Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
– vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
visszafelé a ladik.
(Illyés Gyula)


A százráncú, töpörödött öregasszony jut eszembe, aki rőzsét gyűjt az erdőn, s közben így sóhajtozik: ó, miért is nem jön már a halál! A Halál, fekete csuklyás, zörgő bordájú csontváz, meg-megvillanó kaszával a kezében, ott terem: hívtál öreganyám? Mire az anyó: jaj, fiacskám, felsegítenéd ezt a kis rőzsét a hátamra?
Életünk során legalább kétszer megfordul fejünkben a gondolat. A csúcson, mikor annyira szép és olyan jó, hogy itt (ott) akár vége is lehet(ne) a történetnek. Legyen! Vagy a mélyponton, mikor végképp kilátástalan... mikor nincs tovább. Azután mégis van! A gyönyörből legalábbis repetázhatunk, a télre meg tavasz jön, ez a rend, vagy törvény, vagy mi...
Félreértettél. Félreérthető voltam? Azt kiabáltam volna, hogy vigyél át? Most evezel. Csobban, merül a lapát. Billen, kotyog a ladik. Alattunk víz, fölöttünk ég. Szívesebben ülnék, lábamat a vízbe lógázva, a csónak orrán, a csónak peremén, hogy hátrakiálthassam majd neked: föld, föld, föld! Háttal a menetiránynak, térdemet átkulcsolva kucorgok, csukott szemmel, szemközt ve­led. Evezel. Ismerős mozdulatok. Ismerős arc, ismerős szemek. Ha most valaki lát minket...
Huszonévesek voltunk, emlékszel? Először jártunk ott. Egyszerre érkeztünk, lesegítetted a kabátom, s az asztalnál is egymás mellé sodródtunk. „A fér­­jed?”, kérdezte valaki a társaságból. „Bolond vagy? Nem látod, hogy ikrek?”, szólt oda egy másik. Nevettünk. Három évvel vagy, voltál akkor idősebb nálam.
Most csobban, merül a lapát. Billen, kotyog a csónak. Evezel. Kinyitom a szemem. Nem látok semmit. Megpróbálok gondolkodni. Nem megy. Közvetlenül a fejem, a fülem mellett hörög, zihál, fújtat, kattog valami. Felveszem, követem az ütemet. Lélegzik. Emelkedik, süllyed a mellkasom. Lélegzem.
Az orromban csövek. „Nem megmondtam, hogy gyerekméretet...” – üvölt (üvöltött fölöttem, bennem) valaki. Éles fájdalom az orromban. Végighasít. Mintha átszakítana, mintha átszakított volna bent, a tüdőmben valamit. Fáj. Becsukom a szemem.
Ez már az odaát? Nézem. Fekszem. Hosszú hajam tincsekbe fogva, sugarasan a fejem körül, apró cölöpökkel leszögezve, fejem a földhöz rögzítve. Karom, lábam nincs lekötözve, de nem tudom mozdítani. Kisujjnyi emberek lótnak-futnak, sürögnek körülöttem, mászkálnak rajtam. Most az egyik füttyent, s átdob a mellkasom fölött egy neki derékvastagságú, sodrott kötelet. A kötél végén vasmacskaszerű rozsdás horog, két bordám között belefúródik a bőrömbe. Kiszakad, égő csíkot húz, végül mégis belém akad, rándul, rögzül.
Közvetlenül a fejem, a fülem mellett hörög, zihál, fújtat, kattog valami. Fel­vettem, követem az ütemet. Ritmusára emelkedik, süllyed a mellkasom. Lélegzem.
Evezel. Csobban, merül a lapát. Billen, kotyog a ladik. Azután mindent elnyel a köd.