←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   Bikácsy Gergely  –  Sikoly és komédia
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2152
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Remélem, senki más nem merészkedik ezen az estén a norvég humorig. Én is csak azért, mert e fényképek lanyha viccességétől minél messzebbre szeretnék menni. A fotókon látható, nekem erőltetett és erőlködő bohóckodásról semmi nem jut eszembe. Humor csak ellesett fotón születhet. Amatőrfotón is, ha szerencséje van az amatőrnek, ha jóban van a véletlennel. Sajnos, ezek itt népszínmű- és operettízű, nyálas ízléssel beállított amatőrségek. Most üt vissza, hogy a Halál az utcán fotósorozatot nem mertem választani, gyáva vagyok. Két esztendővel ezelőtt a Liget fogalomértelmező sorozatában érdekes írásokat olvastam a humor történetéről Arisztotelésztől Bergsonig
és tovább. Saját utam, ha van, legyen: én is továbbmegyek, Északra, ahol egyéb­ként soha nem jártam.
Kezdem a múlt századforduló nekem leghatalmasabb festője, Edvard Munch világító gondolatával: „A fotó a pokolban és a mennyben nem használható”. Ez azért is érdekes, mert sokan nem tudjuk (én sem tudtam sokáig), hogy Munch a század legelején több izgalmas aktfotó-sorozatot készített. Márpedig az akt csak rémes rózsaszín giccsé válva, angyalpopósan lehet komédia. A földi vígjáték – és nem a humor! – a menny alatt és pokol fölött komédiázik. A humor viszont minden mélységben és minden magasságban, ha benne lappang a rémület. Ettől hatalmas komédia-fölötti mű Buster Keaton néhány filmje és a Godot-ra várva. Szerintem Munch aktfotóiban ott lappang a rémület.
Rémület, vagyis a humor másik arca. Hacsak nem siklottam át rajta, sehol nem olvastam a norvég humorról. Olyan depresszióval együtt élő északi humor, ahol puritán álarcosbál álcája alatt... Engem őrületbe hajszol a nem-tudás. Hogy más sem tudja, amit én nem tudok. Erről például hallott valaki? Kérek egy nem-szaktudóst, aki hallott erről. Arról, hogy az utóbbi évek legszebb vígjátéka egy hideglelős, mégis finom humorú norvég film volt, persze egy depressziós fiatal íróval és öngyilkos idős mesterével. Na jó, a filmművészet megszűnt, nincs, soha nem is lesz már. De akkor szaktudóst annak tudásához, mondom, hogy Munch a tízes években zseniális aktfotókat készített. A fotóhoz is zseni volt. Ez a nem-komédiás Munch minden festőt és minden fotóst sikollyal küld haza a 20. században.
Sikollyal hazaküldve, mert nyilván a fotók közönségét is jól hazaküldi, maradjunk a mi fotóinknál. „Az operett-világ csodás, lány és fiú találkozás” – Honthy Hanna énekelte. Ha a színpadon vagy a fotón nincs Honthy Hanna és nincs Latabár meg Feleki Kamill, akkor nekem érdektelen. „A lányok, a lányok, a lányok angyalok / A férfiakkal csak komédiáznak” Gábor Andor operettversezete. Ehhez is Honthy Hanna kell: még egyszer, és basszushangot imitálva suttogom, hogy nincs ott ezeken a képeken. Az operett-utánzatos komédia terepén tehát menny és pokol között vagyunk. Unalmas, bosszantó táj.
Ezek a pofák nem érdekelnek. Szerencsére felfedezek egy háttérlepedőt. Igen, az a festett háttérdíszlet, ahogy ott lóg, a Tavaly Marienbadban pompás kertje! Előtérben egy kevésbé pompás, inkább valahogy torz asztal. A torz asztalnál férfi és nő. Ez megint unalmas. Érdekesebb volna, ha a torz asztalnál két nő ülne, mert két nő gyakran érdekesebb, mint férfi és nő. Abban a kastélykertes Marienbadban volt ugyan két nő és egy férfi, de a lényege, trükkje, kulcsa, hogy az az egy nő talán kettő, legalábbis a film főszereplője ebbe bolondult bele. Humortalanul, bábszerűen mozogtak, csokornyakkendős és nagyestélyi ruhás kísértetek anti-komédiája – hacsak az egész nem volt mégis komédia.
Házi álarcosbálok, ahol színházi álarcosbálokat utánoznak. Itt elöl csak a torz asztalnál ülő, fantáziát lenullázó unalmas férfit és nőt látom. Feladjam? Úgy döntök, azért se lehet menthetetlenül és alamuszian lapos ez a táj – nincs, nem létezhet eredendően fantáziátlan fotó. Kell lennie egy belső ruhatárnak! Nézem-nézem, és egyszer csak megvan: igen, ott-ott! Nem más, mint Babits és Ady női ruhában, bravúros irodalomtörténeti tablókép... na jó, kis képzelettel. Vagy nagy képzelettel?
Persze nemcsak Honthy Hannáékat, de Istent és Lucifert sem látom ezeken a képeken. Pedig azt mondják, Isten mindenhol ott van. Akkor hát ott van azon a képen is, melyen egy alkalmian bohóckodó táncospár?... Azért ezt inkább Lucifer találta ki. Kombinés nő tánchátasa, stüszivadász-kalapos úr röpíti hátra díszzsebkendővel. Nem tudok vele mit kezdeni. Erotika ritkán groteszk, de ez például igen. Érték volna furcsaságával? Bár érzem sikolyát, rémálmomban ne jöjjön elő.
Vegyük halkabbra, hadd keressem a leghalkabb arcot. És persze megvan. Álarcosok közt komoran egy depressziós úr. Ő már közel van valami sikolyhoz. Talán azon töpreng, miért képzelik úgy bohóc-álarcos barátai, hogy csak bohóckodva, álcázva lehet komédiázni. Ő például komoran komédiázik. „Anynyi itt a nyúzottképű komédiás, mint a pelyva” – írja Krúdy, és rögtön élettel (meg halállal) telítődik a kifejezés: „nyúzottképű komédiás”. Ezt a depressziós urat látom én nyúzottképű komédiásnak, és ő marad meg legtovább képzeletemben. A fényképet idegenségével szinte felborítja. Nem való oda, rosszul áll ő a társaságnak, és még a fényképnek is. De próbáljuk csak kitakarni onnan: a kép rögtön lapossá, dögunalmassá szürkül. Mentse meg fantáziánkat ez az ünneprontó, nem röhögő arc.