Pedig ez az. Ott fent, a hegy bal oldalán. A sötét gerendás kőtömeg. De hisz én akartam idejönni. Sosem voltam még a Mátrában, bizonygattam Miskának, és most itt állok. Épp előtte. Megismerem, bár szálló lett, ahogy errefelé minden, ami egy ivónál nagyobb. Bárcsak Gyöngyvér nővér látná, hogy síelek... Persze, azt sem tudná, ki vagyok. Miska biztos nem érti majd, miért húzódom össze, miért nem mosolyog a szemem úgy, ahogy a fényképeken szokott. Szerinte az az igazi mosoly, a száj csak ráadás. Mit mondok neki, ha rákérdez a kész képet látva? Rég tudom, hogyan sugározzak derűt, akármilyen szomorú vagyok. De most kicsi lettem, pedig a hatalmasnak hitt épület is összement. Hozzá zsugorodtam. Nem, Miska mégsem kérdez semmit. Jó ez így. Ő egy kedves, vidám lányt érdemel, aki mellett könnyű az élet, olyat, akit az anyja elképzelt neki. Olyan leszek, ha feleségül vesz, igazán. Készülök, mióta csak udvarolni kezdett, nevetek a viccein, hogy örüljön, és azóta tényleg könnyebb az élet. A következő fotón mosolyogni fogok, remélem, lesz következő. Ütött-kopott az a ház, hámlik a fala, akkor is hámlott, hozzáépítettek, a gerendáit lefestették, de nem újították fel. Még a hó sem szépíti meg. Előtte a két lucfenyő! Mekkorára nőttek, pedig azt hittem, már nincsen hová. Ők mentették meg az életem, nem a gyógyszerek. Álmomban mindig ugyanilyen havasak. Fagyos reggeleken a kórterem ablakán át figyeltem, mennyit vastagodtak, fehéredtek az éjjel. Csillogó karúszóikkal lebegnek, integetnek felém a felszállni nem akaró ködben. Hogy milyenek voltak ősszel, tavasszal, nyár elején, arra nem emlékszem, még álmomban sem. Furcsák az álmok, zagyvaságok. Amikor Gyöngyvér nővérrel álmodom, örökké piros ruhában, injekciós fecskendővel jön felém, pedig ő sohasem vett vért. Engem nem is bántott, én mindig jó voltam. A kisgyerekeket éjszakára bilihez kötözte az ágyuk szélén, hogy ne kelljen annyit pelenkáznia, lepedőt mosnia. Gyakran nappal is így volt egyszerűbb. Miskának nem mesélek, ő viccelődős, nem kérdezős; nem kérdezi azt se, hogy aludtam. Egyszer kicsúszott a számon, hogy láttam már narancsot, majdnem eldicsekedtem vele, hogy ettem is, de aztán mégse mondtam. Minek? Azt a tíz hónapot úgysem értené. Senki nem értette, még Irci nővérem sem egészen, pedig ő egyszer meg is látogatott. Karácsonykor. Vagyis egy héttel előtte. Babát hozott nekem, de nem maradhatott, indult vissza a vonata Pestre. Anyucikámék nem tudtak jönni soha. Dolgoztak és fáradtak voltak, nem tehettek róla, hogy lehetne ezért haragudni. Annyi gyerekkel. Irci már tizenhét volt, amikor utolsóként, nyűgnek a világra jöttem. Mégis négy napig imádkoztak, hogy megmaradjak, amíg – úgy mesélték – mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel feküdtem a bölcsőben. Zsíros kenyér aztán mindünknek jutott, meg gyümölcs annak, aki Buksinál hamarabb megkaparintotta, mikor lehullott a földre. A kutya is éhes volt, szegény, ott feküdt egész nap a fa alatt, hogy meghallja a körte szakadását. Miskáéknál a macska tejet kapott, ő meg se lepődne, milyen jó ételeken tartottak minket a kórházban. Jól meg kell nőni, erősödni, mondogatták az orvosok, és én nőttem, erősödtem előre is: ettem, amennyit bírtam, de mire a tbc-ből kigyógyultam, a sok gyógyszertől májgyulladást kaptam. Zsírosat nem ehetek azóta se, de Miskának megfőzök bármit. Ott, azon a hegyen töltöttem be a hetet, tizenöt éve, áprilisban. Nyár elejére, mikor hazaeresztettek, és feltettek a pesti vonatra, felnőttem. Irci várt az állomáson fülig érő szájjal. Ő fél tüdővel még tíz évet élt; fulladt, szülni nem engedték. Miskát biztos megszerette volna. Mellette könnyebb az egyedüllét. Mindjárt mosolygok, és készülhet a következő kép.