Az idős orvos tanácstalanul vakarta tarkóját. A szobában, ahol kivizsgált, poros sötétség terpeszkedett, édesanyám és édesapám ujjaikat tördelve hallgatták félszeg szavait. Két bátyám és két nővérem szokás szerint félrevonult, hogy zavartalanul próbálhassák fel egymás ruháit. A lányok bajuszt ragasztottak, a fiúk rúzzsal kenték ki szájukat, Zsolt bátyám még láncot is akasztott vaskos nyakára. Ilyenkor előszeretettel bújtak össze, és egy felfedező kíváncsiságával tapogatták egymást. Engem sosem vettek be ezekbe a mulatságokba, folyton azt hajtogatták, hogy még kicsi vagyok az ilyesmihez. A nyikorgó ágyban fekve most persze meg sem próbáltam bekéredzkedni közéjük. Az arcom megnyúlt, éreztem, fájó grimaszba húzódnak a vonásaim. Az orvos időnként lopva felém sandított, miközben próbálta felvázolni sopánkodó szüleimnek, hogy miféle betegség támadhatta meg legkisebb gyermeküket.
A merevgörcs, mondta álmosítóan mély hangján, bizony együtt járhat az efféle különös, torz grimaszokkal. Nem a maguk fia az egyetlen, akit ilyen csúnyán kipreparál ez az átkozott kór. De lehet más is. Az arc izmai kétségkívül természetellenes pozícióba merevedtek. Mikor látta szüleim várakozó arcát, hozzátette: „sajnálom, mondom, más is lehet, nem tudom”. Édesanyám és édesapám rémülten pillantottak össze, megfogták egymás kezét és könyörgő tekintettel néztek az orvosra. Alakváltó testvéreim közben nevetgélve simogatták, markolgatták egymást. Irigykedtem rájuk, amiért ennyire bele tudtak feledkezni a testvéri szeretetbe. Júlia nővérem férfizakójában ücsörögve még rá is gyújtott, pedig jól tudta, édesapám mennyire utálja, ha a szobában bagóznak. De ugye, nem marad így a gyerek, kérdezte szegény anyám, könnyeivel küszködve. Az idős orvos újra rám sandított, aztán megcsóválta fejét, ciccegett egy kicsit, és azt felelte nagy sóhajok közepette, hogy „ki tudja, asszonyom, ki tudja? Majd elválik a dolog, mindenesetre reménykedjünk, hogy nem merevgörcs. Ha a gyerek állapota nem romlik, akkor nincs komolyabb baj. Addig is legyenek türelemmel, kérem”. Mondókáját befejezve gyakorlott mozdulattal összepattintotta táskája fémcsatját, elnézést kért a sietségért, felállt, meghajolt, és korát meghazudtoló sebességgel kiviharzott a szobából. Az ajtó becsapódott, mi meg ottmaradtunk a kétségbeeséstől vibráló szobában. Türelmesen feküdtem az ágyon, és igyekeztem az alkalomhoz illően keserves ábrázatot vágni, de éreztem, hogy továbbra is ugyanaz az idült és kissé csodálkozó fintor uralja az arcomat. Édesapám sosem volt nagyharagú ember, most mégis féktelen üvöltözésbe kezdett. Rugdosta a bútorokat, kiverte Júlia szájából a cigarettát, és úgy kerülgette az ágyamat, mint valami ragadozó a zsákmányát. Édesanyám szipogva, könnyeit törölgetve próbálta csitítani, de abban kénytelen volt egyetérteni apámmal, hogy ilyen képpel nehezen vesznek majd fel jogásznak. Hogy lesz így ügyvéd a gyerek, jajgatott apám, hogy fog így tisztességes foglalkozást űzni? Édesanyám nem bírta tovább, felugrott a székből, és a sírástól fuldokolva átszaladt a hálószobájukba. Én csak feküdtem az ágyon, huncut grimasszal szemlélve a történéseket, mígnem aztán apám is otthagyott minket. Testvéreim jókat derültek rajtam, pedig ők sem úgy festettek, mint a normális emberek, főleg, hogy némelyiken már ruha sem volt. A falon eközben kimérten ketyegett a régi óra, én pedig hallgattam.
Sajnálom, cimbora, de nem játszhatod Hamletet, ugye, megérted, mondja együttérző hangon a rendező, azzal már siet is tovább. Persze, megértem én, hogyne érteném. Ilyen arccal mégsem lehet Hamletet játszani, mint ahogy nem lehet Othellót, Tartuffe-öt, Bánk bánt, de még Cyranót sem. Ez a grimasz legfeljebb egy-egy epizódszerepet enged, ha szerencsém van, néha-néha szövegem is lehet. A többiek csak úgy emlegetnek, hogy az Egyarcú Ember, de legalább nem a hátam mögött hívnak így, ezt komolyan értékelem.
Az Egyarcú Ember, mondják, ez lennék én. A gyerekek persze imádnak. Nekik elég, ha kimegyek a színpadra, tollas kalpagban és idétlen hózentrógerrel. Hálásan kacarásznak, mozdulnom sem kell. Van, hogy ezeken az előadásokon engem tapsolnak meg a legjobban, de persze nem tűnik fel nekik, hogy hajlongás közben is ugyanolyan az arcom, mint ahogyan az sem, hogy valójában a pokolba kívánom az egész hózentrógeres, kalpagos bohóckodást, hiába olyan eszelősen huncut a pofám.
Az öltözőben sokszor elmélázva figyelem a daliás Romeókat és a tekintélyt parancsoló Lear királyokat, hogyan lépdelnek a tükör előtt gyakorolva, szövegüket mormolva. Egyik nap még apagyilkosságról suttognak, a következőn már a király elleni összeesküvést tervezik. A büfében fiatal színésznőknek udvarolnak, de mindegyik ugyanúgy és ugyanannak, magabiztosan és kissé félvállról, mintha különösebben nem is érdekelné őket a dolog. Csak úgy megszokásból, sőt, inkább kötelességből. Én is szoktam próbálkozni a magam módján, persze, hogy szoktam, nekem is vannak vágyaim, és amíg csak a szememet nézik, van remény.
Az esti előadások után általában rólam sem feledkeznek meg, elhívnak valamelyik mulatóba, és én velük tartok, végtére is közéjük tartozom, az ő mesterségüket művelem, még ha csupán bolondokat és cselszövőket játszom, még ha én vagyok az Egyarcú Ember, akkor is.
Az egyik ilyen iszogatás alkalmával Ványa bácsi, aki addigra már olyan részeg, hogy egy heves karlendítéssel az összes poharat leveri az asztalról, azt kérdezi tőlem, hogy miért nem maszkban játszom. Hogy miért nem szerzek magamnak jó pár maszkot, amiket felváltva tudnék hordani, attól függően, hogy a szerep mit kíván meg. Japánban látni ilyesmit, morogja száraz torokkal az öreg, miért ne lehetne akkor itt minálunk is hasonlót csinálni? Ezt hallva olyan izgatottság fog el, amilyent még sosem éreztem. Remegve dőlök előre a széken, remegve markolom a poharat, úgy iszom Ványa bácsi minden szavát. Maszkot fel, édes fiam, krákogja az öreg, készíts magadnak álarcokat. Csak egy fadarab és némi festék, fiam, ennyire van szükséged ahhoz, hogy megváltoztasd az életed. Mert megérdemled, teszi még hozzá, aztán hangja elhalkul, feje hanyatlani kezd, tekintete elködösül, nem is talál meg engem párás szemével, de hogyan is találhatna, mikor már nem vagyok ott.
Odakint szaladok az esőszagú éjszakában, és most az egyszer örülök, hogy vidám grimasz ül a képemen. Maszkban fogok játszani, gondolom lázas elszántsággal, új arcot készítek magamnak. Ha kell, szomorút festek, ha kell, gondterheltet, ha kell, gonoszat, féltékenyt és dühödtet, lázadót és szolgalelkűt, ha kell, szerelmest és szenvedélyest, életvidámat és mindenről lemondót, ha kell, olyat, amit imádnak az emberek, és ha kell, akkor olyat, amitől rettegve menekülnek. Ha kell, sosem veszem le, ha kell, az életemet töltöm el alatta.
Szaladok lélekszakadva, és gúnyos fintorral vigyorgok a csodálkozó járókelőkre. Fekete ingem lobogva kapaszkodik az ezernyi lehelettől gőzös sötétségbe, az utcai lámpák fénye nem éri el torz vonásaimat. Úgy vágtázok a macskaköveken, mint az őrült, aki önmagát akarja utolérni. Levedlett arccal rohanok, beletörődő megnyugvással. Egy fadarab és némi festék. Ennyi kell. Semmi több.