Rebarbara

Ismered a rebarbarát? Nálunk nemigen van, ám minden angol regényben felbukkan, alkalmasint a hűvös, esős klímát kedveli. Sokat olvastam róla, de csak negyvenévesen találkoztam először vastag, zöldesrózsaszín levélnyeleivel. Odette borította elém a nyaraló konyhájában, ami abban különbözött Édesvica vagy az anyósom konyhájától, hogy a sarokban szekrény méretű frizsider zümmögött, és nem kétkarikás gázrezsón főtt az ebéd, hanem hőfokszabályozós, világító sütőjű villanytűzhelyen, konyhakredence azonban ugyanolyan ósdi faépítmény volt, amilyet anyám igényelt az Elhagyott Javaktól, amikor a háború véget ért, és odamaradt bútoraink helyett megpróbált másikat szerezni. A festetlen, keményfából ácsolt asztal késélnyomokat és égésfoltokat őrző lapjára azonban más nép történetét rótták a szújáratok, vallon parasztok nemzedékei étkeztek rajta századokon át. Egykori gazdája együtt adta el a házzal, és Odette megtartotta. Azt mondta, lelke van, néha a hangját is hallja, szoktak egymással beszélgetni.
A nagylevelű rebarbarabokor a konyhakert sarkában nőtt, mert Odette-nek az is volt; zöldborsót, petrezselymet nevelt néhány négyzetméteren, és ismeretlen salátákat. Nagy és apró levelűt, fodrosat és simát, borvöröset és világoszöldet, nálunk csak mostanában jelentek meg az élelmiszer-áruházak polcain. Néhány tő paradicsom is árválkodott köztük; kis, haragoszöld bogyóiknak egyik oldala kezdett csak pirosodni, és éretten is ízetlenek voltak, hiába strapálta magát Odette a gondozásukkal.
De nemcsak a növények voltak mások. Más volt a hús, a fűszerek, de még a víz íze is. Egyszer bográcsban főztünk Odette vendégségbe érkező rokonainak, és a falusi hentes hűtőkamrájából vásároltunk be hozzá. Szemem-szám elállt a teljesség otthon sohase élvezett látványától. Nálunk akkor vagy körme, vagy combja volt a malacnak, a kettő együtt nemigen fordult elő, a belga hentesnél azonban a nagy, bádogtetejű asztal rekeszeiben disznókörömtől karajig, fejtől farokig, oldalastól szűzpecsenyéig minden elképzelhető porcikáját megtaláltuk, még velő is volt. Fénylő májak, rózsaszínhabos tüdők, takaros, megtisztított vesék kupacai kínálkoztak, és akár disznóöléskor, kedvemre válogathattam össze a paprikáshoz valót.
A nyaraló domboldali kertjében a hatalmas vérbükk mellett, a mindennapos esőktől augusztus végén is zöldellő pázsittal körülvett, kikövezett helyen raktunk tüzet, és Odette vendégei – a belgák – kikerekedett szemmel nézték a bogrács alját nyaldosó lángokat, vidáman bodorodó kis füstfellegeket, bele-beleszippantva a hófehér egyiptomi hagymával fövő karaj- és csülökdarabok, körmök és bőrös húsok étvágygerjesztő párájába. O-o-o- ollala, magyarázott nekik Odette heves karlejtésekkel, mulatságos, kerekre csücsörített szájjal, és amikor kitálaltuk a paprikást, az egész társaság újra heves ollalázásba kezdett, néhányan csettintettek is evés közben, és ha nem annyira jól neveltek, talán ki is nyalják a tányért, hogy cseppnyi se vesszen el a sűrű, piros léből. Csak mi ketten voltunk elégedetlenek Z.-vel. Jól tudtuk, hogy látványos sikert aratott ebédünk fércmű csupán, silány utánzat, hiába készült ugyanúgy, mint otthon, mert ott, abban a gazdag és boldog országban, ahol mesebeli bőségben sorakoztak közeli és távoli földrészek ennivalói az áruházak polcain, semminek nem volt igazi az íze, legfeljebb a rebarbarának, azt azonban nem tudtam megkedvelni.
Pucolni pláne nem szerettem, és bár Odette megmutatta a módszert, nem boldogultam. Hámozni ugyanis nem lehetett, mert túl sok ment volna veszendőbe belőle, kapargatni kellett, gyors, ügyes mozdulatokkal lehántani külső rostjait, azok azonban minden erejükkel belekapaszkodtak a húsos levélnyélbe, és csak hosszas ügyeskedés árán hagyták magukat eltávolítani. Amíg küszködtem, Odette krumplit pucolt, húst sütött, salátát csinált, és én még mindig ott ültem – szegény közép-európai Hamupipőke – a fogyni nem akaró rebarbarahalom fölött. Áh, legyintett Odette türelmetlenül, és elhessegetett a konyhaasztal mellől, menj olvasni! Nem tiltakoztam, de az ajtóban megálltam és végignéztem, ahogy gyors mozdulatokkal ujjnyi darabokra vagdossa a hámozatlan szárakat, belekotorja egy tortaformába, ráönti a tojásból, lisztből és egy kis cukorból kevert tésztát, és közben megállás nélkül hadar valamit. Dallamos hangsorai bizonyára azt jelentették, hogy mi ott, Európa keleti felén túl nagy feneket kerekítünk mindennek. Még az olyan egyszerű dolgoknak is, mint a rebarbarás sütemény.