←Vissza

Liget.org   »   2011 / 1   »   Gárdos Bálint  –  Politikai esztétika
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2151
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A waterlooi csata 1815. június 18-án volt. William Hazlittet barátai utoljára június 17-én látták. A kitűnő újságírót, aki legjelentősebb kritikusi és esszé­írói teljesítményeinek még mind előtte állt, egyszerre elnyelte a londoni alvilág és az alkohol. A bonapartista Hazlitt még ekkor is kétségbeesetten hitte, hogy Napóleon országa a francia forradalom eszméinek utolsó mentsvára az egyre merevebben forradalomellenes európai nagyhatalmakkal szemben. Jellemző Hazlitt szenvedélyes természetére, hogy személyes tragédiaként élte meg a császár végső bukását. De jellemző rá az a kirobbanó energikusság is, amellyel nyár végére újra munkába állt, és a következő évben már nagyban dolgozott első igazán maradandó könyvén, a Shakespeare drámai jellemein, amely végül 1817-ben jelent meg.
A huszadik századból is jól ismert helyzet: a radikális politikai gondolkodó elveszti a hitet az utópia megvalósíthatóságában. A radikális gondolat megmarad, de többnyire csak szép emlékként. Hazlitt már 1814-ben (mialatt Napóleon Elba szigetén raboskodott) így írt egy recenzióban:

A dolgok nem előre haladnak, hanem végeérhetetlen körökben mozognak [...]. Mi mégsem adjuk meg magunkat soha, és senki nem akadályozhat meg, hogy a képzelőerő szárnyain visszatérjünk fiatalságunk álmához, a szabadság hajnalcsillagának felkeltéhez, a világ tavaszához, amikor az emberi nem reményeinek és várakozásainak a sajátunkkal azonos, derűs útja nyílt meg. Amikor Franciaország meghívta gyermekeit, hogy a nevető égbolt alatt egyenlően részesüljenek ajándékaiból.


A nagy álmok többé nem a jövőben megvalósítandó, kiküzdendő célok. Dacos nosztalgiával lép helyükbe az utópisztikus remény. Ezzel párhuzamosan a politikai kérdésfeltevés fő iránya is megváltozik. A továbbiakban nem az a fő kérdés, hogy miképpen érhetnénk el az ideálisnak érzett állapotot, hanem hogy miért vagyunk alkalmatlanok a megvalósítására. A kérdésfeltevés nem szakad el a gyakorlattól, de egyre inkább pszichológiai-szociálpszichológiai és érdekes módon esztétikai jellegű lesz.
A Shakespeare Coriolanusáról szóló esszé a megrázó tapasztalatokból született új felismerés szenvedélyével mutatja, hogy a politikai kudarcot Hazlitt az elme racionális és irracionális késztetéseinek (az értelem és a képzelőerő) konfliktusával magyarázza, amelyben mindig az utóbbi kerekedik felül. A téma persze nem új a brit gondolkodás történetében. 1739–40-ben (vagyis a felvilágosodás kellős közepén) publikált főművében David Hume már amellett érvelt, hogy az „ész csak rabszolgája a szenvedélyeknek, s meg kell maradjon ennél”. Az újdonság egyrészt a megváltozott történeti szituációból, másrészt a szerző személyéből adódik. Hazlitt ugyanis filozófus, politikai szer­ző, és kivételes érzékenységű kritikus. A képzelőerő és az értelem problémája egyúttal a művészetek (és különösképpen a költészet) problémája is lesz.
Hazlitt ragyogó felismerése, hogy a művészi és a politikai reprezentáció egyaránt erősen befolyásolja gyakorlati cselekedeteinket. Ha a modern esztétika egyik legfőbb törekvése (különösen Kant óta), hogy elhatárolja az esztétikai viszonyulást a politikai vagy erkölcsi praxis szféráitól, akkor Hazlitt az ellentáborhoz tartozik, amelynek tagjai a kétféle viszonyulás összefonódásának kritikus vizsgálatát tartják fő feladatuknak.
Az esszéista (az elmúlt néhány évtized irodalomtudományának ideológia-kritikai irányzatait közel kétszáz évvel megelőzve) vizsgálat tárgyává teszi az esztétikai alkotás politikai elemeit és a politikai hatalomgyakorlás esztétikai tényezőit: az esztétikum hatalmát a hatalom esztétikájának fényében vizsgálja, és viszont. Termékeny gyanakvással figyeli lenyűgözöttségünket, amellyel a káprázatos remekműveket és a hatalom káprázatát csodáljuk. Gyak­ran gondolunk még ma is a világtól elforduló holdkórosokként a romantikusokra; Hazlitt kritikusi életművében azonban a művészet a politika világának összefüggéseiben jelenik meg.


William Hazlitt: Coriolanus

Shakespeare ebben a darabjában bizonyította, hogy jártas a történelmi és politikai kérdésekben. A Coriolanus a közkeletű politikai ismeretek egész tárháza. Aki tanulmányozza, megspórolhatja Burke Töprengéseinek vagy Paine
Az ember jogainak olvasását, és a francia vagy akár az angol forradalom óta a parlament felső és alsó házában lezajlott vitákat. Shakespeare költői szellemben és filozófusi éleslátással, nagyszerűen kezeli a demokrácia és az arisztokrácia melletti és elleni érveket, nem beszélve a kevesek privilégiumairól és a sokak igényeiről; a szabadság és a rabszolgaság, a hatalom és a hatalommal való visszaélés, a béke és a háború kérdéseit. Maga mintha az önkény felé hajlana inkább – talán mert megvetette saját származását –, s így minden lehetőséget megragadott a csőcselék gúnyolására. Mindaz, amit róluk mond, nagyon is igaz; mindaz, amit a hatalommal rendelkezőkről, úgyszintén nagyon igaz, bár az utóbbinál mintha ritkábban időzne el.
A nép ügye valójában nem igazán alkalmas tárgya a költészetnek. Olyasfajta retorikát igényel, amely érvel és magyaráz, de nem állít közvetlen és tiszta képeket az elme elé: „sehol fríz, zug, oszlop / vagy hasznos párkány”, ahova a költészet fölrakhatná „Gazdag bölcsejét, függő nyoszolyáját.” A költészet nyel­ve persze egybeesik a hatalom nyelvével. A képzelőerő túlzó és kizárólagos képesség: elvesz az egyiktől, hogy a másikat növelje: összegyűjti a körülményeket, hogy kedves tárgyát a lehető leghatásosabban mutathassa be.
Az értelem ellenben tagoló és mérlegelő képesség: a dolgokról nem az elmére tett közvetlen hatásuk, hanem az egymáshoz viszonyításuk alapján ítél. Az egyik képesség kisajátít, egyenlőtlenséggel és aránytalansággal a jelenbeli izgalom maximumára törekszik; a másik szétoszt, igazságosan és arányosan a legnagyobb mértékű jót célozza. Az egyik arisztokrata képesség, a másik republikánus. A költészet alapelve élesen szemben áll a társadalmi egyenlőség elvével. Hatást akar tenni, és az ellentétek éltetik. Itt nincsenek átmenetek.
A költészet lételeme a túlzás. Átlép a szenvedések és bűnök mindennapi mértékén. Elvakítja a szemünket. Korona, diadém vagy sisakforgó ékesíti a fejét. Homlokát arany díszíti és vér szennyezi. „Zaj / Előzi meg őt, s könny marad mögötte.” Oltárokat emelnek neki és áldozatokat mutatnak be előtte: emberi áldozatokat. Királyok, papok, nemesek az uszályvivői, zsarnokok és rabszolgák a hóhérai. „Vérontás a lánya.”
A költészet udvarhű. Az egyén fontosabb számára a fajnál, az egy a végtelen sokaságnál, az erő a jognál. Az oroszlán, ha juhnyájra vagy vadszamarak csordájára vadászik, költőibb téma az áldozatainál. A nemes vadállattal azonosulunk, mert hiúságunk vagy más késztetéseink miatt hajlamosak vagyunk az erősebb fél helyébe képzelni magunkat. Így csak addig aggódunk a szegény római polgárokért, akik azért gyűlnek össze, hogy hangot adjanak nélkülözésüknek, amíg meg nem érkezik Coriolanus, és dühöngve, nagy szavakkal el nem zavarja nyomorúságos otthonaikba, ezeket a szegény „patkányokat”, ezt a mocskos csőcseléket. Nincs a világon semmi hősies az ágrólszakadt csavargók gyülekezetében, akik nem akarnak éhezni, és panaszkodnak, amiért mégis erre kényszerítik őket. De amikor egy szál férfi bátran szembeszáll a kiabálásukkal, és merő rátartiságból, önkényesen arra kényszeríti őket, hogy a legmegalázóbb méltánytalanságoknak is alávessék magukat, a rettenthetetlensége felett érzett bámulatunk egyszerre átalakul a pipogya tömeg iránti megvetéssé. A hatalom arcátlansága nagyobb erejű az esdeklő szükségnél. A bitorolt tekintély előtti szelíd meghunyászkodás, de még a természetes ellenszegülés sem izgatja fel a képzelőerőt és nem hízeleg neki. Lenyűgöző felsőbbségével az ragad meg minket, aki jogot formál rá, hogy megsértsen vagy elnyomjon másokat. Szívesebben lennénk elnyomók, mint elnyomottak. Az em­beri természetből fakad, hogy imádjuk a hatalmat önmagunkban és csodáljuk másokban: az előbbi zsarnokká, az utóbbi rabszolgává tesz bennünket. A jogsértés, ha büszke, pompázatos és előkelő ruhában mutatkozik, nagyobb úr, mint az absztrakt jogok.
Coriolanus a nép állhatatlanságára panaszkodik, de abban a pillanatban, amikor nem tudja az ő kárukra érvényesíteni büszkeségét és megátalkodottságát, fegyverrel fordul országa ellen. Ha ez az ország meg sem érdemelte, hogy védelmezzék, miért megvédésére alapozta büszkeségét? Coriolanus hódító és hős. Más országokat hódít meg, s úgy érzi, ez feljogosítja saját népének rabszolgasorba taszítására. Mikor ebben megakadályozzák, az ellenséggel szövetkezik, hogy elpusztítsa Rómát. „Úgy szól a népről, mintha büntető / Isten volna, s nem oly erőtelen / Ember, mint ők magok.” Megvetően kirohan az egyik tribünjük „hatalmas / Kell”-je ellen, aki kiáll a jogaikért és szabadságaikért. Észre sem veszi, hogy az ő mindenkit kisemmiző, hatalmas akarom-ja és türelmetlensége a legkisebb ellenállással szemben arányos a másik fél képtelen arroganciájával.
Ha a nagyok és hatalmasok az istenek jóindulatával és bölcsességével rendelkeznének, mindez rendben is volna; ha a nép javáról szóló ismereteik mellett ugyanannyit törődnének érdekeikkel, mint a magukéval; ha a világ fölött trónolnának, ahonnan az emberek szenvedélyeitől mentesen, mégis szim­pátiával keresnék javukat; ha bár sem javuk, sem káruk nem származna ebből, jótéteményeiket ingyen ajándékként nyújtanák át, akkor második Gond­viselésként uralkodhatnának. De szó sincs ilyesmiről. Coriolanus ellenzi, hogy a szenátus a „gondoskodás” jelét mutassa, nehogy a „rongy nép” úgy vélje, „Gondoskodásunk félelem”, ez ugyanis minden illő tekintélyt aláaknázna. Nem sikerül a népet az állami gondoskodás és az önálló érdekérvényesítés minden lehetőségétől megfosztania. Volumnia erre így kiált fel:

Most érje dögvész Róma céheit,
S pusztuljon el minden!


Ilyen az emberi természet. Egészen természetes, hogy egy anyának többet jelent a fia, mint az egész város – de hát éppen ezért kellene megengedni, hogy a város önmagáról gondoskodjon. Az államról gondoskodás – a példa jól mutatja – nem lehet az anyai szeretet vagy a hatalmasok más családi viszonyainak függvénye. Az uralkodóknak is vannak személyes érzéseik, és elvárják, hogy az emberek érdekei és az igazságosság térdet hajtsanak előttük. Érdekeik nem egyeznek a közösség érdekeivel, sőt, szöges és szükségszerű ellentétben állnak azokkal. Hatalmuk ára a mi gyengeségünk, gazdagságuk a mi szegénységünk, büszkeségük a mi megalázottságunk, ragyogásuk a mi nyomorultságunk, zsarnokságuk a mi szolgaságunk. Ha valóban volna felsőbbrendű tudásuk, még veszedelmesebbé – istenekből ördögökké – tenné őket.
A Coriolanus drámai tanulsága így foglalható össze: akinek kevés jutott, attól még az is elvétetik, de akinek sok jutott, az a magáévá tesz mindent, amit a többiek meghagytak. A nép szegény, tehát ki kell éheztetni. Rabszolga, tehát meg kell verni. Keményen dolgozik, tehát bánjanak vele úgy, ahogy a teherhordó állatokkal szokás. Tudatlan, tehát nem szabad megengedni, hogy ráeszméljen: nincsen ennivalója, ruhája és nyugodalma, rabszolgaként él, elnyomottan, nincstelenül. Ez a képzelőerő és a szenvedélyek logikája: hatalmasabbá tenni a csodálat tárgyát és megvetéssel sújtani a nyomort; a hatalmat zsarnoksággá fokozni, a zsarnokságot pedig abszolúttá; ami viszont alantas, azt még mélyebbre taszítani, s kétségbeesetté tenni a nyomorban élőket. Ez a logika emeli a vezetőket királyokká, a királyokat istenekké; az alattvalókat közben rabszolgaságba, a rabszolgákat állati sorba kényszeríti. Az emberiség története románc, maszkajáték vagy tragédia, amelyet a költői igazságszolgáltatás elvei alapján írtak meg. Nemesi és királyi vadászat, amelyben a kevesek mulatsága halál a sokaságnak, és amelyben a nézők az erőseket éljenzik, bátorítják, hogy így uszítsák őket a gyengék ellen. Még akkor is a pusztítást kívánják, ha a zsákmányból nem részesülnek. Ebben biztosak lehetünk: amiről az emberek szívesen olvasnak könyvekben, azt valóra is váltják.