←Vissza

Liget.org   »   2011 / 3   »   Pólik József  –  Szomjúság
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2206
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Galagonya túróval,
megjöttünk a fúróval.”



FÚRÓ Apám kútmester volt, s mint a kútmesterek általában: szeretett mesélni. Így hát megtanultam, hogy a kútmester legjobb barátja és legnagyobb büszkesége a szárnyas fúró. Egy jó kútmester nagy becsben tartja – munka előtt megsimogatja, néha megcsókolja, munka után gondosan megtisztítja és megolajozza – de más kútmestereknek nem mutatja meg soha. Mert a kútmesterek gyűlölik egymást, a fúrót azonban szeretni kell. És minden fúró más. Az egyik mozgékony gilisztához hasonlít, a másik álmatag vakondhoz, és olyan is van, amelyikről felbosszantott sárkány jut az ember eszébe. Jegyezd meg, fiam, mondta apám, hogy ebben a fúróban egy szomorú, de nagylelkű pelikán szelleme él! Látod? Repülni tud a föld alatt. Ember nem képes erre, mondta apám, pedig ha vannak istenek, a víz nyelvén beszélnek, s ezért a föld alatt kell keresni őket. És ez éppen ezt teszi, fiam. Apámtól megtanultam, hogy a föld is ég, az anyag is lélek, mert a szárnyas fúró is madár, és az ember, aki ezt megérti, a legboldogabb lény a világon. Apám boldog volt, a garázsban mindenféle tárgyakat tartott, hideg, nehéz, mindig olajos tárgyakat, és igen: volt ott egy szárnyas fúró is az egyik dobozban. Csak nézd meg ala­posan, mondta, s a kezembe nyomta egy délután. Megnéztem. Hideg volt, nehéz és olajos, de amikor kinyílt, hirtelen megváltozott, szinte átlényegült, és már olyan volt, mint egy szárnyas égi gyermek, aki röpül, mosolyog, fickándozik, majd tűhegyes fogával – amikor megérintenéd – alattomosan a kezedbe harap.

PAP Apámnak különleges érzéke volt a vízhez, talán mert a vízöntő jegyében született. Láttam, hogyan varázsolja nagy szorgalommal Kánaánná a sivatagos hétvégi kerteket. Nem bízott semmit a véletlenre. Leguggolt, megnyálazta a mutató- vagy a hüvelykujját, majd belenyomta a homokos talajba, és a rátapadt földet leszopogatta. Így járta végig a kertet, hogy kókadt paradicsompalánták és csenevész gyümölcsfák között megtalálja az alkalmas helyet, ahol felállítható a magas, háromlábú fúrótorony. Furcsa eljárását a kuncsaftok a különcségre hajlamos szakember szokásaként értelmezték, és tisztelték. Apám művész volt, sőt, mágus. Megbíztak benne, és méltán, hiszen sohasem tévedett. Rettegtem, hogy egyszer rossz helyen áll meg, de ő mindig csalhatatlanul ráérzett, s a keresett helyen leülve, majd lehasalva és csukott szemmel alvást színlelve mindig pontosan megmutatta, hol kell kezdeni a szertartást. Mert pap volt ő, a kútfúrás pedig ima; mi pedig hívők voltunk és hitetlenek, akiket ugyanaz a szomjúság kínoz.

CSECSEMŐ Apám mindig vastagon megnyálazta a hüvelykujját a kútfúrás szertartása előtt – úgy szopta, mint egy csecsemő. Ősz halántékkal is.

BILINCS Két munkása volt apámnak: az egyiket úgy hívta, Stan, a másikat, Pan. Stan magas volt, sovány és lobbanékony, nem izmos, inkább inas. Pan meg lassú, szinte álomszuszék, de kitartó, és nagyon kövér. Csodálkoztam, hogyan képes ez az ember órákon át körbejárni. Mert tudtam: a kútmester segédei egész nap körbejárnak, mezítláb tapossák az égő homokot, a nyakukon megdagadnak az erek, a hátukon megfeszülnek, már-már ugrálnak az izmok, az arcukon pedig végigcsorog és közben szinte felforr az izzadság. Láttam, hogy megy ez: menetelt a két segéd a fúrószál körül, amely lassan eltűnt a föld alatt, ahogy a többi is, egyenként, a hosszú fémkígyó homokon, kavicságyon, zsíros humuszon, agyagon, tengeri állatok üledékes csontvázain fúrta magát keresztül, és egyre csak nőtt. Úgy tűnt, Stan és Pan sohasem pihen; néha megálltak, de csak azért, hogy meglazítsák és magasabbra rakják a nehéz, kétkarú bilincset, aztán Stan azt mondta: hó, Pan pedig azt mondta: rukk, és máris forgott tovább a szellem az anyagban, az emlékezet a felejtésben – a fúrószál a földben. És amíg mentek, meneteltek, nézték a reszkető kertet; nézték a kert végében álló házat, a ház ablakában álló befőttesüveget, és nézték a befőttesüvegben érő kovászos uborkát is: minden jött és ment, állandóan forgott körülöttük. Én pedig ott ültem a ház lépcsőjén, és annyira szédültem, hogy kiesett a lekváros kenyér a kezemből. De nem törődtem vele, mert amikor Stan azt mondta: gyere, Pan pedig azt mondta: indulunk, tudtam, hogy olyasmi következik, ami a lekváros kenyérnél is fontosabb. Futottam, át a kerten, és hopp, már ott is voltam a kétkarú bilincs tetején, megfogtam a fúrószálat, és ha azt mondták: most, akkor ugrottam egyet. Ugráltam, topogtam, szinte táncoltam, a két segéd pedig forgott, izzadt és nevetett.

KENYÉR Stan és Pan meghalt, de én, roskatag öregember, még mindig ott állok a bilincsen, fogom a fúrószálat, és nézem a lekváros kenyeret a fűben, amin hangyák nyüzsögnek.

ÁRAM Reggel, amikor iskolatáskával a hátamon kiléptem az ajtón, a kertkapuban megfordultam és a körtefa leveleit félrehajtva láttam, hogy ott áll Stan és Pan a garázs előtt, munkaruhában. Pan kezében hálós szatyor volt, Stan cigarettázott. Integettek felém, én mosolyogtam, és nagyot rúgtam a lábam előtt kucorgó kavicsba. Mindennap ott álltak, mindennap integettek. Este, amikor az előszobában ledobtam a sarokba a táskámat és ittam egy pohár tejet, láttam, hogy apám az asztalnál ül és hallgat; az arca sötét volt, mint egy végrendelet. Meghalt, mondta apám, meghalt a szárnyas fúró. Stan és Pan másnap reggel nem állt a garázs előtt, hiába fordultam meg a kertkapuban, hiába hajtottam félre a körtefa leveleit. Nem láttam őket soha többé. Később hallottam, hogy a Homokkertben agyonütötte őket az áram. A két marha – mondta apám, évekkel később. Akkor már sárga volt, mint egy régi újság. Elmondta, hogy a kert, ahol kutat fúrtak, egy nőé volt, valamilyen titkárnőé vagy tanárnőé, és ez a nő mindig ott napozott a kertben, szinte meztelenül; kihívó volt és fondorlatos, vagy csak szomorú és nagyon magányos, azt mondják, egész nap a két segédet nézte, sörrel is megkínálta őket, meg a testével is talán; a két marha meg csak bólintott. Stan boldog volt, hízelegni akart a nőnek, és Pan is benne volt a játékban, amit kitaláltak. Erősnek akartak látszani, és a szívük mélyén sajnálták a nőt, ezért viselkedtek olyan meggondolatlanul. Ügyesen összecsavarozták, aztán felkapták és a magasba lendítették a fúrószálakat, mintha az égbe akarnának kutat fúrni, de megfeledkeztek az áramvezetékről, ami a kert fölött lógott a magasban. Meghaltak, még csak nem is kiáltottak, a kút pedig ott maradt befejezetlenül, örökre. Mindegy – mondta apám –, csak a szárnyas fúrót sajnálom, kár volt lent hagyni a kútban, azóta hiába nyálazom a hüvelykujjamat, én szerencsétlen.