(Szövegvendég)
Ha ezt így hagynánk,
megállíthatatlanul egy összeesküvéselmélet-gyártó gépet hoznánk
működésbe. Pedig itt az elbeszélés szelleméről van szó. Ez a szellem
szigorúan magányos, mindig csak egy ember keltheti életre, és most mégis
egy csapat vágott neki a feladatnak. Egymást nem, alig vagy jól ismerő
emberek csapata. A Tapasztalás Útjának Szektája – ezt a marhaságot Helga
találta ki, meg kell hagyni, van fantáziája. Ő (a szellem) hétköznapibb
neveket javasolt, mint a Végtelen Bölcsesség Egyháza vagy a Beteljesült
Szeretet Gyülekezete, de Helga változata azért is jobb, mert értelmes
betűszóvá rövidíthető, és ebből mindjárt elméletet is kovácsolhattak:
„mindannyian túszok vagyunk, az elbeszélés szelleme tart minket fogva”.
Helga sokáig gyakorolta a szövegét, ő (a szellem) már attól
tartott, túl gördülékenyen mondja majd, de az emberek minden hülyeséget
bekajálnak, mert ott is az elbeszélés szellemét sejtik, ahol senki
sincs.
Ám addig is, az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, amikor az
elharapódzó kétségek térnyerése következtében, alapjaiban megrendült
munkája értelmébe vetett hite – azaz úgy hetente kétszer-háromszor –
szent kötelességének tartotta, hogy afféle penitenciaként elfogyasszon
egy-egy jókora (valóság)szeletet, vagy ahogy magában félig ironikusan,
félig tiszteletteljesen nevezte, egy-egy kapitális példányt, és a Hársfa
mindig is híres volt a rántott hús szokatlan dimenzióiról. Ha az
emberek mindent bekajálnak, amit nem is ő kínál föl neki, akkor ő meg
bekajálja egyik legnagyobb csúcsteljesítményüket, a rántott húst. A
rántott hús pont olyan, mint egy bekötött könyv. A panír belsejében a
kiklopfolt és fehérre sült hús, a hús belsejében a megfoghatatlan és
megnevezhetetlen íz. A borító kemény táblája alatt a hajlékony, fehér
papír, a papíron valami szöveg, a szövegben egy történet, a történetben
egy mű, a műben az elbeszélés szelleme. Vagy fordítva, belülről kifelé:
az egész az elbeszélés szellemének hasában található?
De hát hogyan is sejthették volna ezt, amikor evés közben
bizonyos időközönként ravaszul elégedettséget színlelve csettintett
nyelvével, és természetesen arról sem feledkezett meg, hogy
olykor-olykor elismerően bólintson a főpincérnek, mintha így kívánná
szavak nélkül, mégis egyértelműen kifejezni nagyfokú csodálatát. Pedig
nincs mért csodálni a mai írókat. Az elbeszélés szellemét nem ismerik. A
tegnapiak se. Homérosz volt az utolsó, aki még szót váltott vele, ő
azóta se tud más nyelven, mint ógörögül. Mindazt, ami itt történt,
szinkrontolmács fordította neki. Kutács bácsi. Most aztán néztek, mi?
Az előbb, amikor Kutács megint meghalt, végleg tolmács nélkül maradt az elbeszélés szelleme.
Ivott egy korty ásványvizet, majd bőrkabátja belső zsebéből
előhúzta noteszát, amelybe a nagyszabású Krüger-projekt főbb körvonalait
felvázolta, és ambivalens érzelmekkel lapozgatta feljegyzéseit. Aztán
egy lapot kitépett, összegyűrte, beledobta a hamutálba. De egy pillanat
múlva már ki is vette onnan, széthajtogatta a papírgalacsint, és az
asztal lapján elkezdte kisimítgatni.
Egyfelől ugyanis kétségkívül büszkeséggel töltötte el a tudat,
hogy projektmenedzserként az ő kezében futnak össze a szálak, és szinte
magatehetetlen bábuként mozgathatja a szépszámú szereplőt az események
színpadán, másfelől aligha tagadhatta, hogy korántsem megy úgy minden,
mint a karikacsapás, és részben a központtól kapott homályos,
félreérthető utasítások, részben ettől független, ám ugyancsak nyomós
okok következtében, mindinkább kicsúszik kezéből az irányítás. Persze a
központ léte csak kitaláció. De akkor honnan áramlik a hülyeség olyan
intenzitással?
A dolgok jelenlegi állása szerint többé-kevésbé minden ország
Namíbia, vagyis a mennyország is az, egy nagy sivatag, vízhiány,
idegenbe szakadt uralkodó, egymással háborúzó néger törzsek, külső
manipulációs szándék. Ó, édes Hazánk, Namíbia, Namíbiai Égi Köztársaság,
Namíbiai Sivatagi Királyság, Oroszlánok Namíb Kánsága, te gyönyörű!
Az elbeszélés szellemének más gondja volt. El sem tudta
képzelni, mikor fejeződhet majd be végre ez a végeláthatatlan, bonyolult
projekt – vagy befejeződik-e egyáltalán valamikor –, és ez a
perspektíva meglehetősen elkeserítette.
Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy úgy isten igazából és
végérvényesen meghaljak, mondta magának, ő maga volt a saját elmúlásába
vetett bizalom. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy úgy isten igazából és
végérvényesen meghaljak, ismételte röhögve, röhögte ismételve, ismét
röhög, is.
Ó, mindig csak ugyanaz a kérdés. Kik kevertek ki, kik irányítják a szálakat, ki a projektmenedzser, ki a valódi bábjátékos.
De beszélhet-e az ember lelki tényezőkről, amikor rettentő
hatalmak írják elő, hogyan járjanak az órák? Itt és most beszélhet-e az
ember bármiről?
A jelenlevők lázasan próbálták kigombolyítani az események
összetekeredett fonalát, mi történt, mi történik most, mi várható még és
miért? Mindenki félt. Mindenki reménykedett, hogy őt egyedül, vagy őt
főképpen, vagy őt is, másokkal együtt, megkíméli majd az a fenyegető
valami, ami feléjük tart, vajon milyen új rémség? Rettegtek a szereplők
és rettegtek az írók. Rettegtek a tárgyak, és rettegett a teleírt idő.
Rettegett Grönland és Namíbia. Közeledtek a felszabadítók. Aztán
közelebbről kiderült, hogy csak egy felszabadítóról van szó. Az volt ő
(Ő).
Nagyon jó lenni, mondta, és a jelenlevőknek hasonló élményt ígért, ha majd eljutnak az út végére, ami hamarosan bekövetkezik.
A szereplők persze élték a saját életüket, és ezt az életet nem
az ilyen-olyan szerzők, hanem az elbeszélés szelleme irányította. Amikor
rosszul reagáltak, akkor rosszul kellett reagálniuk. Annyit tévedtek,
amennyit eltervezett, és hiszékenységük tökéletes arányban állt
gyanakvásukkal.
Kutáccsal különösen elégedett volt. Ez a bravúros visszatérés
egy kicsit még őt is meglepte. Ez majdhogynem terven felüli.
Belügyminiszter lesz az árnyékkormányban, határozta el akkor, és amikor
nem sokkal később az egyik író megint megölte Kutácsot, elhatározta,
hogy most már nem hagyja annyiban az ügyet. A kocsi átsiklott az erdőőr
fölött, de ő egy kátyúba hanyatlott, és olyan mélyre esett, hogy ott nem
lehetett semmi baja. Az autó épp csak döccent egyet, de nem a holttest,
hanem a gödör pereme miatt. Mert nem volt holttest, csak élő.
A lényeg, hogy csak a legvégén értsék meg, egy grandiózus lopás
bűnrészesei, állt föl magát porolgatva, mert abban a pillanatban a
feltámadott egylényegű volt az elbeszélés szellemével, és az a szellem
új fiú volt, kísérletre bátor és provokációra hajlamos.
Holnap már ömleni fognak a hírek a gazdasági válságról, az
összeomlásról, de még néhány kisebb folyó áradását és komolyabb
közlekedési baleseteket is összefüggésbe hozhatnak velük, gondolta
összeesküvés-elméleteket gyártó hőseiről és elbeszélőiről a szellem,
aztán aludni indult a nemlétbe, egy fehér papírra.