Úgy tartják egyesek, hogy állat vagyok. Talán önök is ezt gondolják majd rólam, de ami e falak között azt jelenti: senki, egy kalózhajón épp az ellenkezőjét: Valaki. Nem abban az értelemben vagyok állat, ahogy önök gondolják, de nem is úgy, ahogy az ivócimboráim. Az vagyok, amit teszek, nem pedig amit gondolok. Általában az ösztöneimre hagyatkozom, de még azt sem tudom, azokat honnan örököltem. Nem kizárt, hogy a szoptatódajkám, a drága Jenny anyó tejével szívtam magamba a mágikus, fekete erőt, s mindig az dönti el, az utam éppen merre visz. Nem kérdezek senkit, magamat sem faggatom, a tépelődéssel csak az idő megy, és folyton fogy a tetterő. Elég felismerni és megszeretni az utat, elég rálépni, nem kell feltétlenül tudni, hová vezet. Mégis, talán épp ez változott meg bennem.
Kiskarom az egyik legjobb cimborám, írástudatlan matróz, a parti csőcselék hírhedt figurája, és az ő szkiffjén, a kormánykerékre gravírozva nemrégiben azt olvastam: Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart. Senecától vette, bár Kiskaromnak fogalma sincs, ki a túró az a Seneca. Azt hiszi, egy baltimore-i kapitány, és tudni véli, hogy hatalmas erejű, sötét szemű, verekedős és olasz. Maradjon meg ebben a hitben, hadd gondoljon úgy rá továbbra is, mint a régi ismerősökre szokás. Csak az a lényeg, hogy igazuk lehet, Kiskaromnak és Senecának egyaránt. Újabban ezen gondolkodom. Sokat láttam, sok élőt és sok halottat, voltam üldöző és üldözött, feküdtem gésák gyűrűjében, de jól ismerem az oaklandi lányok bűbáját is, ennek ellenére, ha nincs is ínyemre, muszáj beismernem, hogy rémisztően keveset tudok. Talán ezért nem kedvezett nekem eddig a szél.
Tanulni szeretnék végre. Tudni mindent. Ha lehet, sokkal többet annál, amit egy halandó tudhat. Eljött az ideje, hogy a legjobbak engem csiszoljanak. Kiérdemeltem már, ám ha úgy találják, még nem vagyok méltó rá, higgyék el, hamarosan azzá válok. Megálltam a helyem mindig, ezúttal is állom majd a sarat.
A nevem egyébként – jó apám után – John, de ne szólítsanak így soha, ha kérhetem, mert másfelé tartok, mint ahová a Johnok és Bobok. Biztosan tudom, hogy nem odáig jutok, ahová apám jutott, bár nála jobb embert nem ismerek. Jobb ő annál, semhogy boldogulhatna abban a lelketlen adok-kapokban, amit vállalnia kell, ha a maga ura akar lenni. Apám a szelíd Pennsylvaniában jött világra, a ligetekkel körbevett Springfield-farmon. Innen ered a röghöz kötöttsége, hogy a föld vonzza, mindenekfölött az anyám szemében oly pórias burgonya, a zöldségek, a kimerítő kétkezi munka. A springfieldi emlékek miatt apám bizony nem találja helyét kapanyél és gereblye nélkül, anyám pedig sokszor ezért szomorkodik az Európából hozatott zongora mellett – ölbe ejtett kézzel.
Nincs szándékomban emlékekkel húzni az időt, de mégiscsak fel kell idéznem, micsoda hajcihővel emelték be azt a páncéltőkés monstrumot az emeleti szobába, mivel Flora Wellman, az anyám azt akarta, hogy míg a zenébe temetkezik, addig is a háborgó tengert lássa. Hat férfi húzta-vonta felfelé a hangszert a nyikorgó csigán, az pedig, akár egy léghajó, tétován, lassan emelkedett. Egy ponton megállt. A teherhordók kifulladtak, és patthelyzet állt elő. A közel egytonnás zongora légvárként lebegett, szitált az eső, a pányva vészjóslóan ropogott, a régi kötél úgy feszült, hogy gőz szállt belőle. Anyám a halálsikoly ércszobraként cövekelt a verandán, apám a sárga pázsitról nézett fel a levitáló légvárra. Senki sem kiáltott, hogy „John, az istenit, gyere már fel, segíts!” – csak nagy csönd támadt, s ebben a csöndben apám oly gyorsan futott az emeletre, mintha test nélküli fantom volna. Egyik pillanatban még az udvaron volt, a másikban – vagy szinte ugyanabban – már az emeleten. A kíméletlenül sok ásásban, kapálásban, ekézésben edzett, inas kezével megragadta a kötelet, és a zongora könnyedén indult fölfelé, mintha kizárólag az ő erőinek engedne. Ez volt az egyetlen eset, amikor anyám is örvendett apám erejének, minden zöldségnek és reteknek, mert láthatta, hogy a földművelésből eredő szilajság nélkül apám se tudná megoldani a helyzetet. A zongora gyorsan az ablak magasságába ért, s amikor beforgatták a szobába, megnyugodott még a táj is. Elült a szél, abbamaradt az eső, kettéhasadt felettünk a borongós ég, és előragyogott a nap. Olyan derű ereszkedett le ránk, mintha egy lázadó koporsó került volna végre helyre. Anyám hatalmas, búskomor, szépen zengő koporsója.
Flora Wellman, az anyám, a második asszony apám életében. Az első, Anne Jane tizenegy gyereket szült, holott igen nehéz körülmények között éltek. Megjártak minden poklot, amit csak a lehetőségek hazája kínált. Minden szörnyű lehetőséget. Három egymást követő évben akkora aszály sújtotta apám földjét, hogy egy szem krumpli sem termett. A félsivatagból két kézzel, mint az állatok, Anne Jane-nel és a gyerekekkel az édesgyökereket és gumókat ásták ki, muhart őröltek és bogyókat szedtek. Vadméhek odúit fosztogatták, és a mézet útonállóknak adták el. Lisztre, és néha – micsoda szégyen! – burgonyára cserélték. Végül reménytelen bolyongásba kezdtek, s két évig munkanélküliként kóboroltak a prérin, és akkor persze, mit ad Isten, hirtelen véget ért az aszály, szakadatlanul esett, mintha az ég minden addigi adósságát egyben, kamatostul törlesztené a kisült, megégett földnek. Majd’ megfulladtak az átkozott esőkben, újra meg újra elmerültek a vöröslő sárban, háztól házig, kaputól kapuig botorkáltak, hogy valami alkalmi munkát találjanak, lemázolhassanak egy kerítést vagy kipofozhassanak egy pajtát néhány dollár fejében. Apám és első felesége nemegyszer a meztelen testükkel melengették a lilává fagyott gyerekeket, s amikor kupacba rakták őket a lószőrpokrócok alatt, apám vette ölbe Anne Jane-t, hogy őt is átmelegítse. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Washington államot, és átkeltek a Sziklás-hegységen, már apám ereje is elfogyott, s nem adott több forróságot. Ha összebújtak, már csak a fagyosságukat duplázták. Nem csoda, hogy Anne sokszor megfázott, szinte állandóan lázas volt, s ilyenkor a didergő gyerekek közé feküdt, hogy legalább őket melengesse. A gyerekek örültek. „Anya meleg, anya meleg!” – apám pedig, amikor már mindenki aludt, kiment a sötét prérire, az égre emelte tekintetét, és suttogva átkozódott. Máskor csak hangtalanul zokogott. Anne Jane végül, félúton Nevada és Utah között, egy párás éjszakán, a rajta csüngő, alvó gyerekek gyűrűjében, egy csűr végében, tüdőcsúcshurutban meghalt. Apám szerint, mivel már semmije sem volt, se egészsége, se reménye, az utolsót adta oda azon az éjjelen, amit még adhatott: a testében lakozó meleget. Méghozzá maradéktalanul.
Apám további kilenc hónapig tévelygett a tizenegy gyerekkel. Mint az elárvult ló, aki a halott gazdájától örökölt, éhtől szédülő kutyákat tanácstalanul vezetgeti fel és alá a nagyvilág dohos és vakolatlan közönyében. Nem tudom, hogy ebben az Odüsszeiában hol és mikor bukkant fel Flora Wellman, az anyám, de az biztos: apám szívből megszerette, s nem csupán azért, mert legyengült gyermekcsapatával végre révbe ért, hanem mert valóban talált Flora Wellmanban valami szeretnivalót – és ezt a valamit, amit én magam képtelen vagyok megérteni kettejük viszonyában, mind a mai napig szereti.
Flora Wellman jó házból való úrinő. Sápadt bőrű, finom alkat, és mindig búskomor. Mindig öregnek láttam. Nem mintha ráncos volna, ősz vagy roggyant, szép szemétől a lába sarkáig gyönyörű, de aki ebben a testben lakik, folyvást haldokol.