←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   szerkesztőség  –  SZEMELVÉNYEK a készülő Vigyél át, révészem című antológiából
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2163
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Szép Ernő
Tiszapart


Űl egy szegény halász ember
Kettesben a néma csenddel,
Ott űl füst nélkűl pipázva,
A tolvaj hálót vigyázza.

Kezdi a hálót emelni,
Halat nem tud benne lelni,
Póklábak megint leszállnak,
Kút kazal fa alva állnak.
Áll a nap fenn, áll a felhő,
Nem jön fecske, nincs egy szellő,
A víz nem látszik hogy folyna,
Isten mintha bóbiskolna.

Talán el is felejtette,
Hogy a Földet teremtette
A Tiszát is beletette,
A halászt is leűltette.


Énekelni lehetne, halkan dúdolgatni, mint a sokban hasonló, ebben a kötetben is szereplő Sötét lesz a Duna háta című verset. Ugyanaz az egyszerű, négyszer négy soros szerkezet, az indító kép is hétköznapinak tűnik, de a legsötétebb rettenetet rejti. Itt már nemcsak a folyó áll meg, hanem maga a világ, mert az Isten megfeledkezett róla: elbóbiskolt az öreg, és kiejtette fáradt kezéből a játékgolyóbist. A kimerevített pillanatban Csipkerózsika-álomba merül a természet, a lefelé meg fölfelé nyújtózkodó függőlegeseket, a kutat, kazlat, fát vízszintesen megmerevedett vonalak keresztezik, a mozdulatlan víz és ég. A kockás csendben szinte tapintható a szegénység reménytelensége, a megváltásra várás hiábavalósága: a pipában nincsen dohány, a hálóban nincsen hal – és nincsen, aki az örök létállapotot megváltoztathatná. Beleszorultunk a ragacsos kulimászként fojtogató, moccanatlan csendbe, ott ülünk a szegény halásszal együtt, és nem jön a varázslatos aranyhal sem, hogy legalább egyetlen kívánságunkat teljesítse. A Póklábak megint leszállnak hátborzongatóan finom utalás: nem először történik meg mindez, az idő körbeforog: „szegények mindenkor vannak veletek”, mondta Jézus, és az elernyedő póklábak a könyv fölé hajló arcunkhoz érnek.

HORGAS JUDIT


Tóth Eszter
Magzattal

Héjas, leveles homályok
szunyó baba-szörnye,
ó, szarucska, szellemecske,
szájas-orras bőnye,

sűrüdöznek már az egek
vélünk, a kék bozsgók.
Surló-körlő kerubgömbök
– mint esők a kosbort –
vernek zizgő kozmoszokkal.
Ó, a rezge ázás!
Ó, mi: súlyok vastagában
suhogás és rázás!

Vérré vált jó vacsorámat
öltözik a dédek,
rég kipendült mozdulatra
csuklót húzva, térdet,
míg a sors már vetkeződik
dédből és kerubból,
alábukni, hol a nyálkás
anyavíz kuruttyol

meleg iszapomban. Ó, mi:
megcsobbant fehérje,
lápos, puha karikákban
egymás huga, férje,
elpattanók: mamára és
bubájára. Emlőn,
bélen a mocskocska mézgák
– szent lucskaink – ömlőn

halálokkal repedező
mindenségnek ó, mi:
sárga tejjel, zöld sarakkal
összeraggatói.


Olvasott vagy hallott-e valaki remekmívű verset – Tóth Eszterén kívül – a terhességről, az áldott állapotról, mikor „anya és magzat egyben” van? – én bizony nem. A nagy téma oly könnyen merevedik idillé. Itt a magzatvízben – hol a nyálkás / anyavíz kuruttyol – viszont nem csupán a szarucska, szellemecske formálódik bubává és nem csak a „szentségesen groteszk” teremtődik meg. Az ősi, ráolvasásos-mondókás, imaszerű szöveg­ele­mek egybeépülnek – hiszen szülő és születendő összeraggatói a mindenségnek – az értelemmel és fegyelemmel rendezett modernnel. Zizegő kozmoszok és dédek, kerubok és mocskocska mézgák bugyborognak – ámulatos rendben. A vers-bravúr aztán (közben) „szaporodott” is, mert Tóth Eszter megírta a költemény kihordásának történetét, Egy ihlet útirajza címmel. Az ugyancsak személyes esztétika évtizedeken át kéziratban lappangott, csak a nyolcvanas évek derekán jelenhetett meg A várt váratlan című kötetben, nagyszerűen példázva, hogyan fér meg a maximális tudatosság az ihletettséggel. „A halandzsás varázsolás lejárt” – állítja szeretetre méltóan a költő, s azt kívánja, verse „egyszerre legyen érthető és bűvige is”, ahogyan egyszerre van a magzat kihordásában az „égi-földi gomolyodás”, s „a legpelenkásabb, legváladékosabb földiségen micsoda legmagasabb transzcendencia süt keresztül”.
LEVENDEL JÚLIA


Csillagom, révészem

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramról maradott subám neked adom.
Nem viszlek át, nem biz’ én,
Mert nagy zaj mén a Dunán,
Mert nagy zaj mén a Dunán.

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramról maradott lovam neked adom.
Nem viszlek át, nem biz’ én,
Mert nagy zaj mén a Dunán,
Mert nagy zaj mén a Dunán.

Csillagom, révészem, vígy által a Dunán,
Uramról maradott magam neked adom.
Át is viszlek, át biz’ én,
Át is viszlek a Dunán,
Megcsókollak a partján.


A népdal két ember hangján szól, nem történetet mesél, mégis sok mindent elárul a szereplőkről: egy özvegyasszony szeretne átkelni a zajló Dunán. Mi elől menekül? Hova igyekszik? Egyenként, versszakonként felajánlja minden „uráról maradott” értékét a révésznek a szívességért cserébe. A suba és a ló után az utolsó tétel: „uramról maradott magam neked adom” épp azért meglepő, mert grammatikailag és logikailag tökéletesen illeszkedik a szövegbe. Arról lenne szó, hogy a révész kihasználja az asszony kiszolgáltatott helyzetét, és arra kényszeríti – nagyobb érték híján, másodkézből –, hogy magát is áruba bocsássa? Így, kívülről nézve a történet nem szép, bár sok nehéz helyzetben (pl. háborúban) elképzelhető. A népdal azonban drámai jelenetet örökít meg. Az asszonyhang már a megszólításban magáénak tekinti a révészt, ennek jele az egyes szám első személyű birtokviszony: csillagom, révészem. Csak konvenció, vagy eleve több közük van egymáshoz? A nő kikezdene a révésszel, elárulva a férj emlékét? Az áru és az árulás mégsem kapcsolódik szervesen a dalhoz: mint lírai mű, dallammal, a szöveg gyönyörű. Egy másik változatban az utolsó versszak utolsó három sora: Általviszlek, által én, / Aranyszőrű paripán / Megölellek a partján. Ez talán még erőteljesebben sugallja az érték megőrzésének mozzanatát, a révész védelmező gesztusa mintha mesebeli módon meg tudná óvni az asszonyt attól a veszélytől is, ami elől menekül és attól is, ami várja odaát. A motívumot inkább Nagy László kötetünkben is szereplő kiáltásával vonnám párhuzamba: ki viszi át, fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!
KÁLLAY G. KATALIN


Nagy László
Ki viszi át a szerelmet


Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Veszélyes vers: antológiavers. Ez néha azért kockázatos, mert nagyon jellemző, máskor meg azért, mert a nem jellemző kategóriájába tartozva, akarva-akaratlan félrevisz: olyasmivel növeli a szerző hírét, ami nem eredendően az övé. Nagy László kevés antológiaverset írt, de a Ki viszi át kétségkívül az. Páratlanul jellegzetes darab, s mint antológiavershez illik, témáját különleges töménységgel fogalmazza meg. És bizony: nem jellemző! Nagy László általában nem ilyen elegánsan formált, kerek, sőt, lekerekített, nem ilyen szabályosan dalszerű. Ez aligha az ő világa: ő göcsörtösebb, ágas-bogasabb. Természetibb, mondhatnánk. Ez meg műhelyben csiszolt gyémánt. Az sem jellemző, hogy a vers tudatosan halmozott poétikus nagyotmondásaiban, amelyek sorról-sorra követik egymást, s a beszélőt csodatévő táltosként, már-már félistenként állítják elénk, nem annyira Nagy Lászlót halljuk, mint inkább egy óriás-öntudatú elődöt, Adyt. Mert a Ki viszi át egyfajta jó értelemben vett ki ha én nem-büszkeséget szólaltat meg fájdalmas tragikummal. Adynál ugyanebből a témából átok lesz az Aki helyemre áll strófáiban: a Távozó megátkozza azt, aki őutána a világon ölelni mer. A csillagszemű Nagy László egy interjúban azt üzente az utókornak: csókolom őket – itt sem mond átkot, de szuperlatívuszaiba közös alapélményünket sűríti, hogy senki sem tud úgy szeretni, ahogy én. A víz kétszeresen is jelen van a versben: létem ha végleg lemerűlt – ez az első motívum. Hová? Nyilván a Styx vizébe. És: ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra. Ez a „túlsó part” is a csendes, sötét Halálfolyóé. A költő úgy hiszi: a Nagy Érzést, mint kölykét az állat, a halálon túlra is magával menti majd, hogy ott, az Örökkévalóságban fölnevelje.
CSENGERY KRISTÓF