„Galagonya túróval,
megjöttünk a fúróval.”
FÚRÓ
Apám kútmester volt, s mint a kútmesterek általában: szeretett mesélni.
Így hát megtanultam, hogy a kútmester legjobb barátja és legnagyobb
büszkesége a szárnyas fúró. Egy jó kútmester nagy becsben tartja – munka
előtt megsimogatja, néha megcsókolja, munka után gondosan megtisztítja
és megolajozza – de más kútmestereknek nem mutatja meg soha. Mert a
kútmesterek gyűlölik egymást, a fúrót azonban szeretni kell. És minden
fúró más. Az egyik mozgékony gilisztához hasonlít, a másik álmatag
vakondhoz, és olyan is van, amelyikről felbosszantott sárkány jut az
ember eszébe. Jegyezd meg, fiam, mondta apám, hogy ebben a fúróban egy
szomorú, de nagylelkű pelikán szelleme él! Látod? Repülni tud a föld
alatt. Ember nem képes erre, mondta apám, pedig ha vannak istenek, a víz
nyelvén beszélnek, s ezért a föld alatt kell keresni őket. És ez éppen
ezt teszi, fiam. Apámtól megtanultam, hogy a föld is ég, az anyag is
lélek, mert a szárnyas fúró is madár, és az ember, aki ezt megérti, a
legboldogabb lény a világon. Apám boldog volt, a garázsban mindenféle
tárgyakat tartott, hideg, nehéz, mindig olajos tárgyakat, és igen: volt
ott egy szárnyas fúró is az egyik dobozban. Csak nézd meg alaposan,
mondta, s a kezembe nyomta egy délután. Megnéztem. Hideg volt, nehéz és
olajos, de amikor kinyílt, hirtelen megváltozott, szinte átlényegült, és
már olyan volt, mint egy szárnyas égi gyermek, aki röpül, mosolyog,
fickándozik, majd tűhegyes fogával – amikor megérintenéd – alattomosan a
kezedbe harap.
PAP Apámnak különleges érzéke volt a vízhez,
talán mert a vízöntő jegyében született. Láttam, hogyan varázsolja nagy
szorgalommal Kánaánná a sivatagos hétvégi kerteket. Nem bízott semmit a
véletlenre. Leguggolt, megnyálazta a mutató- vagy a hüvelykujját, majd
belenyomta a homokos talajba, és a rátapadt földet leszopogatta. Így
járta végig a kertet, hogy kókadt paradicsompalánták és csenevész
gyümölcsfák között megtalálja az alkalmas helyet, ahol felállítható a
magas, háromlábú fúrótorony. Furcsa eljárását a kuncsaftok a különcségre
hajlamos szakember szokásaként értelmezték, és tisztelték. Apám művész
volt, sőt, mágus. Megbíztak benne, és méltán, hiszen sohasem tévedett.
Rettegtem, hogy egyszer rossz helyen áll meg, de ő mindig csalhatatlanul
ráérzett, s a keresett helyen leülve, majd lehasalva és csukott szemmel
alvást színlelve mindig pontosan megmutatta, hol kell kezdeni a
szertartást. Mert pap volt ő, a kútfúrás pedig ima; mi pedig hívők
voltunk és hitetlenek, akiket ugyanaz a szomjúság kínoz.
CSECSEMŐ
Apám mindig vastagon megnyálazta a hüvelykujját a kútfúrás szertartása
előtt – úgy szopta, mint egy csecsemő. Ősz halántékkal is.
BILINCS
Két munkása volt apámnak: az egyiket úgy hívta, Stan, a másikat, Pan.
Stan magas volt, sovány és lobbanékony, nem izmos, inkább inas. Pan meg
lassú, szinte álomszuszék, de kitartó, és nagyon kövér. Csodálkoztam,
hogyan képes ez az ember órákon át körbejárni. Mert tudtam: a kútmester
segédei egész nap körbejárnak, mezítláb tapossák az égő homokot, a
nyakukon megdagadnak az erek, a hátukon megfeszülnek, már-már ugrálnak
az izmok, az arcukon pedig végigcsorog és közben szinte felforr az
izzadság. Láttam, hogy megy ez: menetelt a két segéd a fúrószál körül,
amely lassan eltűnt a föld alatt, ahogy a többi is, egyenként, a hosszú
fémkígyó homokon, kavicságyon, zsíros humuszon, agyagon, tengeri állatok
üledékes csontvázain fúrta magát keresztül, és egyre csak nőtt. Úgy
tűnt, Stan és Pan sohasem pihen; néha megálltak, de csak azért, hogy
meglazítsák és magasabbra rakják a nehéz, kétkarú bilincset, aztán Stan
azt mondta: hó, Pan pedig azt mondta: rukk, és máris forgott tovább a
szellem az anyagban, az emlékezet a felejtésben – a fúrószál a földben.
És amíg mentek, meneteltek, nézték a reszkető kertet; nézték a kert
végében álló házat, a ház ablakában álló befőttesüveget, és nézték a
befőttesüvegben érő kovászos uborkát is: minden jött és ment, állandóan
forgott körülöttük. Én pedig ott ültem a ház lépcsőjén, és annyira
szédültem, hogy kiesett a lekváros kenyér a kezemből. De nem törődtem
vele, mert amikor Stan azt mondta: gyere, Pan pedig azt mondta:
indulunk, tudtam, hogy olyasmi következik, ami a lekváros kenyérnél is
fontosabb. Futottam, át a kerten, és hopp, már ott is voltam a kétkarú
bilincs tetején, megfogtam a fúrószálat, és ha azt mondták: most, akkor
ugrottam egyet. Ugráltam, topogtam, szinte táncoltam, a két segéd pedig
forgott, izzadt és nevetett.
KENYÉR Stan és Pan meghalt, de én,
roskatag öregember, még mindig ott állok a bilincsen, fogom a
fúrószálat, és nézem a lekváros kenyeret a fűben, amin hangyák
nyüzsögnek.
ÁRAM Reggel, amikor iskolatáskával a hátamon kiléptem
az ajtón, a kertkapuban megfordultam és a körtefa leveleit félrehajtva
láttam, hogy ott áll Stan és Pan a garázs előtt, munkaruhában. Pan
kezében hálós szatyor volt, Stan cigarettázott. Integettek felém, én
mosolyogtam, és nagyot rúgtam a lábam előtt kucorgó kavicsba. Mindennap
ott álltak, mindennap integettek. Este, amikor az előszobában ledobtam a
sarokba a táskámat és ittam egy pohár tejet, láttam, hogy apám az
asztalnál ül és hallgat; az arca sötét volt, mint egy végrendelet.
Meghalt, mondta apám, meghalt a szárnyas fúró. Stan és Pan másnap reggel
nem állt a garázs előtt, hiába fordultam meg a kertkapuban, hiába
hajtottam félre a körtefa leveleit. Nem láttam őket soha többé. Később
hallottam, hogy a Homokkertben agyonütötte őket az áram. A két marha –
mondta apám, évekkel később. Akkor már sárga volt, mint egy régi újság.
Elmondta, hogy a kert, ahol kutat fúrtak, egy nőé volt, valamilyen
titkárnőé vagy tanárnőé, és ez a nő mindig ott napozott a kertben,
szinte meztelenül; kihívó volt és fondorlatos, vagy csak szomorú és
nagyon magányos, azt mondják, egész nap a két segédet nézte, sörrel is
megkínálta őket, meg a testével is talán; a két marha meg csak
bólintott. Stan boldog volt, hízelegni akart a nőnek, és Pan is benne
volt a játékban, amit kitaláltak. Erősnek akartak látszani, és a szívük
mélyén sajnálták a nőt, ezért viselkedtek olyan meggondolatlanul.
Ügyesen összecsavarozták, aztán felkapták és a magasba lendítették a
fúrószálakat, mintha az égbe akarnának kutat fúrni, de megfeledkeztek az
áramvezetékről, ami a kert fölött lógott a magasban. Meghaltak, még
csak nem is kiáltottak, a kút pedig ott maradt befejezetlenül, örökre.
Mindegy – mondta apám –, csak a szárnyas fúrót sajnálom, kár volt lent
hagyni a kútban, azóta hiába nyálazom a hüvelykujjamat, én
szerencsétlen.