Tóth Árpád
A hidon

Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállanak,
S a híd is úgy lebeg,

Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár.
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,

Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.

Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,

S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.

Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd
S döglötten veti a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.

Az őszi napnak édes aranya
Elsáppad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.


Hidat formál a vers teste is, a kecses ív tereket és időket, konkrétumokat és álmokat köt össze. Nem ismerek ennél hidasabb híd-verset. Ráadásul Pest és Buda, a két égő part, a földi és az égi, a jelen és az elmúlt, a megragadott és így kimerevített-megállított pillanat meg a végtelenbe tartó szárnyalás, a jó és a fájdalmas létezés, az egyedül és a társasan megélt kapcsolása után megint csak a kiindulópontban – valamiféle origóban – vagyunk: magán a hídon, az őszi napnak édes aranyában. Ezzel az arany megvilágítással vará­zsol Tóth Árpád. A különös fényben rádöbben a köznapi átlényegülésére és maga is átlénye­gít: a budai hegyek ... mennybe szállanak, a híd lebeg, de A fényben még megáll. A szelíd mámor megidézi a korábbi elragadtatást, de gyorsan pereg a jelenet, változik a világítás – Jaj, máris –; kijózanítóan húny a nap, s a főnixként repülő híd-ív vassá lomposúl. A hirtelen alkonyat, a hirtelen ősz megtörténik, ám az eltűnést – az élet, a nappal eltűnését – mégsem passzív igék mondják el: a percet is elejtjük – nem lehullik.
Vajon a varázslat része, hogy a szerelmes társat szólító vallomást ki-ki magáénak érzi, és hajlamos az intimitásban, a többes szám első személyben a költő mellett önmagát látni? Mintha miénk lenne a jelenet, mi állnánk a híd szárnyai közt, mi, egy pillanatra boldog utasok.
LEVENDEL JÚLIA

Vörösmarty Mihály
Vízgyógy

A víz kétes elem, a földet elönti, de táplál;
Gát, de merészeknek pálya világokon át.
Gyötrelmes keserű, ha szemedből bú satolá ki;
Kéj, ha örömcsepként ömlik el arcaidon.
Árja megöl, de szelíd gyógyszerré lesz, ha beteg vagy,
S szűz forrásaiból vissza jön életerőd:
Természettől nyert a víz kétféle hatalmat,
Isteni áldássá tette az emberi ész.

Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzában azt írja, hogy a költő anyja jól ismerte és értőn alkalmazta a népi orvoslás módszereit mindenki javára. „Ott állottak szép rendben a szárított gyógy­füvek, gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. A vakokat különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések orvoslásához. A cselédek, ha kezöket megvágták, a dolgosok, ha sarlóval vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak; az anyák beteg gyermeköket hozták föl a faluból”. Vörösmartyban tehát nem csak a humanizmus szelleme élesztette fel az érdeklődést a gyógyítás iránt.
Az orvosi ismeretek a 19. század első felében még nem álltak össze módszeres tudománnyá, az orvostudorok az ókori nedvtanra hivatkozva purgáltak, köpölyöztek, hánytattak, eret vágtak, vagy súlyos mellékhatásokkal járó szereket adagoltak – a beteggel nemegyszer a kezelés végzett. „Eddig anyag harcolt anyag ellen a bús beteg ágyán, / S durva csatájok közt kín vala élni tovább.”, olvassuk Vörösmarty a homeopátia atyjának, Hahnemann-nak halálára írt versében. A jóval ártalmatlanabb „hasonszenvi gyógymód” mellett ekkoriban terjedt el Mesmer mágneses terápiája, és a vízgyógyászat is. „Priesznitz vissza­adá a víznek régi hatalmát, / S ősi erőben kél újra az emberi faj”, lelkesedik Vörösmarty egyik epigrammájában.
Az addig csak homeopátiával foglalkozó Ivanovics András egy gräfenbergi tanulmányutat követően 1840-ben állította fel vízgyógyászati intézetét a Városligetben. Talán ez volt a következő év májusában írott Vízgyógy ihletforrása. Az orvoslásban akkor kevesebb volt a tudomány és a technológia, több a költészet és a filozófia – eredménytelenebb volt, de költőileg inspirálóbb. Vörösmarty három évvel az 1838-as nagy árvíz után a víz kettős, építő és romboló természetével bizonyítja, hogy az anyagi összetétel nem minden: az a fő kérdés, hogy egy anyag hol és miként kapcsolódik a lét rendjébe. Az ennek törvényeit kiismerő emberi ész, a tudomány isteni áldássá válhat – ha nem veszti szem elől, hogy maga miként kapcsolódik a lét rendjébe. Mert az emberi ész éppúgy kettős természetű, mint a víz – fullaszt és éltet, épít és pusztít.
ÁCS JÓZSEF

Arany János
Búcsú a fürdôtôl

Isten veled Karlsbad szép tája! –
Örökké az ember nem állja,
Rothad neki tüdeje-mája; –
Igy végzôdik a földi pálya.
Alá szolgája!

Nehéz volna Arany két olyan költôi mûvét megnevezni, ahol az egyik ismételné a másikat, ahol ne kezdôdne újra, más mûvekrôl „mit sem tudva”, a költôi teremtés az alapok mélyrétegeitôl. Úgy tûnik, a költô egyszerûen képtelen alkotni, ha egy-egy, természetesen különbözô témához nem találja meg a neki megfelelô, s ezért a már használt formáktól merôben elütô szerkezeti fel­épí­tést, szóhasználatot, ritmust, rímelést, hangvételt, világképet. Arany aggályos pontossága olyan mértéket ölt, hogy ha nem érzi tartalom és forma egységét, abbahagyja a mûvet: talán ezért maradt utána olyan sok töredék, „félbe-szerbe” hagyott munka. A torzók azonban semmiképpen nem tévesztendôk össze azokkal a rövid „mondacsokkal” „papírszeletekkel”, alkalmi, rövid rögtönzésekkel, amelyeket nem szánt megjelenésre, de a maguk mûfajában éppolyan tökélyre törôen komponáltak, mint akár a Toldi.
Ilyen kurta, de a rossz közérzetet, sok nyavalyát, terhet, ôrlôdést, hiányt megjelenítô – s ezért elemi erejû – vers a Búcsú a fürdôtôl. Arany 1869 és 1876 között a nyarak egy részét Karlsbadban töltötte; a mai Karlovy Vary-ban az emlékét ôrzô tábla hirdeti, hogy a költô a város „nagy csodálója volt”. A Toldi szerelmében (9. ének, 96. vszk.) valóban felbukkan „egy beteg ôsz poéta”, aki a fürdôvárosban „Megáldotta vizét nagy jótéteményért, / Ha nem új életért, új élet-reményért, / S ha valaha célhoz bir jutni az ének: / Köszöni e forrás csuda hévizének”. Az elsô karlsbadi nyaralás utáni Búcsú nem ilyen lelkes: inkább a kúra kárát öklendezi vissza, önironikusan, szarkasztikusan, amit a távolságtartó harmadik személy, általános alany („az ember”) csak fokoz; ez „az ember” nem úgy hangzik, mint aki ide vissza akar jönni. Az elsô sor még vendégkönyvi bejegyzés is lehetne, de a második az istenhozzád mozzanatát valami nyûglôdve viselt örökkévalósággal állítja szembe: mintha Hans Castorp beszélne A varázshegy idôérzéket felborító, émelyítô „örökleves”-érôl.
A til­takozó hang végérvényesen a városon kívülre „állít”-ja a beszélôt, hogy kimondja, úgy, ahogy van, a vers legerôsebb szavát: „rothad”. A táj lehet „szép”; ami számít, ami igazság: belül van. Hogy tüdô és máj mennyire „az egész” belsôt jelenti, a kötôjel mutatja, és ugyanilyen fontos, hogy a második és harmadik, legkese­rûbb sor a vers belsejében, belül van, mintegy közbevetésként, két, Aranyra annyira jellemzô, sokat sejtetô gondolatjel között.
A negyedik sor ironikus, sommás konklúzió, mely a halált úgy hozza szóba, hogy a bevégzôdô földi „pálya” rímeljen az elôzô sorokkal, de csak a fül számára; a szem a j-ly változás miatt épp aszimmetriát észlel. Itt már biztosak lehetünk: minden sor fel-ja-j­dulással végzôdik. Az utolsó, csupán öt szótagú, csonka sor gunyoros végbúcsú; ha tetszik a várostól, ha tetszik a világtól. Mintha az ivókúra áldozata az utolsó pohár tartalmát már a város porába öntené. Mintha Arany a karlsbadi víz – és az egész, belül rothadt élet – ízét írta volna meg, de a forma tökélye révén mégis gusztussal.
KÁLLAY GÉZA