Kriszta a szobában is hallotta az internet-tanár döngő, nehéz lépéseit, mikor jött fel a lépcsőházban. Tudta, hogy csengetés előtt még téblábol kicsit a csöpp folyosón, mintha az egyensúlyát keresné, mert százhúsz kiló ingadozás rosszul hat az ajtónyitóra. Aztán nézte a széles, izzadt arcot; a furcsa lihegés a tenger mocorgását idézte – arra gondolt, hogy az internet-tanár nem is tanár, nem diplomás számítógépes szakember, ahogy a hirdetésében állt, hanem valami természetes közegéből kikeveredett különös lény: most épp itt fuldoklik, az ő ajtaja előtt. Szerette volna visszatuszkolni eredeti környezetébe, a nagy vízbe, tengeri halak közé.
– Honnan érkezett Párizsba? – kérdezte félénken, már a számítógép előtt.
– Chiléből – válaszolta sötéten a férfi, mint aki érzi, rossz referenciája van.
Féltette a helyét, Kriszta volt az egyetlen tanítványa, s csupán egy órát adott hetenként, igen alacsony honoráriumért. Ebből kell megélnie?
A szótlanság súlyos állóvízéből nagy keservesen mégis sikerült kihalászni, hogy Juannak hívják, Santiagóban tanult, s most internet-hálózatot szeretne kiépíteni Párizsban. Kriszta elképzelte, amint vastag, ügyetlen ujjaival kiveti a városra a hálót, de csak ő akad fenn, egyes-egyedül ő.
Találkozásuk a szerencsétlenség határát súrolta. A chilei nem tudta átadni Santiagóban szerzett ismereteit, mert Kriszta szervezete kivetette ezt az anyagot – sehogy se épült a sejtjeibe. Előfordult, hogy óra közben rosszul lett, mert ellenméreg termelődött benne. Ilyenkor a tanár verejtékezett, ültek együtt a gép előtt, és nyögték a nehéz keresztet.
Mire hát ez az egész? Mi volna, ha egy-két ember kimaradna a hálózatból? „Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – átszűrni magam az elemeken” – sóhajtotta hangtalanul a költővel, és megismételte: átszűrni magam az elemeken – s most is, mint mindig, költő mentette meg. Mert amikor a dolgok elviselhetetlenné váltak számára, egy-egy költő, ráadásul mindig más és megint másik, felé dobott egy verssort, ő erre szépen ráfeküdt, és elúszott rajta, messzire, nagyon messzire, túl az Óperencián – ahogy ezt a helyet köznyelven nevezik. Amikor mindenki a számítógép előtt időzött, ő csak úszott, úszott a verssorán, mint egy léggömbön. Kicsi léggömbön a nagy Földgömb fölött...
Most viszont, amíg szállingózott, reccs, a tanár alatt összeroskadt a szék. A férfi a földön kapálózott, mint egy szárazra vetett bálna – bálnamód fel akart állni, és bálna-szomjúsággal kapaszkodott a levegőbe. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet egymásra rakni: chilei internet-tanárt és finom faragású francia ülőkét. Például. Ők nem illenek össze. A lány szipogva segítette fel az embert. A széket viszont nem lehetett többé helyrehozni. Belső sérüléseket szenvedett. Ide inkább orvos kellene, mintsem asztalos, gondolta, noha a környéken nem látott asztalosműhelyt sem. Ami eltörik, azt itt eldobják, és másikat vesznek helyette. Csakhogy ha a kék bársonyszék szemétbe kerül, a többi hármat is utána dobhatja, hiszen háromülőkés készlet nincsen. Olyan kínos az egész, mint amikor valaki három lapra marad a kártyán. Kriszta tudta, hogy nem szabad három lapra maradni. Most meg tessék! Ki üljön le? Ki maradjon állva? Vagy tegyenek egy zöld vagy mályvaszínű bársonyszéket a kékek mellé? Persze faszék is van, egyszerű faszék, ülőkétlen, bársonytalan.
Éppenséggel oda lehet tolni az asztalhoz, mosolyogva és makogva: hja, nem vagyunk újgazdagok, de a jelenet erőltetett és rossz emlékeket szül. Az embernek eszébe jut a háború, a bombázás, amikor dögivel lövik ki az székeket, de még a foteleket és a hokedliket is. A kilőtt szék mellett kicsiny, gyűrött papírcsokor mocorgott. Kriszta óvatosan kibontotta. Bizonyára a tanárból esett ki, hatalmas chilei zuhanása közben.
Kicsi fiam!
A nagybátyád azt mondja, hogy nyugodtan hazajöhetsz. Már elfelejtették, hogy börtönben voltál. Azt is beszélik, hogy kártérítést kap, akit meghurcoltak. Ebben nem vagyok biztos, mert a testvéred se kapott semmit, pedig kiverték a fél szemét. Miért is csináltátok ezt, édes gyerekeim? Olyan szépen játszottatok a kertben. Ha már csak az öregség szól belőlem, akkor ezt ne vedd figyelembe, kicsi fiam, csak gyere haza... Gyűjtjük a pénzt az útiköltségedre. Nagyon messzire mentél, de ha a franciák adtak menedékjogot, akkor, ugye, oda kellett menned. A fivéred lámatenyésztéssel foglalkozik. Azt mondja, beállhatnál mellé. Az állatok jól fizetnek. Nagyon kedvesek. A Kék Hegyekből jöttek... Memi.
A húsvét utáni héten a tanár nem jelentkezett. E-mailt küldött: Időzavarba keveredtem, elnézést kérek a késésért. Maradok tisztelettel.
Két hét múlva újra csak üzenet érkezett: Távolság okozta nehézségek miatt sajnálattal törölnöm kell az órát. Elnézést az elmaradásért. Tisztelettel.
Már nem írta, hogy „maradok” tisztelettel – talán nem is „marad” tovább. Kriszta mindenesetre már nem várta, amikor váratlanul ajánlott küldeménye érkezett – Chiléből. A postára kellett mennie, s ahogy felvette a kis csomagot, valami nagyon-nagyon puhát tapogatott – legelőbb is a mellékelt levelet olvasta el. Az anyuka írta.
Kedves, jó kisasszonyka! Köszönöm, hogy az én kisfiamnak munkát adott, kenyeret a kezébe, és ahogy elmesélte, még kávéval is megkínálta, aranyozott pohárból, minden alkalommal. Sajnálattal értesültem, hogy Juan eltörte a széket. Sajnos, mi nem pótolhatunk ilyen francia dolgokat, de arra gondoltam, hogy a szék helyett küldenék Magácskának egy lámapulóvert. Ha elfogadja, boldoggá tesz mindannyiunkat. A szék miatt is örülnénk.
Képet is talál a borítékban – emlékül. A fotográfiához az ünnepi ruhánkat vettük fel, hisz Magácskának küldöm, nem szabad, hogy szégyent valljon velünk olyan elegáns helyen, mint Franciaország. Szeretettel, Juan mamája.
Kriszta csodálkozva nézte a fényképet. Az internet-tanár fején hosszú, színes tollak ágaskodtak. Indián volt! Büszkén, határozottan állt. Nem lehetett elképzelni, hogy valaha szűk folyosón ingott és feszengett. Lehetséges, hogy a tollak kapaszkodtak vidáman, szinte hetykén az ég felé?
A lámapulóver jó meleg volt, lámaszínű. Szerencse, hogy a párizsi előrejelzések szerint ősztől a drapp szín lesz a divat.