Senki. Legalábbis azt a Jean Cassinit, akiről most elmesélnék egyet s mást. Ez a Jean (a „mi Jeanunk”) még él. Ami persze nem zárja ki, hogy egyszer megölik. Mindenesetre nehéz elgondolni, hogy súlyos beteg, és kórházban hal meg, miután hónapokig küzdöttek életéért az orvosok, vagy hogy ősz-öreg nagyapó, és a kertjében hűsöl egy árnyas fa alatt. Talán helyesebb úgy kérdezni: ki fogja megölni Jean Cassinit – de hát nem erről akarok írni. Már csak azért sem, mert a jelenlegi felesége, Louise azt mesélte (nem nekem, hanem) Marylou Higginsnek, hogy álmában Jean eltűnt. Hát igen. Ez a legjobb megoldás. Kilép az ajtón, jobbra fordul, aztán nem látja többé senki.
Jean apja, az idősebb Jean Cassini (aki élete egy részét még Calogero Cassini­ként élte) erőszakos halált halt. Budapesten, a Mester utca és a Körút sarkán 1956 novemberében a Vörös Hadsereg golyószórói kaszálták le; egy párizsi lap kommunista szimpátiáitól éppen megszabaduló tudósítója volt. De ez egy másik történet.
1998-ban ismertem meg Jeant Rómában a passeggiata di Ripetta elején, az utcácska enyhe kanyarulatában cégér nélkül elbújó ír sörözőben: a Green Rose-ban. Most, hogy ezt végiggondolom, úgy érzem, magyarázatra szorul, miért megy az ember Rómában ír sörözőbe, de nem jut eszembe semmi ment­ség. Nagyobb társasággal ültünk a terem sarkában, a hangzavarban egyszerre több emberhez beszéltem, amikor a mellettem ülő lány a szomszédos asztal felé bökött. Ő Jean. Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha tudnom kellene, ki ez a Jean. Erre felfigyeltem. Később, még ott a Green Rose-ban hallottam, hogy sokáig Montpellier-ben volt nyomozó, de aztán kilépett a rendőrségtől, és valahogy idekeveredett Rómába. Váltottunk is néhány szót aznap este. Ő azt hitte, Belgiumból jöttem, és egy hajózási vállalkozásba akarok beszállni. Mikor közöltem vele, hogy erről szó sincs, csalódottan elfordult.
A belga, akivel összekevert, a FAO római központjában dolgozott, és nagy megrendeléseket bonyolított mindenfelé a világban. Később azonban rájött, hogyha a szállítmányozást is ő intézi, még többet kereshet. Jean nem volt igazi üzletember, de belefogott ebbe-abba, és mindig akadt elegendő pénze, hogy ott éljen, ahol akar. Semmi oka nem lehetett, hogy összekeverjen egy belga seggfejjel, aki degeszre keresi magát, ráadásul, ha jól tudom, Jean éppen valami egészen mással foglalkozott. Nem érdekelt, és azonnal el is felejtem, ha egy nyugtalanító mellékkörülmény nem hökkent meg annyira, hogy évekkel később se tudjam kiverni a fejemből. Jean nyakkendője, nem tudom, miért és hogyan, furcsán felkunkorodott és átszúrta az egymásra halmozott árnyékokat a félhomályos Green Rose-ban. Az apró pöttyös selyemszövet két vége, nagyjából a pofacsontja magasságában, a levegőben állt. Egészen biztosan nem tévedek. Nagyon élesen él bennem a kép, jól emlékszem a sörözőre, a bútorokra, a beszélgetésekre, az összes vendégre, aki aznap este mintegy a felkunkorodó nyakkendő intésére feltűnt a passegiata di Ripettán. Igaz, Jean arca kicsit elmosódik ebben a pontosságban. A pultra hulló éles fényben a söröző fiatal tulajdonosa állt. Bőrmellényt viselt, enyhén göndörödő, hosszú haját hátul összefogta. De ezt láthattam egy másik alkalommal is.
Az arca torzulása azonban ahhoz a naphoz tapadt. Legyen, mondjuk, csütörtök. Egy csütörtöki torzulás az arcán, mintha az arcizmai ennek a napnak a ritmustalanságára rombolódtak volna le. Csütörtökön a mauritániai lány szolgált fel, vele próbált beszélgetni. A majdnem két méter magas, nagyon karcsú, fekete szépség azonban nem állt kötélnek egykönnyen; a kérdésekre kötelességtudóan, de unottan válaszolgatott. Mellettük a sárga hajú, sovány fiú, kopott zakóban, egy éhező kandúr meggyötört, ám büszke testtartásában arra akarta rávenni a csapost, hogy öntsön vizet a borba. Igen ékesszólóan érvelt, de a pult mögött poharakat törölgető és rosszkedvével küszködő fiú nem értette. A borospohár finom ívét, hajszálvékony üvegfalát figyelte, azt a kékes becsillanást, amit puha kendőjével megcélzott. Jóllehet nem akarta eltüntetni, hiszen ebbe a kék visszfénybe szorult az egész kocsma. Vagy ő volt kint, és mindenkit beletörölt a pohár falába, vagy menekülni próbált a másik oldalra, ahol a többiek ültek és amit a pohár fénytörésében alig látott. A sárga hajú fiú visszavonult a szomorú arcú, gint iszogató lányhoz, aki az egyik sarokasztal mögé szorulva terebélyes hajkoronája alól pislogott. Jeant nézte. Talán őt is a visszakunkorodó nyakkendő igézte meg. Esetleg Jean robusztus arc­a, ami valósággal beleszorult a kalapjába. A terem harmadik sarkában, a pult túlsó végénél két igazi törzsvendég beszélgetett. Mindkettő régi, bár alig kopott bútordarabnak számított. A fiatalabb gigantikus, vörös tűzhányót hordott az arcán orr helyett, és a pultnak támaszkodott. A mosdó előtti asztalnál pedig a barett sapkás öregúr ücsörgött, egy pillanatra sem engedte el vadászkutyája pórázát.
– Nem! Én nem vagyok monsieur Bouillard, és gőzöm sincs a hajózásról.
Ha felidézem a Green Rose-t (sajnos, már jó pár éve nem jártam ott), ez a mondat visszhangzik a fejemben összeálló félhomályos, szeles csehóban, kedves sörszagban, aminek részegségét elfújja a Tevere-parti szél.

Pár éve együtt nyaralt az egész család Anconában: gyerekek, nagyszülők, menyasszonyok, vőlegények. A népes csapatot nemigen lehetett egyben tartani hetekig, legalábbis én ezzel magyaráztam, hogy kivontam magam szinte mindenből. Sosem tudtam megszokni, még kevésbé megérteni egy kikötőt. Ezért valószínűleg életem hátralévő részében majd kikötőben akarok élni. Jobban izgatott, mint a tengerpart kiszámítható örömei, magányos vizsgálódásaimnak mégis hosszú napokig az volt a legjelentősebb eredménye, hogy elismertem, itt készítik a legjobb bucatini alla matriciana-t (pedig az római kaja), és itt főzik a legjobb kávét. A lakást kölcsönkaptam Marylou Higgins harmadik férje előtti férjétől, s a tágas és világos szobákban megtapasztalhattam az amerikai életre vágyó olaszok reménytelenségét. Nagyjából egy hét után, amikor nekibátorodva végre teljes egészében elfoglaltuk és belaktuk a lakást, a dolgozószobai íróasztalon régi képeslapra akadtam. A postabélyegző szerint 1978. június 27-én adták fel. A szövege ennyi: „Hol vagy?”, aláírás: „Jean”. Nem törődtem vele, mert ha kinyitottam az ablakot, tetszés szerint meg tudtam idézni a hajókürt öböl felett kúszó hangját. Pár perces várakozás: biztos siker. Benjamino Gigli hangja után ez a másik akusztikus inger, ami rögtön sírásra késztet. Az anconai kikötő nem szép, mondjuk így: a szó turisztikai értelmében. A morál- és egzisztenciál-filozófiának viszont jól trágyázott talaja, de nem azért, mert minden utcasarkon filozófusok tanyáznak (nem, nem azok tanyáznak minden utcasarkon). A kikötői lét egész egyszerűen nem azonos súlyú a rajta kívüli élettel. Kikötőben élni nagyszerű lehetőség és kisszerű teher. Idegen kontinensek zaját és szagát vágja arcodba a szél, pedig tudod, csak a hal büdösödött meg a közeli piacon, és a kompkalauzok üvöltöznek a sarki kocsmában. És mégis izgalmasabbnak, vonzóbbnak találod mindennél. Mintha egy nehéz és szélfútta kabátot, vagy inkább egy nehéz és szélfútta második bőrt húznál a testedre, amikor belépsz mindig nyitva álló, észrevehetetlen kapuin. Ilyesmiken morfondíroztam, miközben a többiek a város melletti strandon hemperegtek a homokban. Úgy döntöttem, megörökítek valamennyi döbbenetes tényt, a bucatinitől a San Ciriac­o melletti énekes koldusig, és papír után kutattam a lakásban. Úgy látszik, az amerikaiasan élő olaszoknak, a toalettpapírt leszámítva, nincs szükségük papírra. Erről, ki tudja miért, eszembe jutott a római Green Rose, és már visszhangzott is a mondat. Nem! Én nem vagyok monsieur Bouillard, és gőzöm sincs a hajózásról. Igen, a bucatini és az éneklő koldus közé befér a képeslap is. Visszamentem az íróasztalhoz és megnéztem még egyszer. Ha az egyetlen mondat (Hogy vagy?) még nem is bizonyítaná, az aláírás egyértelművé teszi. Ezt bizony a „mi Jeanunk” írta, Jean Cassini. Nagy „J” betűje megbolondult nyakkendőre emlékeztető, felfelé hajló szára senki másé nem lehet.
Másnap reggel elbeszélgettem az idős, kopasz, kövérkés újságárussal. Arról mesélt, vagy inkább azzal dicsekedett, hogy már több mint húsz éve nem látott mást, csak azt az utcát, amelyiken a lakásából idejön a bódéjához, mégis többet tud a világról, mint bárki más. Először is mindennap elolvassa az összes újságot. Másrészt minden vevőjével beszél pár mondatot. Rögtön faggatni is kezdett, honnét jövök, mi a foglalkozásom, van-e családom, milyen az időjárás abban az országban, ahol élek, és hogy mondjuk azt, köszönöm. Belga vagyok, válaszoltam, monsieur Bouillard-nak hívnak és tengeri szállítmányozással foglalkozom. Élt itt egy barátom, akivel korábban együtt dolgoztam, tettem hozzá sokat sejtetve, és mivel belga újságja nem volt, kértem a Republica mellé egy Le Monde-ot. Itt nem lakott belga, amióta az eszemet tudom. Nem, nem is belga. Félig francia, félig olasz. Jean Cassini. Hogy Jean? Jean Cassini? Sohasem hallottam a nevét. Úgy tudom, sokat nyaralt itt, még a 70-es években, mert itt laktak a rokonai. Nem, Cassini nem lakott errefelé soha.
Visszamentem a lakásba, és megbabonázva, mint egy kínos és lezárhatatlanul hosszadalmas per tárgyi bizonyítékát, újra elővettem a képeslapot. Anconá­ban adták fel idestova harminc éve. A címzés megfakult, de az biztos, hogy Franciaországba küldték. Közben valahogy visszakeveredett ide az Adria partjára. Talán Marylou harmadik férje előtti férje révén. Ő jóban lehetett Jeannal, ami azért is elképzelhető, mert mindketten jóban voltak Marylouval. Jean volt Marylou első férje. Ennyit már én is tudtam akkor Anconában. A képeslapot Jean Marylounak írhatta, aki őrizgette, hmmm: talán egy tükör keretébe szúrva, aztán amikor a harmadik férje előtti férje Anconába költözött, a férfi elhozta tőle. Emlékbe? Vagy a város iránti tiszteletből? Végül is mindegy. Kitártam az ablakokat, hallgattam a szívfájdítóan bőgő hajódudákat, beszívtam a benzingőzös sós szelet, és felütöttem a Le Monde-ot, hogy franciatudás híján legalább a sporthíreket átfussam. Hátul a társasági rovatban találtam pár mondatot, aminek nem volt nehéz kitalálni az értelmét. Marylou Higgins, az egykorvolt híres manöken Párizsban feleségül ment... a nevet átugrottam, csak ízlelgettem a következő két szót: cinquième mari.