A kocsi átsiklott az erdőőr fölött, de ő egy kátyúba hanyatlott, és olyan mélyre esett, hogy ott nem lehetett semmi baja. Az autó épp csak döccent egyet, de nem a holttest, hanem a gödör pereme miatt. Mert nem volt holttest, csak élő.


A lényeg, hogy csak a legvégén értsék meg, egy grandiózus lopás bűnrészesei, állt föl magát porolgatva, mert abban a pillanatban a feltámadott egylényegű volt az elbeszélés szellemével, és az a szellem új fiú volt, kísérletre bátor és provokációra hajlamos.


Holnap már ömleni fognak a hírek a gazdasági válságról, az összeomlásról, de még néhány kisebb folyó áradását és komolyabb közlekedési baleseteket is összefüggésbe hozhatnak velük, gondolta összeesküvés-elméleteket gyártó hőseiről és elbeszélőiről a szellem, aztán aludni indult a nemlétbe, egy fehér papírra.