A babát a tizedik születésnapomra kaptam, apám
küldte Párizsból egy kis cédulával, hogy meglátta a játékbolt
kirakatában, és eszébe jutott: most éppen ilyen lehetek. Anyám meg se
nézte, csak az ismerős gyöngybetűkkel írt cetlit olvasta el, nem szólt,
de a dobozt borító selyempapírt egészen apró gombóccá gyűrte. Akkor este
újra megnéztem a Világtérkép-atlaszban, hol van Párizs, az ujjammal
méregettem a távolságot, és sokadszorra is arra jutottam, hogy ha apám
igazán látni akarna, az elmúlt öt év alatt többször is ideért volna.
Párizsban minden lány olyan csinos, mint ez a baba, apámnak tehát esze
ágában sincs hazajönni a Lónyay utcai sötét, kétszobás lakásba, ahol
anyám legelegánsabb bársonyruhája is ócska rongynak tűnik – tudom, mert
egyszer titokban felpróbáltam.
A babát másnap visszafektettem a
hosszú, rózsaszín kartondobozba, a dobozt becsúsztattam az ágyneműs
szekrény aljára, a levendulaillatú damasztok alá, és évekre
megfeledkeztem róla. Apámról többet nem hallottunk, nem jött a szokásos
üdvözlőlap karácsonykor, és csomagot sem küldött a tizenegyedik
születésnapomra, aztán a tizenkettedikre sem, és úgy tizenhárom-tizenégy
éves korom körül megfeledkeztem róla is, csak akkor fogott el valami
bizonytalan hiányérzet, ha Párizsról hallottam – mintha már jártam volna
ott, de hiába próbáltam felidézni, az emlékek szétfoszlottak.
Huszonegy múltam, amikor anyámat, akit addig soha nem láttam betegnek, a
főnök sofőrje hozta haza lázasan. Titkárnőként dolgozott a Lencz
Testvéreknél, előző nap a főnökkel vidéken a Törökországba importálandó
lovakat inspekciózták, órákon át álldogált a novemberi szélben, a cipője
is átnedvesedett, másnap reggel még bement legépelni a gyorsírásos
jegyzeteket, de hirtelen felszökhetett a láza, elájult, éppen Lencz
József irodájában, és a nagyhatalmú, de talpig úriember kereskedő
utasította a sofőrjét, hogy szállítsa haza a beteget. Anyám még sosem
ült ekkora automobilban, a láz és a szégyen, hogy ennyi gondot okoz,
vörösre festette az arcát, dideregve kapaszkodott a sofőr karjába, és
olyan különösen nézett rám, mintha nem ismerne meg. Az orvos
tüdőgyulladást állapított meg, vizsgálat közben egyre sóhajtozott meg a
fejét csóválta, nagyon sovány, morogta, és akkor már én is láttam: a hús
mintha lefoszlott volna róla, csupa csont és lötyögő, ráncos bőr volt
az anyám, de hogyan lehetséges, hogy eddig nem vettem észre? ennyit nem
fogyhatott egyetlen nap alatt.
Akkor már dolgoztam, a felső
kereskedelmi után a Párisi Nagyáruházban lettem eladó egy táska- és
kesztyűboltban. Szerettem az üzletben terjengő bőrillatot, az elegáns
egyenruhát, az unalmukban vásárolgató nőket, a szeretőjüknek ajándékot
kereső, tanácstalan férfiakat, még az üzletvezetőt is szerettem, a kövér
Goldberger Ignácot, akinek mindig pemetefű cukorkával volt tele a
zsebe. Másnap reggel a nyitásra odamentem, és Goldberger úr rögtön
elengedett, menjen csak, Katinka, maga jó kislány, vigyázzon a mamájára.
Egy órát sem voltam távol, anyám mégis felkelt, a konyhában álldogált,
hiába kérdeztem, mit szeretne, teát főzzek vagy enne valamit, csak
rémülten nézett, mint a gyerek, akit rajtakaptak. Az orvos aznap is
hümmögött, újabb porokat és vizes borogatás rendelt, és ahogy tiszta
ágyneműt kerestem a szekrényben, kezembe akadt a hosszú, rózsaszín
kartondoboz.
Először csak bámultam a babára, hogy kerül ez ide?,
aztán megjelent előttem a színes térképlap, amin az ujjaimat egymás
mellé rakosgatva mérem a távolságot Párizs és Budapest között. A dobozt a
hónom alá csapva, másik kezemben a tiszta ágyneművel léptem a hálóba.
Anyám elaludt, az ágy melletti asztalkán a bögrényi húsleves tetején
megdermedt a zsír – bele se kortyolt. A karosszékbe ereszkedtem, az
ölemben tartott doboz sehogysem illett az áporodott szagú, sötét
szobába. Becsuktam a szemem, és pár percre én is elaludhattam, de mégis
hallottam anyám nehéz légzését, éreztem a lázas izzadtság bűzét.
A
legfurcsább az volt, álmomban milyen fiatalnak láttam: nem harminckettő,
mint a tizedik születésnapomon, inkább velem egykorú, és úgy játszik a
babámmal, mint egy kislány: nem is nekem mórikál – magát szórakoztatja,
pörög-forog a hosszú lábú, kurta szoknyás babával, és egyre csak nevet,
pedig sosem szokott nevetni. Az arcához emeli, kacéran szemez vele,
mintha a táncpartnere volna. Most látom, mennyire hasonlítanak egymásra –
vajon apám is ezért vette meg a párizsi játékboltban?