– Köszönöm, Péter, hogy engem választott. Hogy rám talált. 1929 óta fekszem itt ebben a nyugágyban, a nap állandóan süt, egyedül vagyok, láthatja, hogy a terasz nyugágyai üresek, az egyik itt két méterre tőlem éppenséggel összecsukott és az ajtóhoz támasztott. Ez a délutáni szieszta ideje – csak ennyit mondhatok. Vagyis mondhatok én magának bármit, hiszen azt sem tudja, ki vagyok, hogyan kerültem ide, meg hogy hol van ez az itt... Egy körülbelül harmincéves nőt lát a nyugágyban nyakig sötét plédbe bugyolálva, csukott szemmel. Mozdulatlanul. Gondolom, rejtélyes-rejtelmes alak lehetek magának, morfondírozik rajtam, alaposan megnéz, talán ki is takarna... De tehetetlen, tehetetlenebb, mint én. Én ugyanis a teljes anonimitás védőistenének kegyeltje vagyok, a legszabadabb ember, a nemszólás-szabadság fotográfiája.
Ide figyeljen!
Öt évvel ezelőtt trafikot kaptam az államtól. Dohányárudát – ahogy mondják. Apám a világháborúban „hősi halált halt” – ezt meg így mondják, anyám már korábban meghalt, ezért a hadiözvegyi kárpótlás nekem jutott. Cigit, szivarokat, pipadohányt árusítottam, és persze tűzkövet, gyufát, cigarettapapírt. Tőzsdéztem, mint annyian abban az időben. Aztán beütött a krach, elment minden, a trafik is. Megroggyantam, idegeimre ment a dolog. Összecsuklottam, mint egy colstok. Sclerosis multiplex – állapították meg az orvosok. Érti? Mármint nem a betegségemet, hanem hogy „colstok”? Mert nem hinném, hogy ez a szó megmaradt, ellentétben az idegösszeroppanással. Asztalosok csuklatták össze ezt a mérőeszközt használat után és az overáll szivarzsebébe ejtették. Na.
Elhitte mindezt? Hát ide figyeljen!
Ki gondolná, hogy a tiszazugi mérgező asszonyok egyike vagyok. Arzénos Amál. Engem nem sikerült elkapni, elmásztam a bokrok alatt az állomásig. Mindent odahagytam. Fel a vonatra, Brémában meg a tengeri gőzösre.
A nagybácsi küldött hajójegyet Amerikából, aki egyike volt a hárommillió kitántorgottnak. Hová máshová mehettem volna ott, mint a filmgyárba. Szép voltam és szőke, és – magyar. A sztárság alapanyaga. Fitos szobalány-szerepeket és milliomos férjeket kaptam, később csak férjeket. A legutóbbi Afrika fölött lezuhant, rám maradt a vagyon. Most itt süttetem magam a luxushajó fedélzetén, a pincér késik a koktélommal, szerencsés flótás, Tiszazugban már alulról szagolná az ibolyát...
Továbbá.
A golyó nem talált, valahogy atyuska háta alá kerültem, a vörösök újratöltötték a fegyvereket, ezalatt a füstben sikerült kimásznom a család hullahegye alól, és egy terpeszben álló katona lába között uccu ki! „Anasztázia...” – hallottam még anyám elhaló hangját, de már az erdő lombjai között voltam, a vadasparkban. Egy Romanov-hű muzsik fedezett fel, megismert és rémülten kettős keresztet vetett, aztán elvitt egy fakunyhóba, ott a nép térdre ereszkedett előttem, susogtak összebújva, továbbadtak más házacskákhoz, végül lovaskocsikon átcsempésztek Bukovinába vagy hová. Ott egy orosz főtiszt nyakamba akasztott egy nehéz bőrzacskót, „a család ékszerei, a Romanov-kincs, önt illeti, felséges carina!” – mondta, és ott előttem főbe lőtte magát. Azóta a kövekből élek, nem fedem fel kilétemet, mert akkor elveszik az ékszereket és múzeumokba rakják. Addig jó, amíg itt süttethetem magam. Ugye nem árul el?...
Elhitte ezt is?
Köhécseléssel kezdődött, aztán a röntgen. Kis folt a bal lebeny alatt. Egyszer véreset köptem, a család összebújt. Férjem úgy határozott, hogy ide, Davosba... A Waldsanatorium csendes, jó levegőjű hely, a tüdős társaság némileg intrikus és filozofikus. Olyan hosszúra nyúlik ez a napkúra, hogy látja, még most is tart, már húsz éve... A főorvos úr így udvarolgat: „Engedje meg, madame Chauchat, hogy gratuláljak tisztuló tüdejéhez”. – Azóta süttetem itt magamat, körülöttem már mindenki eltávozott, vagy lefelé, vagy tovább... Hans is, ez a készséges és félszeg fiatalember, aki furcsa vonzalmával néha hozzáadott a lázgörbémhez... Nézzen el felettem, Péter, nézze inkább a hegyeket... és felejtsen el, hiszen én mindössze egy regényalak vagyok. Mondja, ha például felépülök – mert megeshet, bár nem valószínű –, lesz még valamiféle jövőm?... Úgy értem, továbbfejlődhetek egy regényben? Ha beszélne valakivel erről...

Fiatal nő a napsütötte teraszon, nyugágyban. Csend. És mégis Lét, enigmatikus Lét, lehetőségek és fondorlatok tárháza egy bugyolált testben. A fiktivitás gyűjtőmedencéje. Gondos, kesztyűs kezek nemsokára visszahelyezik az archívumba, de túlél mindenkit, azokat is, akikről fotográfia sem készült.