←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   Horgas Judit  –  Párizsi baba
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2156
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A babát a tizedik születésnapomra kaptam, apám küldte Párizsból egy kis cédulával, hogy meglátta a játékbolt kirakatában, és eszébe jutott: most éppen ilyen lehetek. Anyám meg se nézte, csak az ismerős gyöngybetűkkel írt cetlit olvasta el, nem szólt, de a dobozt borító selyempapírt egészen apró gombóccá gyűrte. Akkor este újra megnéztem a Világtérkép-atlaszban, hol van Párizs, az ujjammal méregettem a távolságot, és sokadszorra is arra jutottam, hogy ha apám igazán látni akarna, az elmúlt öt év alatt többször is ideért volna. Párizsban minden lány olyan csinos, mint ez a baba, apámnak tehát esze ágában sincs hazajönni a Lónyay utcai sötét, kétszobás lakásba, ahol anyám legelegánsabb bársonyruhája is ócska rongynak tűnik – tudom, mert egyszer titokban felpróbáltam.
A babát másnap visszafektettem a hosszú, rózsaszín kartondobozba, a dobozt becsúsztattam az ágyneműs szekrény aljára, a levendulaillatú damasztok alá, és évekre megfeledkeztem róla. Apámról többet nem hallottunk, nem jött a szokásos üdvözlőlap karácsonykor, és csomagot sem küldött a tizen­egyedik születésnapomra, aztán a tizenkettedikre sem, és úgy tizenhárom-tizenégy éves korom körül megfeledkeztem róla is, csak akkor fogott el valami bizonytalan hiányérzet, ha Párizsról hallottam – mintha már jártam volna ott, de hiába próbáltam felidézni, az emlékek szétfoszlottak.
Huszonegy múltam, amikor anyámat, akit addig soha nem láttam betegnek, a főnök sofőrje hozta haza lázasan. Titkárnőként dolgozott a Lencz Testvéreknél, előző nap a főnökkel vidéken a Törökországba importálandó lovakat inspekciózták, órákon át álldogált a novemberi szélben, a cipője is átnedvesedett, másnap reggel még bement legépelni a gyorsírásos jegyzeteket, de hirtelen felszökhetett a láza, elájult, éppen Lencz József irodájában, és a nagyhatalmú, de talpig úriember kereskedő utasította a sofőrjét, hogy szállítsa haza a beteget. Anyám még sosem ült ekkora automobilban, a láz és a szégyen, hogy ennyi gondot okoz, vörösre festette az arcát, dideregve kapaszkodott a sofőr karjába, és olyan különösen nézett rám, mintha nem ismerne meg. Az orvos tüdőgyulladást állapított meg, vizsgálat közben egyre sóhajtozott meg a fejét csóválta, nagyon sovány, morogta, és akkor már én is láttam: a hús mintha lefoszlott volna róla, csupa csont és lötyögő, ráncos bőr volt az anyám, de hogyan lehetséges, hogy eddig nem vettem észre? ennyit nem fogyhatott egyetlen nap alatt.
Akkor már dolgoztam, a felső kereskedelmi után a Párisi Nagyáruházban lettem eladó egy táska- és kesztyűboltban. Szerettem az üzletben terjengő bőrillatot, az elegáns egyenruhát, az unalmukban vásárolgató nőket, a szeretőjüknek ajándékot kereső, tanácstalan férfiakat, még az üzletvezetőt is szerettem, a kövér Goldberger Ignácot, akinek mindig pemetefű cukorkával volt tele a zsebe. Másnap reggel a nyitásra odamentem, és Goldberger úr rögtön elengedett, menjen csak, Katinka, maga jó kislány, vigyázzon a mamájára. Egy órát sem voltam távol, anyám mégis felkelt, a konyhában álldogált, hiába kérdeztem, mit szeretne, teát főzzek vagy enne valamit, csak rémülten nézett, mint a gyerek, akit rajtakaptak. Az orvos aznap is hümmögött, újabb porokat és vizes borogatás rendelt, és ahogy tiszta ágyneműt kerestem a szekrényben, kezembe akadt a hosszú, rózsaszín kartondoboz.
Először csak bámultam a babára, hogy kerül ez ide?, aztán megjelent előttem a színes térképlap, amin az ujjaimat egymás mellé rakosgatva mérem a távolságot Párizs és Budapest között. A dobozt a hónom alá csapva, másik kezemben a tiszta ágyneművel léptem a hálóba. Anyám elaludt, az ágy melletti asztalkán a bögrényi húsleves tetején megdermedt a zsír – bele se kortyolt. A karosszékbe ereszkedtem, az ölemben tartott doboz sehogysem illett az áporodott szagú, sötét szobába. Becsuktam a szemem, és pár percre én is elaludhattam, de mégis hallottam anyám nehéz légzését, éreztem a lázas izzadtság bűzét.
A legfurcsább az volt, álmomban milyen fiatalnak láttam: nem harminckettő, mint a tizedik születésnapomon, inkább velem egykorú, és úgy játszik a babámmal, mint egy kislány: nem is nekem mórikál – magát szórakoztatja, pörög-forog a hosszú lábú, kurta szoknyás babával, és egyre csak nevet, pedig sosem szokott nevetni. Az arcához emeli, kacéran szemez vele, mintha a táncpartnere volna. Most látom, mennyire hasonlítanak egymásra – vajon apám is ezért vette meg a párizsi játékboltban?