Amikor megkaptam a biciklit, és megértettem, miként működik, a száguldás szédülete elvette az eszem. Orrommal hasítottam a levegőt, széttéptem a szelet, belerontottam.
Lehagytam mindent, ami mozdulatlan, mindent, ami mozgott, mindenkit, aki sétált vagy futott, felrepültem a város fölé, mint az angyal, szárnyamat csapkodtam eszméletlenségemben. Elhagytam a várost.
Ma ott állok, ahonnan elindultam. Önök is láthatják, hogy egészen pontosan ott fékeztem le, a régi Duna-korzón, ahol a biciklivel lehagytam apát, keresztanyát és Mici nénit.
Őket hagytam le legelőször. Ez volt a legkönnyebb, hiszen már alig tudtak lépegetni.
Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy bárki dicsekedhetett ilyen vasparipával, mint én. Apa a szekrényt adta el, hogy Hartmannál megvegye nekem. Sokan még el is ítélték érte, mert nőietlennek tartották a vasparipa megülését.
Apáék most ugyanúgy állnak itt, mint azon a vasárnapi napon, amikor sétára indultunk. Egy tapodtat sem mentek előre. Persze ez nekem kapóra jön! Nem hiába gurultam idáig. Nem merek hozzájuk érni, mert esetleg szétesnek, mint a pernye. „Az ember napja, mint a széna, elhervad, mint a mezei virág, alig érinti a szél, és már nincs többé, és a helye sem emlékszik rá.” Félek, hogy ez velük is bármikor megeshet. Volt már példa ilyesmire.
Különben Habakuk próféta soha le nem írja. Igaz, hogy a zsoltár már több mint kétezer éves, dehát mégiscsak aggódik az ember. Sose lehet tudni – ahogy mondani szokás.
Gyorsan be kell mutatnom őket. Nem állhatnak itt ismeretlenül egy örökkévalóságon keresztül, beledermedve a képbe, lecövekelve, letapasztva a Duna-korzó földútjába.
Apát biztosan felismerik. Ő van középen. A nővérét karolja át, hogy keresztmama el ne essen. Igaz, magas szárú fűzős cipőt visel, ami erősen fogja a lábat, de tudom, hogy ez nem elég védekezés, ha valaki azt képzeli, hogy bármikor elbotolhat. A képzelet erősebb a cipőnél, még akkor is, ha a lábbeli Sulztól van, és csináltatott.
Mici néni fekete szemüveget vett fel a fotózáshoz. Attól tart, hogy a fényképen feismerik és semmi kedve a hírnév útvesztőibe keveredni. Ugyanis megjelent a könyve. Keresztanya mondta is, hogy Mici író lett. Nagy feltűnést keltett ez, mert a családban ilyesmi még senkivel nem fordult elő. Művének azt a cimet adta, hogy Az ember tragédiája. Amikor apika nagyon udvariasan felhívta a figyelmét, hogy ezt már megírták, Mici elmondta, hogy épp az a csodálatos, hogy saját élete tragédiáit applikálta, illetve ragasztotta Madáchéra, és hihetetlenül stimmel, és rímel az egész. Képenként haladt, óvatosan. A kiűzetést a Paradicsomból úgy magyarázta, hogy a háború után elvették tőle a nyaralóját, örökre „kiigényelték”, a gyönyörű kerttel együtt, amely telis-tele volt mákvirággal. A mákvirág épp olyan, mint a pipacs, csak színesebb és nagyobb és ragyogóbb. Aranygolyó is termett. Ők az almafáról nem ettek, soha egy szemet se, hisz az alma soha nem ért be, mert még beérés előtt kukacos lett és leesett, úgyhogy nem is értették, miért űzték ki őket, de kiűzték.
Ezentúl is több dolog akadt, amit nem értett, de belátta, hogy maga Ádám is hasonló értetlenséggel állt egyes események előtt – vagy után, így újra csak stimmelt és rímelt az írás. Annál a részletnél, hogy „Az élet fáj csak, már nem fáj soká”, kihúzta a szép ősz Létai házaspárt a gangra, és lekapcsolta a konyhájukban a gázt, amellyel még a holokauszt előtt megmérgezték magukat.A kredencükön volt egy óra ’Micinek emlékül’ felirattal. Ezt az órát is beírta a könyvébe, nem mintha nagyon szép lett volna, de pontosan járt tovább.
Sztálin képét kiragasztotta az utcákra, „Milljók egy miatt” címmel, és az iskolákba, a május elsejei felvonulások tábláira, ötvenet, százat, kétezret.
A tolltartókra, a vonalzókra, az óvodák falára, minden újság első oldalára, a könyvesbolt kirakatába és egy olyan létra tetejére, amely az égig ért és a szivárványt súrolta. A papírokra, a lapokra, a papokra. Ebbe a „milljók egy miatt”-paragrafusba nyomta be apát is, mármint azt az eseményt, hogy eltanácsolták a hivatalból, mert vasárnap lekéste a falujáró teherautót, és néha még nyakkendőt is kötött. Egyszer egy évben. Karácsonykor. Ezt észrevették.
Apa minden feltűnés nélkül olvadt be a „milliók”-ba, igazán nem lehetett észlelni, hogy eggyel több van ott vagy kevesebb.
De semmit nem írt keresztanyáról.
– Ne haragudj, drága Rózsikám – mondta –, de Madách a te tragédiáidat nem látta előre, talán meg is haladták a képzeletét, nekem meg mégiscsak ragaszkodnom kellett az eredeti műhöz.
Nagyobb gondot okozott, hogy az eredeti címhez is ragaszkodott, amelyet a könyvkiadó a világért sem akart elfogadni, pedig Mici Bösendorfer zongorájának ára már a zsebében volt.
– Megbüntethetnek érte, drága asszonyom, még a kiadói engedélyemet is elveszíthetem!
Hosszas huzavona után a következő címet javasolta: Az ember tragédiája, Straubmann Mici szerint.
– Így is szép – mondta Mici néni –, talán még jobb is, mint az eredeti.
A könyvet az összes barátok elolvasták. Mindenkinek tetszett. Úgy is mondják ezt, hogy „könyvsiker”. Különösen szépnek találtatott, hogy a szerző megőrizte az utolsó szavakat: „bízva bízzál”!
Most már gurulhatok is tovább, hiszen úgy-ahogy bemutattam őket. Ne gondolják, hogy még ma is száguldozom a széllel. Lassan hajtok, és sokszor megállok. Megállok a piros lámpánál, a gyalogátkelőnél, de sokszor olyankor is, ha látok egy kisbabát, egy kutyát vagy egy iskolatáskás kislányt, aki tágra nyílt szemmel bámulja a Dunát.