←Vissza

Liget.org   »   2011 / 3   »   Novák Gábor  –  Marcipánsóder
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2199
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A lány nem lehetett több tizennégynél, a rövidnacija szegélye alatt villogott hófehér piszkafalába, a zoknija harmonikára gyűrve, a tornacipője gumiorrán fűfoltok –
Egyik kezével a hintát hajtotta körbe-körbe – a kiskrapekok visongtak, ne-ne-neeee, húsos kis mancsaikkal rémülten-vidáman szorították a vascsöveket –, a másik kezében egy őszibarackot tartott, azt majszolta nagy mosolygások közepette, a gyümölcs cukros leve végigcsordult a karján, sűrű volt és ragacsos, ő pedig kinyújtotta hegyes, rózsaszín nyelvecskéjét, és lenyalta a bőrére szorcsant nektárt –
Szerelmes voltam belé, mint a vadszamár, pedig alig három napja ismertem, abban a balatoni táborban akadtunk egymásra – egyszer meghívtam a sarki büfébe egy kólára, de ő inkább jeges kakaót szívott szálon át, fejét a vállára hajtva, haját hátravetve, hogy csupaszon villanjon a nyaka fehére – a középsuliról csicsergett, ahol gólya lesz az ősszel, meg hogy állatorvos akar lenni, meg a regényekről, mindenről, ami egy csibében tüzet csiholhat –
Még aznap este átszöktem hozzá, takarodó után a faház teraszán kuporodtunk le, egymáshoz szuszakolt vállal, és részleteket olvastam fel neki a Lolitából, amit a legtökéletesebb könyvnek tartottam – mondtam is, hogy nekem ő a tökéletes locsi-fecsi Lo – bár amennyivel fiatalabb voltam Humbertnél, ő annyival ártatlanabb Dolores Haze-nél – azt hiszem, alkoholt is azon az estén kóstolt először, megkínáltam azzal az édes Martinivel, amit sikerült a táborba csempésznem, és amit Gracho szexlapjaival együtt a WC-tartály mögött rejtegettem –
A kedves csak kóstolgatta a Martinit, óvakodva, mint kismacska a forró tejet, aztán addig-addig lefetyelte, míg nekivörösödött a feje, és kuncogni kezdett – pszt, jönnek a felügyelőtanárok!, tapasztottam szájára a tenyerem, ő felvisított az izgalomtól, beleharapott a kezembe, és addig vihogott-vonaglott, míg lapos feneke az ölembe csusszant – éreztem a bugyija szegélyét a micsodámon, és ennyi év múltán is csak azon csodálkozom, hogy nem robbantam el a combjai közé – nem tudom, talán a benyakalt Martini tartott kordában –
Aztán vágás, megint ott ültem előtte a fűben, a cickafarkak és pitypangok között, a kiskrapekok leszeleltek a strandra, a hinta tehetetlenül forgott, én meg hánytam a marcipánsódert, mint a meszes –
Figyelj, Pici-Mici, a tényállás meg a nagy büdös helyzet, hogy még csak hirdetőújságokba publikáltam ingyen, hogy kiteljen a hasáb, nem jelent semmit, mire benő a fejem lágya, cool leszek, mint a jazz, hányom a disznóságokat a gyöngyszemű szerkesztőcskék elé, ők meg majd drámáznak a novelláimért, egymásra licitálnak, hogy megszerezhessenek –
De ha befutott író leszek, elviszlek nyaralni, amikor akarod, oda, ahova akarod – nem kell várnod, amíg a sóher sulidiri meg a tantespület kegyeskedik befizetni téged egy ilyen balatoni táborozásra a kiváló bizonyítványodért, meg a rohadalomversenyeken mutatott üstökös teljesítményedért cserébe –
Oda megyünk, ahova akarod, és nem ám két hétre, ha nekilődörödünk, körbekószáljuk az országot, a Balatont, stoppal vagy vonaton, hálókocsiban-másodosztályon, ahogy akarod –
Végigdézsmáljuk a part menti büféket, szórjuk a pénzt diós briósra, krémesekre, meg jeges-habos kávékölteményekre, hogy a pincérnők belerokkannak a cipekedésbe meg a borravalóba –
Aztán veszek neked egy dögös kis koktélruhát, zöld lesz, hogy csisszenjen a hajad színéhez, susogós selyem, combközépig felhasajtva, feszül majd a sejhajodon, hogy ezek a beképzelt libák, akik affektálnak, átnéznek rajtad, és bikinifelsőben mutogatják a koraérett mellüket a strandon – hát ezek a bigék magyar zászlót fognak játszani szégyenükben, pirulnak-sápadnak-zöldülnek az irigységtől –
És magammal viszlek a dedikálásokra – a faja könyvesboltokba, ahol mindig szól valami finom zene, és üvegtetőig nőnek a filodendronok meg datolyapálmák, és ahol az ajtón is kilóg a kígyózó sor farka, és hoszteszek kínálják körbe az ingyen borocskát annak a sok kritikusnak, akik eljönnek irigykedni –
Na, de a hoszteszcsajok felőlem el is fonnyadhatnak, ha te mellettem leszel, az író és halhatatlan múzsája, úgy írjuk alá a könyveimet, hogy A Magány Vagány Krónikása+Az Ő Picike Micike Szivije, soxeretettel, soxorcsókol, satöbbi –
De tudod, mi lesz a legnagyobb hepaj?, ha ellendülünk a szülőfaludba, tavasszal, amikor még az árokpartok is fehérek a lehullott cseresznyevirágoktól, mert a tavasz szívfájdítóan jó a visszatérésre – én a vadiúj bársony sportjakómban, te virágmintás szoknyában meg florentinkalapban, fehér angóra kardigánban – végiglibbenünk a makadámos főutcán, hogy az út a kátyúk szintjére süllyed szégyenében, azok a rosszmájú nyanyák, akik a foghíjas kerítések mögül lesnek, na, ők meg lenyelik keresztben a kapát-kaszát –
Aztán bekukkantunk hozzátok, a kistesóidnak annyi tortát meg sütit veszünk-viszünk, amennyivel az összes elhízott, cukorbeteg szomszédot ki lehetne nyírni, és megmutatsz mindent, amiről meséltél, az asztalt, aminél a leckét írtad, a sparheltot, meg a fekete-fehér tévét –
Így locsogtam nekihőbörödve, hogy már zsongott a fejem a sok-sok dumától, Pici-Mici mellém hengeredett, nevetve a számra szorította a tenyerét – ahogy hevertünk a fűben, egy katica felmászott Mic karjára, onnan a vállára, én pedig terelgettem a kis pettyes útját a legkellemesebb ívek felé, mert olyan kedvem volt, hogy két marokkal szórtam volna a jótetteket bárkire-bármire a közelemben, még arra a piros kabátos, apró bogárra is –
Leányzócskám tudta, hogy csak csobogom a szót, mint a nekilódult patak, amely átmossa a gátakat, és én tudtam, hogy ő tudja – kedves, gödröcskés mosollyal nyugtázta a locsogásom, és ettől csak még jobban nekiduzzadt bennem a beszélhetnék, hogy elkápráztassam és megnevettessem, jó kedvre derítsem – nem is várt tőlem mást, mint hogy kedves legyek vele, és én már annak is örültem, hogy meghallgat – azt hiszem ez volt első szerelmem alapja, a kisasszonyos tartózkodás és a felhevült szóáradat egymásba passzintása, ellentétes jellemek kellemes harmóniája –
A réven beszéltem vele utoljára, a komp épp befutott a tihanyi kikötőbe – a csoportom aznap délután indult haza, a cuccaim összepöccentve takaros csomagba – ő és az osztálya épp túrázni készült, egy pohos-szalmakalapos tanárnő húsos karjával szemaforozott, a nyolcadikos kölykök zsibongva szaladgáltak, ügyet sem vetve a nő gondterhelt arcára, fontoskodására – csak álltunk a réven, kéz a kézben, egy tizennégy és egy tizenhat éves, aztán ölelkeztünk, és ő felágaskodott, a pólóján át éreztem, ahogy bordája közei megnyúlnak, és szédült módon az arcomba csókolt –
Mikor felpakoltunk a vonatra, zsibongva birtokba véve a másodosztályú, szutyakos fülkét, papírrepülőkkel és galacsinokkal dobálózva, magnót bőgetve, kólaszag és mentolillat járt a nyomunkban, csak lezökkentem a hasadozott bőrülésre, könyökömet a fekete műanyag tálcának támasztva bámultam ki az ablakon, a Balatont néztem, a vízen villogó fénycsomókat, a hattyúkat és sirályokat, és a lányra gondoltam –
Pihés karját a nyakamba képzeltem, nedves ajkát az arcomra bűvöltem, és hálával gondoltam rá – ő, a kis charonesse volt, aki átevezett velem a bizonytalan, hullámzó határvonalon, amely úgy ringott, mint az a lapos, elbájoló fenék – a határmezsgyén, gyerekkor és ifjúság között.