←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   Kállay Géza  –  Mi, komédiások, tartsunk össze
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2155
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Cilinderes: Nos, hogy tetszik a közös társulati fotó?
Dobos: Már nem bánom, hogy a mi színházunkat bezárták, és a magukéba kényszerültünk. Szép önöktől, hogy befogadtak.
C: A direktorunk volt, nem én... azért mi, komédiások, tartsunk össze. Kár, hogy olyan fancsali képet vág azzal a dobbal.
D: A maga fejét glóriaként fogja körbe a hátratolt cilinder. Mintha épp valami költői verseny nyertese volna.
C: Jól hallottam, hogy magát Platónnak becézik a társulatában?
D: A direktorom nevezett el így. Ő, mielőtt színész lett, egy évig klasszika-filológiát hallgatott a Sorbonne-on. Azt mondja, olyan túláradó a beszédem, mint Platóné volt, aki állítólag szintén bőbeszédűségéről kapta a nevét.
C: Érdekes, nekem meg Arisztotelész a gúnynevem. Az én direktorom egy évig Bécsben filozófiát tanult, és szerinte elég sovány és gyomorbajos vagyok ahhoz, hogy a megarai bölcs lehessek.
D: Azt mondta, hogy mi, komédiások, tartsunk össze?
C: Igen, ez etikai parancs, még akkor is, ha a mindennapokban erősebb a rivalizálás.
D: Gondolkodott már azon, miért hívnak minket komédiásoknak, és nem tragédiásoknak, bár a társulatunk legalább annyi tragédiát játszik, mint komédiát?
C: Igaza van: hányszor mondjuk egymásnak: „na, ne komédiázz!” És tényleg: akkor is komédiát emlegetünk, ha valaki sír, és úgy tűnik, szenved, de nem tartjuk őszintének. Kinek jutna eszébe azt mondani: „Na, ne tragédiázz!”
D: A komédiázás, a mindennapos nyelvhasználatban színjátszást jelent, az meg valahogy a hazudozásra is értelmeződött. És ismerjük el, van ebben igazság.
C: De csak azért, mert az emberek a színházat elsősorban a színészek tevékenységével hozzák összefüggésbe. Holott elsősorban nem mi utánozzuk az emberi tetteket, hanem aki megírja a drámát, legyen az komédia vagy tragédia. Mert mit jelent az, hogy dráma, dramo? Cselekedni, tenni.
D: Nana, csak ne hárítson minden felelősséget a drámaíróra. Vagy maga még nem rögtönzött a színpadon soha életében? A színész a közönségre számtalan szinten hat: nemcsak azzal, amit mond vagy éppen tesz, hanem azzal is, ahogyan mondja és teszi: ahogyan áll, ül, térdel vagy fekszik; egyetlen félmosollyal, amikor valami komoly dolgot akar a közönség előtt kevésbé súlyossá tenni, és így tovább: ezt nem lehet elmondani, ezt csinálni kell. És éppen ettől veszedelmes.
C: Maga csak ne oktasson engem a drámáról! Persze, hogy rögtönöztem már, de ezt is úgy kellett tennem, hogy belesimuljon a cselekmény egészébe. Semmi sem lóghat ki egy darabból, mint kalácsból a mazsola!
D: Ja-jaj, dehogy nem! Egy mozdulat, egy jó helyre tett hangsúly, egy helyesen választott ritmus épp azáltal hat, hogy a maga szerint szépen elrendezett, egymásból következő cselekményelemeket felborítja, sőt, időnként szét is robbantja.
C: Hogy is ne! Minden dráma attól hatásos, hogy az elemei logikusan következnek egymásból, összefűzöttek, mint a testünk tagjai. Amit maga szélsőségnek, „kilógásnak” tart, annak már eleve ott kell lennie a dráma szövetében.
D: Szép kis okoskodás, mondhatom! Hogy lehetne valami váratlan, meglepetésszerű, ha eleve belegravírozott egy cselekménybe?
C: Hogy hathatna bármi, ha nem logikus?
D: Nem érti, hogy épp attól hat, hogy nem logikus? Hogy szétfeszíti, amit a józan ész diktál? Épp ettől veszedelmes!
C: Nem csodálkozom, hogy bezárták a színházukat! Minden szavával maga alatt vágja a fát, a végén oda lyukad ki: a dráma annyira veszedelmes, hogy ki kell tiltani minden racionálisan berendezett államból.
D: Látott már maga olyan államot, amelyik racionálisan volt berendezve és működött? Nem barátom, racionálisan berendezett államok csak valami nem-földi, ideális világban léteznek. Ezeket pedig csupán azért érdemes elképzelni, mert határhelyzetet jelenítenek meg, és az összehasonlításokban kibukik, mi a baj a hétköznapok államával.
C: Akkor csak álmodozzon nyugodtan. Én az ideákat meg akarom valósítani, mert azok nem valami éteri magasságban vannak, hanem magukban a dolgokban, csak ki kell bontani, ki kell csalogatni őket, hiszen meg is akarnak valósulni.
D: Jó, csalogasson nyugodtan! Tudja, mit ér el vele? A saját egyéni elképzeléseit erőlteti a többi emberre a közjó, a közerkölcs, a rend nevében! És az egyszerre lesz tragédia és komédia!
C: Komédia és tragédia nem keveredhet!
D: Már hogyne keveredhetne, hiszen egy-egy mozzanaton belül vannak mind a ketten, és ott birkóznak egymással. S hogy melyik kerekedik felül, azt a közönség dönti el, mikor megrendül vagy felnevet.
C: A drámaíró a darabja egészével dönti el, mi tragikus vagy komikus.
D: Ha valaki elesik az utcán, és mindene szanaszét repül – látja maga előtt? –, az komikus. De ha megtudja, hogy az illető meghalt, már nem fog nevetni. A visszafordíthatatlanság a tragikus.
C: És ha az utcán eleső a maga első számú haragosa volt? Ha a maga történetébe így illeszkedik? Akkor nem örül és nevet fel, hogy: ’úgy kell neki, pórul járt’?
D: Ha egy haragosom pórul jár, lehet, hogy nevetek. De aki meghal, az nem pórul jár. Egyszerre megszűnik a lehetősége, hogy bárhogyan járjon.
C: Facsarja itt a szavakat, kibúvókat keres, ahelyett, hogy logikusan gondolkodna. Megyek, megmondom a direktor úrnak, hogy maga veszedelmes ember, nincs helye ebben a társulatban. Még világgá dobolja a téveszméit.
D: Jó, csak nehogy elessen az utcán, ahogy megy nagy sebbel-lobbal, és a szép cilindere, ami glóriaként veszi körül azt a nagyokos fejét, messzire repüljön!
C: Nyomorult tragédiás!