A lány nem lehetett több tizennégynél, a
rövidnacija szegélye alatt villogott hófehér piszkafalába, a zoknija
harmonikára gyűrve, a tornacipője gumiorrán fűfoltok –
Egyik kezével
a hintát hajtotta körbe-körbe – a kiskrapekok visongtak, ne-ne-neeee,
húsos kis mancsaikkal rémülten-vidáman szorították a vascsöveket –, a
másik kezében egy őszibarackot tartott, azt majszolta nagy mosolygások
közepette, a gyümölcs cukros leve végigcsordult a karján, sűrű volt és
ragacsos, ő pedig kinyújtotta hegyes, rózsaszín nyelvecskéjét, és
lenyalta a bőrére szorcsant nektárt –
Szerelmes voltam belé, mint a
vadszamár, pedig alig három napja ismertem, abban a balatoni táborban
akadtunk egymásra – egyszer meghívtam a sarki büfébe egy kólára, de ő
inkább jeges kakaót szívott szálon át, fejét a vállára hajtva, haját
hátravetve, hogy csupaszon villanjon a nyaka fehére – a középsuliról
csicsergett, ahol gólya lesz az ősszel, meg hogy állatorvos akar lenni,
meg a regényekről, mindenről, ami egy csibében tüzet csiholhat –
Még
aznap este átszöktem hozzá, takarodó után a faház teraszán kuporodtunk
le, egymáshoz szuszakolt vállal, és részleteket olvastam fel neki a
Lolitából, amit a legtökéletesebb könyvnek tartottam – mondtam is, hogy
nekem ő a tökéletes locsi-fecsi Lo – bár amennyivel fiatalabb voltam
Humbertnél, ő annyival ártatlanabb Dolores Haze-nél – azt hiszem,
alkoholt is azon az estén kóstolt először, megkínáltam azzal az édes
Martinivel, amit sikerült a táborba csempésznem, és amit Gracho
szexlapjaival együtt a WC-tartály mögött rejtegettem –
A kedves csak
kóstolgatta a Martinit, óvakodva, mint kismacska a forró tejet, aztán
addig-addig lefetyelte, míg nekivörösödött a feje, és kuncogni kezdett –
pszt, jönnek a felügyelőtanárok!, tapasztottam szájára a tenyerem, ő
felvisított az izgalomtól, beleharapott a kezembe, és addig
vihogott-vonaglott, míg lapos feneke az ölembe csusszant – éreztem a
bugyija szegélyét a micsodámon, és ennyi év múltán is csak azon
csodálkozom, hogy nem robbantam el a combjai közé – nem tudom, talán a
benyakalt Martini tartott kordában –
Aztán vágás, megint ott ültem
előtte a fűben, a cickafarkak és pitypangok között, a kiskrapekok
leszeleltek a strandra, a hinta tehetetlenül forgott, én meg hánytam a
marcipánsódert, mint a meszes –
Figyelj, Pici-Mici, a tényállás meg a
nagy büdös helyzet, hogy még csak hirdetőújságokba publikáltam ingyen,
hogy kiteljen a hasáb, nem jelent semmit, mire benő a fejem lágya, cool
leszek, mint a jazz, hányom a disznóságokat a gyöngyszemű
szerkesztőcskék elé, ők meg majd drámáznak a novelláimért, egymásra
licitálnak, hogy megszerezhessenek –
De ha befutott író leszek,
elviszlek nyaralni, amikor akarod, oda, ahova akarod – nem kell várnod,
amíg a sóher sulidiri meg a tantespület kegyeskedik befizetni téged egy
ilyen balatoni táborozásra a kiváló bizonyítványodért, meg a
rohadalomversenyeken mutatott üstökös teljesítményedért cserébe –
Oda megyünk, ahova akarod, és nem ám két hétre, ha nekilődörödünk,
körbekószáljuk az országot, a Balatont, stoppal vagy vonaton,
hálókocsiban-másodosztályon, ahogy akarod –
Végigdézsmáljuk a part
menti büféket, szórjuk a pénzt diós briósra, krémesekre, meg jeges-habos
kávékölteményekre, hogy a pincérnők belerokkannak a cipekedésbe meg a
borravalóba –
Aztán veszek neked egy dögös kis koktélruhát, zöld
lesz, hogy csisszenjen a hajad színéhez, susogós selyem, combközépig
felhasajtva, feszül majd a sejhajodon, hogy ezek a beképzelt libák, akik
affektálnak, átnéznek rajtad, és bikinifelsőben mutogatják a koraérett
mellüket a strandon – hát ezek a bigék magyar zászlót fognak játszani
szégyenükben, pirulnak-sápadnak-zöldülnek az irigységtől –
És
magammal viszlek a dedikálásokra – a faja könyvesboltokba, ahol mindig
szól valami finom zene, és üvegtetőig nőnek a filodendronok meg
datolyapálmák, és ahol az ajtón is kilóg a kígyózó sor farka, és
hoszteszek kínálják körbe az ingyen borocskát annak a sok kritikusnak,
akik eljönnek irigykedni –
Na, de a hoszteszcsajok felőlem el is
fonnyadhatnak, ha te mellettem leszel, az író és halhatatlan múzsája,
úgy írjuk alá a könyveimet, hogy A Magány Vagány Krónikása+Az Ő Picike
Micike Szivije, soxeretettel, soxorcsókol, satöbbi –
De tudod, mi
lesz a legnagyobb hepaj?, ha ellendülünk a szülőfaludba, tavasszal,
amikor még az árokpartok is fehérek a lehullott cseresznyevirágoktól,
mert a tavasz szívfájdítóan jó a visszatérésre – én a vadiúj bársony
sportjakómban, te virágmintás szoknyában meg florentinkalapban, fehér
angóra kardigánban – végiglibbenünk a makadámos főutcán, hogy az út a
kátyúk szintjére süllyed szégyenében, azok a rosszmájú nyanyák, akik a
foghíjas kerítések mögül lesnek, na, ők meg lenyelik keresztben a
kapát-kaszát –
Aztán bekukkantunk hozzátok, a kistesóidnak annyi
tortát meg sütit veszünk-viszünk, amennyivel az összes elhízott,
cukorbeteg szomszédot ki lehetne nyírni, és megmutatsz mindent, amiről
meséltél, az asztalt, aminél a leckét írtad, a sparheltot, meg a
fekete-fehér tévét –
Így locsogtam nekihőbörödve, hogy már zsongott a
fejem a sok-sok dumától, Pici-Mici mellém hengeredett, nevetve a számra
szorította a tenyerét – ahogy hevertünk a fűben, egy katica felmászott
Mic karjára, onnan a vállára, én pedig terelgettem a kis pettyes útját a
legkellemesebb ívek felé, mert olyan kedvem volt, hogy két marokkal
szórtam volna a jótetteket bárkire-bármire a közelemben, még arra a
piros kabátos, apró bogárra is –
Leányzócskám tudta, hogy csak
csobogom a szót, mint a nekilódult patak, amely átmossa a gátakat, és én
tudtam, hogy ő tudja – kedves, gödröcskés mosollyal nyugtázta a
locsogásom, és ettől csak még jobban nekiduzzadt bennem a beszélhetnék,
hogy elkápráztassam és megnevettessem, jó kedvre derítsem – nem is várt
tőlem mást, mint hogy kedves legyek vele, és én már annak is örültem,
hogy meghallgat – azt hiszem ez volt első szerelmem alapja, a
kisasszonyos tartózkodás és a felhevült szóáradat egymásba passzintása,
ellentétes jellemek kellemes harmóniája –
A réven beszéltem vele
utoljára, a komp épp befutott a tihanyi kikötőbe – a csoportom aznap
délután indult haza, a cuccaim összepöccentve takaros csomagba – ő és az
osztálya épp túrázni készült, egy pohos-szalmakalapos tanárnő húsos
karjával szemaforozott, a nyolcadikos kölykök zsibongva szaladgáltak,
ügyet sem vetve a nő gondterhelt arcára, fontoskodására – csak álltunk a
réven, kéz a kézben, egy tizennégy és egy tizenhat éves, aztán
ölelkeztünk, és ő felágaskodott, a pólóján át éreztem, ahogy bordája
közei megnyúlnak, és szédült módon az arcomba csókolt –
Mikor
felpakoltunk a vonatra, zsibongva birtokba véve a másodosztályú,
szutyakos fülkét, papírrepülőkkel és galacsinokkal dobálózva, magnót
bőgetve, kólaszag és mentolillat járt a nyomunkban, csak lezökkentem a
hasadozott bőrülésre, könyökömet a fekete műanyag tálcának támasztva
bámultam ki az ablakon, a Balatont néztem, a vízen villogó fénycsomókat,
a hattyúkat és sirályokat, és a lányra gondoltam –
Pihés karját a
nyakamba képzeltem, nedves ajkát az arcomra bűvöltem, és hálával
gondoltam rá – ő, a kis charonesse volt, aki átevezett velem a
bizonytalan, hullámzó határvonalon, amely úgy ringott, mint az a lapos,
elbájoló fenék – a határmezsgyén, gyerekkor és ifjúság között.