„válaszd hozzá a ...”
K. P. Kavafisz
Eleinte (hazudjuk azt: már gyerekkoromban; vagy: az idők
kezdetén) a szép nevű, cornwalli Land’s Endet neveztem meg utazásom
végcéljaként. Meg akartam nézni a helyet, ahonnét nincs tovább. Ahol már
érdemes tépelődni, tegyek-e még egy lépést. Mert akkor kívül kerülnék a
kereteken, amelyek addig (néhány ezer kilométert és évet értve ezalatt)
meghatároztak. Nem a végtelenbe, hanem a fel nem mért végesség, az
irtózatosan nagy távolságok vonzásába. Olyan ismeretlenbe, amelyet nem
csak én nem ismerek. A látványa lenyűgöző, megrendítő, félelmetes. Ott
tényleg valaminek a vége van. Onnan nem kell már tovább utazni, vagyis
újra neki lehet indulni (egy picit nagyobb levegővétellel). Másrészt
erre sincs szükség, elegendő bámulni a horizontvonalat, ahogy mindig is
szerettem. Várni, hogy lassan teljesen kiürüljek, kimosson belőlem
mindent a monoton hullámzás, mint oldalára döntött hordóból folyik ki az
utolsó csepp bor. Ott persze azért ennek is nagyobb jelentősége van,
egészen más tudni, hogy a horvát partokat, esetleg Afrikát nem látom
ott, ahol nem látom, mint abban lubickolni, hogy tényleg nagyon sokáig
nincs semmi, ahol nem látszik semmi.
De aztán lemondtam Land’s Endről. Nem megkapóan képeslapszerű
képeslapokat akarok nézegetni egy vaskorlát túloldalán, hanem eljutni
nyugat felé a határig. Olyan határig, ami esetleg nem is létezik, és
semmi esetre sem kelt különösebb feltűnést. Az sem baj, ha nem tud róla
senki. Ahová megérkezem, hogy végre kidobhassam az útlevelem, mert azon
túl már nem érvényes. Szétnézhetek, és ha van kedvem (ki tudja, talán
még lesz), felelőtlenül továbbmegyek. Jó, ha egy határnak van két
oldala. Így maradt Jerez de la Frontera. A béna lábbal, elhullajtott
dohányszemcsékkel, a kiborult fernet-palackkal, válogatott szitkaival;
érzelmes szélviharok, feszült csendek városa. Nagyon messze, egy sok
jóval kecsegtető borvidék közepén.
Nagyon lassan pakoltam össze. Napokat, heteket töltöttem
ezzel. Volt úgy, hogy sok holmit akartam magammal vinni, máskor
megelégedtem azzal, ami a zsebeimben elfér. Nem pakoltam tehát, hanem
gondolkodtam a pakolásról. Kinyitottam, aztán lecsuktam a bőröndöket.
Eltúlzott óvatosságnak tűnhet, de erről szó sincs. Csak felidézve
világosodik meg, hogy az egymástól elszigetelődő foglalatoskodások már
akkor összefüggtek. Hogy Jerez felé indulásomat készítettem elő.
Beszédbe elegyedtem a postással (a lánya most érettségizik, elverte a
jég a gyümölcsöt), s ettől megnyugodtam, mintha megoldódott volna egy
hosszú évek óta rosszindulatúan húzódó ügy. A kávéházban konyakot ittam a
feketéhez, amit addig elképzelhetetlennek tartottam. Más, hasonlóan
jelentőségteli dolgot is tettem, amelynek fontossága és igazi értelme
csak később világosodott meg, s mind összefüggésben volt Jerezzel.
Véletlennek tetszett ugyanakkor, hogy fellapoztam az útlevelemet, s
vetettem egy pillantást az érvényesség dátumára. Nagyobb mennyiségű
pénzt váltottam, de éppen akkoriban került testközelbe, mint egy szép
nő, az államcsőd, tehát ez tűnhetett egyszerű befektetésnek. Térképeket
nem nézegettem, menetrendeket nem tanulmányoztam. Magabiztos voltam,
tudtam, hogy minden út odavisz (nincs helyes irány), és minden menetrend
megfelel nekem (hiszen indulási és érkezési időpontokat tartalmaz, én
pedig csodálatos módon majd indulni akarok és meg akarok érkezni).
Átfutottam néhány útikönyvet, fel akartam mérni, hogyan szűkíthetem a
látnivalók számát még elviselhető mértékűre. Nem válogattam, egyszerűen
kihagytam, kihúztam a nevezetességek kétharmadát. Miért pont ezt az
egyharmadot hagytam meg? – tettem fel a kérdést. Végül kihúztam az
összes látnivalót. Egyelőre megelégszem a buszpályaudvarok sötét belső
terével, útszélek felszórt kavicscsíkjával, útjelző táblák visszafogott
ornamentikájával, égbe szökkenő villanyoszlopokkal.
Ekkor futott be Tolsztoj, a békási remete a kéréssel, hogy
segítsek kimeszelni a házát. Két-három évente mozdul ki a falujából,
meghatódtam, hogy hozzám fordult. Szoba-konyhás házával gyorsan végzünk,
nem okoz késedelmet, nem kell semmit elhalasztanom. Békás aprócska falu
a Duna óvatosan kanyargó holtágai között, alig több mint másfél száz
lakossal. Házai türelmesen követik a part furcsa kanyarulatait. A kertek
végében folyik a lomha víz.
Gyorsvonattal utaztunk, olyan gyorssal, hogy Tolsztojnak csukott
ablaknál is lebegett a szakálla. Tolsztoj mindenhol, minden körülmények
között nagyon otthonosan érezte magát, annak ellenére, hogy mindenhol,
minden körülmények között furcsán hatott. Nem tett egyébként semmi
különöset. Ült a kupéban, lehúzta az ablakot, olvasnivalót keresett,
kiment dohányozni, beszélgetett, leszállt. Eltúlzott szakálla valahogy
mindenbe belelógott, mindig ott lebegett a tájkép, a fotó, az asztal
szélén, de legalábbis az árnyéka ránk vetült. Mint lomha felhő takarta
el a napot (érdekes: még este is). Egyébként ez volt a legkevésbé
szakállszerű szakáll mindazok közül, amelyeket valaha is láttam. Nem
lehetett úgy gondolni rá, mint ami belőle (Tolsztojból) nő, és ápolásra,
tisztán tartásra szorul. Inkább botanikai csodának tetszett: a
vattacukor és a jegenyefa kereszteződésének, amin valamiképpen (egy
merész ejtőernyős ugrás során) fennakadt Tolsztoj.
Az utolsó kilométereket busszal tettük meg. Zötyögtünk a
hepehupás utakon, egyre csillogóbb, mosolygósabb lett a táj. Egyre több
részlet mutatkozott be udvariasan, míg végül az akácfák, az ágaik is
ismerősen integettek. Így, a lehető legjobbakra felkészülve érkeztünk
meg a háza elé.
Tolsztoj nem szeretett füvet nyírni, ameddig át lehetett kelni
az udvaron, hagyta, hadd nőjön. Most szokatlanul alacsony volt, csupán a
cipőnket lepte el boka fölött a fűtenger (fűapály). Az udvar közepén
álló terebélyes almafa éppen virágzott, halovány fehér virágszirmait
megtartották a levegőben a hajladozó fűszálak. Itt-ott fakólila virágok
díszelegtek, ebben gázoltunk, mintha sekély folyón kelnénk át.
Aranykori nyugalom és a sosem-volt-sosem-lesz-másként nehezen
magyarázható érzése fogott el, mint mindig, ha folyóban gázolok.
Figyeltem mégis a mozdulataimat, magyarázatot kerestem, s amit találtam,
nem tűnt elégségesnek. Nem találtam benne hibát vagy pontatlanságot,
csak hézagosan töltötte ki a rendelkezésére álló teret. Valami olyasmi
hiányzott, amit egyébként sem vagyok képes megfogalmazni. Nem is
próbálkoztam vele.
Beléptünk a konyhába, lepakoltuk a táskáinkat. Kellemes hűvös
fogadott, egy végletesen egyszerű szerkezet kipárolgása. Könnyen
otthonosságnak vagy szeretetnek mondhatnánk, pedig nincs benne több,
mint tiszta, világos, semmit sem akaró egyenletek.
A belső helyiségben, a szobában is kiegyensúlyozott rend
uralkodott, az a pár bútor, ami bent várakozott ránk, jól érzékelhetően a
helyén állt. Rögtön feltűnt a friss meszelés. Amikor a szivárgó fény és
a tündöklő illatok is a falakból áradnak.
– Te Tolsztoj, ez a ház frissen van meszelve!
– Igen, és?
– Azt mondtad, meszelni jövünk.
– Dehogy mondtam, rosszul emlékszel.
– Azt mondtad, jöjjek le és segítsek meszelni.
– Őrült vagy, miért hívtalak volna segíteni, amikor kész vagyok.
Ez igaz. Miért hívna segítséget, amikor nincs szüksége semmire. Akkor viszont, miért vagyok én itt?
Kieveztünk
a holtágba. Olyan vizeken jártunk, amelyekre sűrű növénytakaró borult,
fák és bokrok akadályozták a mozgást, máshol a folyó nyílt, ezüstös
tükrét zöld árnytengerként alulról érintették hagymalevelek. Nem bökték
át a felületét, de ha közel hajoltam, láttam a tökéletesen azonos formák
végtelen ismétlődését. Mintha víz nem is volna köztük. Mi tartja akkor a
csónakot? Festményen cikázunk erre-arra. Halkan siklottunk az elöntött
ártéren, görbe fák között. Fel sem merült, merre menjünk, hiszen nem
szabott határt semmi, közeledünk, távolodunk, mintha véletlenül. Bár
Tolsztoj figyelmesen evezett, s ez a figyelem arra intett, tartunk
valahová. Közben sokat beszélt, mint aki el akar mondani mindent az
ártérről. Hát persze. Tolsztoj ideje nagy részét itt tölti kint, a
harcsás, békás, vidrás vízi vadonban. Süllőfészket, hódvárat, róka rágta
amurtetemeket emlegetett. Gázlókat, szigeteket, homokpadokat. Ismeri a
folyót, követi változásait, minden jellegzetességére ügyel, semmi sem
kerüli el a figyelmét. Nem horgászik, hanem a vízen, a vízzel él, és ha
úgy adódik, visz haza halat. Jól ismeri a szokásaikat, kémkedik utánuk, s
elveszi, ami kell neki. Mint egy kannibál rokon, kegyetlenül visszaél a
bizalmukkal. De sokszor ő is pórul jár. Tudja, milyen az: üres kézzel
hazamenni. Tehát mégis horgászik, s most is ezt mormogta a szakálla
alól. Kimegyünk, fogunk halat.
Nem lehetett komolyan venni a felszerelését, bár jó néhány botot
tartott készenlétben a fészerben, s egy nagy ládát telepakolt
mindenféle horgászkellékkel. Ősrégi darabok keveredtek frissen
vásároltakkal a szúette, százéves skatulyában. Az orsók múzeumba
illettek, de nem vált meg tőlük. Azt mondta, ezekkel is fog halat, minek
venne méregdrágán újakat. A kedvenc horgait maga hajlította, de az
ártéri akadók megfosztották a legszebbektől, ezért mindig tartott
magánál néhány tucat hosszú szárú, gondosan élezett, boltban vásárolt
darabot. Igaz, ezekben nem bízott, csak akkor használta, ha a sajátjai
elfogytak. Az úszókba valósággal szerelmes volt. Nemcsak a ládájában, a
ház legkülönbözőbb szegleteiben is felbukkant egy-egy színes, karcsú,
bóbitás, pihekönnyű példány. Büszkén mutogatta háromrészes
bambuszbotját. Nem mondta, de valószínűleg örökség; az ő életében már
nem gyártottak ilyet. Bizonygatta, hogy nem tud igazán horgászni,
egyszerűen túl sok időt tölt kint a vízen, ezért fog több halat, mint
az, aki valóban kedvtelésből pecázik. Neki ez inkább lelki szükséglet, a
vízi élet, az állandó lebegés.
Sötét eső lógott a fák fölött, de nem csapott arcon a közelgő
zápor hidege. Kérdőn néztem Tolsztojra, a vállát vonogatta. Itt ez így
van. Kieveztünk a fák közül, s megszűnt a félhomály, az a vállvonogatós
semmiben tocsogás. Végül egy nádas szélén, finom ívű öbölben megálltunk.
Gondoltam, most akkor elővesszük a botokat, horgokat, felcsalizunk,
aztán hajrá. De hiába kerestem, nem láttam a csónakban
horgászfelszerelést. Na, most mi van, mégsem horgászunk?
– De hát miért akarsz horgászni? – kérdezte nevetve Tolsztoj.
– Én nem akarok, te mondtad, hogy fogunk halat.
– Miért fognánk, teli otthon a dézsa. Ponty, keszeg, harcsa, amit akarsz.
Igaz, láttam én is a dézsát. Miért is fognánk halat. Kezdtem
belátni, nem könnyű ennyire világos következtetésekre jutni. A falat
miért meszelnénk, ha ki van meszelve, halat miért fognánk, ha van otthon
halunk.