Fernando Boteróval, azaz – legyünk pontosak, mert vele kapcsolatban nincs helye holmi pongyolaságnak – Fernando Botero műveivel most másodszorra találkozhattam volna, ha annak idején, tizenhét esztendeje Avignonban nem haragít magára. Ott azonban, azon a vad és komor középkori téren, a pápák fogságának ijesztő díszletei között olyan disszonánsan hatottak a kiállítóteremből nem csak méretük miatt kiszorult szobrai, hogy agyoncsapták a régóta várt látványt. Más körülmények között talán tetszett volna ez a történelmi környezetbe ékelt vizuális agresszió, de én Avignonra készültem, nem Boteróra. Megbüntettem hát a festőt: nem néztem meg kiállítását a pápák palotájában. Az a több méteres bronzcsirke, ahogyan saslábon álló, páncélozott békegalambját neveztem, nemcsak a bent látható festményektől riasztott el, hanem az egész palotatértől, a várfalaktól és a híres híd maradványától is, amelyen – legalább is ottlétünk alatt – nem perdült táncra senki.
Pedig Avignontól valami ilyet vártam. Bizonyára gyerekes dolog, de tudatom mélyén sóvár kívánság lapult: a hidat akartam, ahogy a kisiskolás korom óta ismert, régi francia dalocskában megjelenik. Áttáncol rajta a szép hölgy, az öregasszony, a kisgyerek, a katona, a paraszt, a kalmár, a nemes úr, a püspök, a császár és a többiek, akár a középkori haláltánc-metszeteken. Óhajtásom akkor nem jutott el a pontos megfogalmazásig, talán el sem érte a tudat küszöbét, majd két évtized kellett hozzá, hogy meg tudjam határozni, mit vártam és mit nem kaptam meg 1993 nyarán Avignonban.
Akkor Boterót okoltam, az ő nyakába varrtam csalódásomat, pedig csak néhány lépést kellett volna tennem, mert a küszöbön belül ott volt az a világ, vagy valami ahhoz nagyon hasonló, amit kerestem, ám elvakultságomban kizártam magamat belőle. Bizonyára az én hibám volt, hogy nem hallottam addig a kolumbiai festőről; a fővárostól távol, vidéki elzártságomban talán elsiklottam a róla szóló híradások fölött. (Ámbár a hetvenes években – amikor Botero először tűnt föl Európában –, sőt, még a nyolcvanasokban is igen szelektíven csorgatták nálunk a nagyközönségnek a vasfüggönyön túli szellemi teljesítmények hírét.)
Még aznap rájöttem, mennyire melléfogtam. Amikor az avignoni kirándulás estéjén belelapoztam a társaságunk egyik tagjánál lévő képes katalógusba, azonnal rám tört a megbánás: túl korán és túl sommásan ítélkeztem, holmi pillanatnyi érzelmek és előítéletek befolyása alatt; megfosztottam magam egy élménytől. Hogy mekkorától, ott és akkor nem tudtam felmérni, a harag szemüvegén át a csupán az egy-érdekes-festő-aki-dagadt-embereket-fest primitív meghatározásig jutottam, a veszteség tényleges nagysága itt és most derült ki a Szép­művészeti Múzeumban megrendezett, mintegy hatvan művet – festményeket és néhány szobrot – felvonultató kiállításán. Itt és most tisztázódott számomra, hogy Botero nem egyszerűen kövér embereket fest, hanem szuverén világot teremt, amelynek párhuzamait leginkább az irodalomban lehet megtalálni (Lásd: Macondo, Yoknapatawpha megye, Lilliput, Középfölde), bár a képző­művészetben is felbukkannak hasonló törekvések. Talán nem túl merész ötlet Botero latin-amerikai kozmoszát Michelangelo titáni világa, Gulácsy Nakonxipánja vagy Gauguin Tahitije mellé állítani, csakhogy a kolumbiai festő nem kényszerült olyan messzire, mint elődei. Nem kellett mennyet és poklot, antik héroszokat, egzotikus földrészeket vagy a téboly jótékony menedékét fölkeresni: elég volt bekukkantani Európa múzeumaiba és utána beszívni a hazai föld, a kolumbiai kisvárosok levegőjét, hogy föltérképezze gyökereit és fölépítse derűs és harmonikus, szeretettől átitatott világát. „A festők célja, hogy megalkossanak egy világot... ritka az olyan festő, aki képes lenne erre. Mert egy ilyen világnak rendkívül szigorúnak és koherensnek kell lennie... a festőnek kérlelhetetlenül ragaszkodnia kell mindahhoz, ami ezt a világot alkotja; a teremtett világ költőisége pedig azt sugallja neked, hogy szívesen látott vendég vagy benne”, írja Botero, és Európa elrablása című monumentális festményén vizuálisan is megfogalmazza derűs kozmoszának eredetét, sok-sok áttételen keresztül a reneszánsz életörömét és harmóniáját.
Úgy alakult, hogy még a nyitás hetében sikerült eljutnom a Botero-kiállításra, a bécsi szecessziót és Klimtet bemutató reprezentatív tárlat szomszédságába. Bizarr ötlet ez a két bemutató egymás mellett, mint azt az épület óriásplakátjai már elöljáróban illusztrálják, a Meztelen igazság enervált aktja és Botero vaskos, zuhanyozni készülő nője az ábrázoló művészet két végpontját mutatja.
Azt hittem, tömeg lesz, sorállás, ilyesmi, de nem. Akik velünk együtt érkeztek, mind Klimtre voltak kíváncsiak, ami tulajdonképpen nem meglepő: a szecesszió divatban van nálunk, sőt, az osztrák festőt a giccsipar is felkapta. Dekoratív festménye, a Csók kávéscsészéken hódít, és teásdobozon is találkoztam már vele. Nevére mozgásba lendül a hírverő gépezet és a közönség leginkább arra megy, amerre terelik.
Érthető, Bécs közel van, és a szecesszió hagyományai nemcsak Pesten, hanem vidéki városainkban is föllelhetők. Dél-Amerika viszont mintha egy másik égitesten lenne, csupán homályos és zavaros elképzelések élnek bennünk róla: Amazonas, őserdő, aligátor, katonai junta, Pinochet, szamba, rumba, riói karnevál – jó, ha Kolumbiát el tudjuk helyezni a térképen. (Ha nincs Marquez, az is nehezen sikerülne.)
A gyér érdeklődésnek megfelelően csupán annyian ácsorogtak a lepedőnyi vásznak előtt, hogy a régi képtár tágas emeleti termei ne hassanak kihaltnak, hogy néző és műtárgy között létrejöhessenek az erővonalak, amelyek által életre kelnek a festmények, és a szobrok tükörfényesre polírozott felszíne alatt elindul a vérkeringés. Magyar szót nemigen lehetett hallani, a látogatók nagy része külföldi volt, nyilvánvalóan Botero miatt jöttek Budapestre, de ennek nem volt jelentősége. Aki átlépte a küszöböt – lett légyen német, angol, francia vagy japán – bekerült a művek vonzásába. Azok a láthatatlan szálak kifeszültek a különféle nyelveken beszélő nézők között; nyelvtől független érzelmi és gondolati közösség alakult ki, amelybe ezúttal a máskor kívülálló zord teremőrök is bekapcsolódtak (akik máskor lecsapnak rád, ha közelről akarnád beszívni a festmények olajfestékszagát vagy megérintenél egy tapintásra ingerlő szobrot!), a Szépművészeti Múzeumban azon a szombat délutánon mindenki nevetett. Ismeretlenek néztek össze cinkosan, rámosolyogtak egymásra; egy fiatal nő végigmutogatta a kiállítás festményeit babakocsiban ülő gyerekének, mindegyik képről mesélt valamit, és a kicsi hangosan fel-felkacagott.
Az alaphangulatot az első teremben kiállított festmények adják meg: a művészettörténet leghíresebb műveit láthatjuk itt Botero szemüvegén át hallatlanul mulatságosan. Igy festetek ti, mondja, és a maga módján lemásolja Ruben­s önarcképét Isabella Branttal, az Arnolfini házaspárt, Margaríta infánsnőt és a szép Fornarinát. Hatásuk lenyűgöző, ami talán annak köszönhető, hogy bár Botero saját speciális embertípusának jellegzetességeivel ruházza fel a nagy elődök alakjait, és szándékolt primitívséggel, szinte a naivak egyszerűségével festi van Eyck, Raffaello, Velazquez, Goya és mások utáni parafrázisait, távol áll tőle a gúny. Ecsetjét a szeretet és a csodálat vezeti, és csak annyi iróniával fűszerez, amennyit megengedhetünk a hozzánk közel álló, szeretett, sőt tisztelt személyekkel szemben is.
Valami családias, otthonos derű, provinciális kedélyesség lengi be a termet (anélkül, hogy Botero maga a legkevésbé is provinciális lenne!), és ez a hangulat végigkísér az egész kiállításon, ott is, ahol a joviális elbeszélőkedv komolyabbra fordul: a bíboros gondoktól gyötörten alszik ravatalágyán, részeg nők ülnek a kocsmaasztal körül, vagy kalimpáló öngyilkos zuhan le egy erkélyről.
A hatásba belejátszik a posztmodern ötlet is, ahogy Botero bizonyos előképekre utal, például az öngyilkos esetében lehetetlen nem gondolni Chagall repdeső figuráira, vagy a kártyásoknál Cézanne-ra, a tükör előtt cicomázkodó feslett nőnél Carpaccio hetéráira, vagyis Botero megannyi játékára, amit a művészettörténettel űz. Másik kedvelt attitűdje a naiv világlátás által mintegy idézőjelbe tett ábrázolás. Legbeszédesebb példája a Fürdőszoba a Vatikánban című festménye, amelyen a régimódi, lábakon álló zománcozott vas fürdőkádban teljes ornátusban fekszik a vízben a római pápa.
Botero nagydarab, kövér emberei csak első látásra hatnak sokkolóan csontsovány modellekhez idomított szemünkben. Gyorsan meg lehet őket szokni, kevés idő múltán nem torznak és idomtalannak tűnnek, hanem nyugalmat és biztonságot sugárzónak; a viruló aktok már csaknem szépnek látszanak, és a közöttük járkáló nézők aránytalanok és esetlenek. (Ezek nem igazi kövérek, jegyzi meg Rozi unokám a Botero-kiállítás katalógusát lapozgatva. Egyáltalán nem hájasok. És fölteszi az egyetlen lehetséges kérdést, amire a kiállítás egésze a válasz: Miért fest ilyeneket?)
Botero széles társadalmi körképet rajzol; a kisvárosi élet típusait, a hétköznapok jeleneteit festi szociográfiai alapossággal – „... realista módon jelenítem meg a nem realista valóságot” – , szerelmespárok, családok, barátnők, járókelők, kirándulók, papok, torreádorok, cirkuszi mutatványosok, kártyázók, zenészek, örömlányok népesítik be nagyméretű vásznait. Valamennyien a valóság, a realitás talaján állnak, ám súlyos formáikat meghazudtoló könnyedséggel azonnal el is rugaszkodnak tőle. A magukat cicomázó, hatalmas tomporú hölgyek egy Vénusz magabiztosságával viselik mázsán fölüli bájaikat; a varrodában a három párka szabja-ölti-varrja az élet kelméjét (a polcokon sorakozó végekben sorsunk rejtőzik); a szeretők az első emberpár áhítatával érintik meg egymást; kocsmákban-bordélyokban templomi csönd honol, és a tenyeres-talpas figurákon a lélek napja süt át.
Mintha belőlük jönne a fény – lelkesedik egy ismerős, aki nemrég járt a kiállításon. A fény említése eszembe juttatja a tárlat szobrait, amelyeknek egyik fontos alkotóeleme éppen ez. Az életnagyságnál kisebb, de monumentális hatású bronzok fényesre polírozott felülete mintegy visszatükrözi a világot. Túldimenzionált formáik feszes és ökonomikus rendben fogalmazzák meg rész és egész, mozgás és nyugalom, statika és dinamika viszonyát, a létezés, az élet minden irodalmi felhangtól mentes olyan teljességét, amin csak ámulni lehet.
Ritka pillanatokat élhet át, aki rá tud hangolódni Botero műveire, festett és plasztikákba tömörített, életigenlő kozmoszára, a dél-amerikai mágikus realizmus ezúttal képekbe öntött világára, amelyben nemcsak meghívottak, de szívesen látott vendégek vagyunk mindannyian.