Valaha, még a múlt század nyolcadik évtizedének
nyolcadik esztendejében, újságírói ténykedéseim rögös útján egyik napról
a másikra meghökkentő élménybe botlottam: a Magyar Hírlap szombati
számában minden változtatás nélkül megjelent csütörtökön leadott
publicisztikám. A következő héten ugyanígy – s aztán (vagy két évig)
szinte rendszeresen.
Visszapillantva szerves héjként látom ragyogni
ma is szombati kora reggeleim színpadias szertartását: ébredés után
fürdőköpenyt kanyarítva pizsamámra, első emeleti lakásunkból lesiettem a
kapu melletti levelesládákhoz, s mert nekünk nem járt az újság, az
alattunk lakóét kurkásztam ki a bádogdobozból kenyérvágó késsel; gyorsan
átfutottam a cikket, és a lapot szépen összehajtva, elégedetten
visszadugtam a helyére. Helyénvalónak tudtam az egészet – az illegális
olvasást is.
2010. október 17. óta működik folyóiratunk blogja Liget Műhely – szellemi üzem
néven, s mikor azzal kezdem napomat, hogy megnézem-elolvasom a
kép és szöveg társításával szerkesztett közleményt, föl-földereng bennem
a háromévtizedes történet, s az akkorihoz hasonló jó érzés áramlik
rajtam át, mintha az egészen más helyzetben is ugyanaz
volna. De
nem! Vagy mégis? Akkor, két évvel a Liget betiltása-zúzása után,
egyenesen mámorítóan hatott, hogy a napilapban megírhatom, amit érzek és
gondolok. Az aktuális tematikákat persze nemcsak stilárisan,
képzettársításaimban kapcsoltam az irodalomhoz, a publicisztikát írói
alkotásként műveltem; elsősorban nem a hatás érdekelt, hanem a
megformálás, nem a politika mozgásaira, a pártokra figyeltem, hanem
saját reményeimre és szorongásaimra, hogy mi lesz, merre megy a közös
történet – bele akartam szólni („pártatlanul” is), részt akartam venni
közvetlenül a társadalom működésének alakításában. Ma kétes vigyorgással
nézem Vakegér című kötetem cikkeit, és kissé elnézően értékelem a
keserű vagy ironikus kritikákon is áthangzó bizakodást, hogy talán
mégsem a széttartó erők lesznek meghatározóak (nem kerül sor – egyik
szövegemet idézve – a mestergerenda szétfűrészelésére), s
publicisztikátori írásaimnak elvileg lehet valamilyen védő, megelőző,
befolyásoló, netán jobbító értelme. Ez az illúzió mára
maradéktalanul kiveszett belőlem, és vakegeres műveimet olvasva rémülten
látom, hogy jóslatoknak is beillenének, jaj – de akkor mi ez a bloghoz
kapcsolódó új vagy régi jó érzés?
Talán
nem is a blog az elsődleges, vagy csak annyiban, hogy a
szigetként létező Liget elemi életerejének új medret ad, sőt, egyenesen
provokálja: képes-e a technika kínálta lehetőséget a maga módján
működtetni?
Talán
a blog ürügyén a Ligethez kötődés új hullámáról, egész
írói-költői-szerkesztői ténykedésem szemléletének és értékelésének
változásáról van szó, a „minek írok” legújabb öngyötréséről, amelyre a
blog nem ad megoldást, de a megfogalmazással, már a kérdéssel is
kapaszkodót nyújt, folytatást kínál.
Talán
valamiféle nosztalgikus „mégis” fűt, a sajtószabadság értékének
újbóli fölfedezése, ami most eufóriát nem okoz, de súlyát érzékelteti és
elemi voltára figyelmeztet: ha három évtizede a hiánya miatt
fölértékelődött, most a féktelen áradásban, a mondvacsináltság zagyva
évadán el ne tűnjön értelme, hogy a világ (a valóság, az ember – tehát
az általánosságok, az irány és az arány) konkrétan megragadható,
kifejezhető, formába állítható.
Talán
a játéktér bővülése hat rám, hogy az irodalom összekapcsoló
mutatványa a blogon látványosan, napról napra érvényesül, és a
sokféleségben megmutatkozó egység régi rögeszméje, meg a személyes
részvétel, a „benne vagyok” felelőssége és a valahova tartozás vigasza
is tapasztalható. Talán.