A modern világ születésének egyik emblematikus időpontja lehet az 1782-es esztendő, amikor az angol filozófus, Jeremy Bentham a londoni parlament figyelmébe ajánlotta az általa tervezett tökéletes börtönt, a Panoptikont.
Persze különféle szerzők fáradhatatlanul hozakodnak elő újabb és újabb dátumokkal a Nyugat kulturális bűnbeesésének pillanata után kutatva – hol a könyvnyomtatás elterjedését, hol az ipari forradalmat, vagy épp a kopernikuszi fordulatot okolva a régi világ hipotetikus kiűzetéséért a paradicsomból. Minthogy a betűírás feltalálását, az eszközhasználat elterjedését, vagy épp a tűz megszelídítését is nagyjából ugyanilyen joggal lehetne végzetesnek tekinteni, könnyű szívvel jelölhetek ki egy sokadik jelképes eseményt a modernitás kezdőpontjának – nevezetesen a Panoptikon születését.
A tökéletes börtön megépítésének gondolata nyilván Bentham előtt is sokak fejében megfordult már: az antik világ alkonyán például a gnosztikusok mindjárt magát az univerzumot tekintették olyan börtönnek, ahonnét gyakorlatilag lehetetlen szabadulni. Szerintük a zárkaszerű kozmoszban úgy tévelyegnek a változatosság és szabadság illúziójától kábultan, celláról-cellára a belekényszerült lelkek, hogy még csak föl sem merül bennük, másképp is tehetnének. Vagy ott van Minósz király története, aki Daidalosszal igyekezett megépíttetni a kozmikus börtön földi mását, a Labirintust, ahová szörnyszülött mostohafiát záratta. Őt követi azon államférfiak hosszú sora, akik a gnosz­tikus szemléletet az emberi világra alkalmazva a hibátlan társadalom megteremtésében látták a fegyházra emlékeztető rend és abszolút ellenőrizhetőség biztosítékát. Mások még szubtilisabb anyagból: eszmékből terveztek börtönöket, ami első pillantásra kétségkívül a legtakarékosabb megoldásnak tetszhet, ám a diktatúrák történetét elnézve idővel általában a legkevésbé kifizetődőnek bizonyul. Márpedig a tökéletes börtön egyetlen mércéje a hatékonyság: sem tetszetősnek, sem ötletesnek vagy igényesnek nem kell lennie, megteszi, ha elsöprően praktikus. A börtönök megrendelői rendszerint ésszerű alapokon nyugvó létesítményekben gondolkodnak, és Bentham korára már bizonyára elenyésző volt azoknak az álmodozóknak a száma, akik az előző századok tapasztalatainak összegzése után még pusztán ideákból vagy szavakból konstruált fegyintézetekre hagyatkoztak volna, ha a célnak a cement és a tégla is tökéletesen megfelelt. Bentham, akkurátus angolszász gondolkodó lévén, mindezt bizonyára alaposan megfontolta, mielőtt a Panoptikon tervezéséhez kezdett; jellemző, hogy egy ismert filozófus, az akkoriban virágkorát élő utilitarizmus iskolájának neves képviselője ötlötte ki az építményt.
Az utilitaristák az első naturalista gondolkodók közé tartoztak, akiknek szemében az összes emberi cselekedet mozgatórugója a szenvedés és a gyönyör: az ember, mint minden élőlény, az előbbit ösztönösen kerüli, az utóbbit szün­telenül keresi; hasznos az, ami az élvezethez hozzásegít, ezzel pedig egy csapásra megoldottnak tekinthető a mindenkire érvényes jó és rossz problémája is. Az állam feladata, hogy minimális befektetéssel maximálisan elégedetté tegye lakóit, akik ezért a fennálló rendhez feltétlenül lojálisak. A fegyház pedig a társadalom számára szükséges és hasznos, mivel kiküszöböli a rendbontást, és segít megfékezni a zavart, amely veszélyeztetné a többség elégedettségét. Minél hatékonyabban működik a fegyház, annál hasznosabb; hatékonysága Bentham szerint a rend, a szigor, és a gazdaságosság elveinek szem előtt tartásán múlik. Ennek szellemében olyan börtönt tervezett, ahol minimális létszámú fegyőr maximális rendet tarthat, ráadásul a fölösleges brutalitást mellőzve – elvégre felvilágosult gondolkodó volt, igyekezett a lehető leghumánusabban eljárni, már amennyire azt a gazdaságosság és hatékonyság vastörvényei lehetővé tették.
A Panoptikon tervrajza némiképp emlékeztet a később Borges által megálmodott Bábeli Könyvtárra, amennyiben ez is abroncs-szerű, középen elegendő szabad hellyel, csakhogy itt kötetek helyett körös-körül a rabok cellái sorakoznak. Újításának lényege, hogy az elítéltek zárkáit nem párhuzamos folyosók mentén helyezte el, hanem több emeleten egy központi torony körül, ahonnan akár egyetlen őr is szemmel tarthatta a cellákat, melyeket a tökéletes ellenőrizhetőség érdekében kívülről rácsos ablakokon át világítottak meg. Ha technikailag kivitelezhető lett volna, Bentham bizonyára nem kőből, hanem üvegből tervezi meg az építményt. Az őrök a gyűrű centrumából mindent ellenőrzésük alatt tarthattak anélkül, hogy a tornyot elhagyták, míg a foglyok sem őket, sem fegyenctársaikat nem láthatták. Egyszóval Bentham korunk ideális társadalmának előképét alkotta meg és terjesztette a parlament elé, ahol az egyén élete az irányító és ellenőrző szervek felé tökéletesen nyitott, míg a másik oldal szinte láthatatlan. Érthetetlen, hogy a tervet a kormány csak hosszas győzködés után fogadta el, majd a király érdektelenségén végképp elbukott.
A hatalomgyakorlás megannyi trükkje és fogása, kimondva-kimondatlanul azóta is mind a „benthami elítélt” transzparens lényének megteremtését célozza, legyen állampolgár, adóalany – az állam részéről –, alkalmazott és fogyasztó – a cégek és médiumok felől nézve –, vagy felhasználó a kibertérben. A benthami elítéltnek személyes tere és ideje nincs, csupán annak illúziója: igaz, hogy a többi elítélt közül senki sem láthatja, mit és mikor tesz, a privát szféra azonban – természetesen a rend fenntartása érdekében – a felsőbb ellenőrzés számára abszolút mértékben és mindenkor nyitva áll. Az épület lényegé­hez tartozik – Bentham szerint ez egyben gazdaságosságának kulcsa is –, hogy a fogva tartottak sohasem tudhatják biztosan, mikor vannak épp megfigyelés alatt, hiszen nem látható, mikor és hány őr tartózkodik a központi toronyban. Így az ellenőrzés tényét csaknem transzcendens magasságokba emeli, midőn a láthatatlan, ám mindent látó hatalom szerepét Istenről ügyes mérnöki megoldással a fegyőrökre testálja át. A struktúra tehát mintegy auto­matikusan kialakítja az állandó felügyelet érzését, már csak ezáltal is fenntartva az orwelliánus rendet. Bentham is ebben látta a Panoptikon újszerűségét: ahogy megfogalmazta, épülete voltaképp „új módja annak, hogy az elme hatalmat gyakoroljon egy másik elme fölött, ez ideig példátlan mértékben”.
A Panoptikon szinte kínálja magát, hogy minden modern hierarchikus szerveződés előképe legyen; amióta Michel Foucault újra felfedezte és a „fegyelmező társadalom” metaforájává emelte Bentham elgondolását, azóta a Panoptikon kísértete rendre visszatér a filozófiai, szociológiai, jogtudományi és médiaelméleti eszmefuttatásokban. Foucault ebben találta meg a hatalomfelfogás- és gyakorlás 18. századi átértékelődésének legkifejezőbb szimbólumát, amelyet a delamare-i polícia-fogalom, a porosz Polizeiwissenschaft, vagy épp a benthami utility principle is képvisel. A polícia fogalma itt nem az államrendőrséget vagy a rendőrállamot takarja, hanem a kormányzás korábbiakhoz képest új szemléletét jelöli: az uralmon lévők feladata immár nem az emberi és isteni törvények összehangolása, mint volt a középkorban, hanem egy önálló, racionális alapokon nyugvó államgépezet működtetése. Lényege egyfajta társadalomelméleti realizmus: az a felismerés, hogy az állam elsőszámú érdeke, azaz stabilitása és gyarapodása állampolgárainak jólétén múlik – ezt tehát állandó felügyelettel és következetes gondoskodással igyekszik is mindenáron biztosítani. Más szóval innentől lényegében az állam feladata meghatározni, miben áll a valamennyiünkre kötelező érvényű boldogság. Minél többet tud az állam a lakosságról, annál zökkenőmentesebben képes ezt az alapvető feladatát elvégezni: a 18. századtól tehát a Gondviselés miniszteri tárcát kapott, statisztikákkal és végrehajtandó intézkedésekkel ellátva.
Ugyanígy a kormányzó szervek feladata a normalitás kereteinek meghatározása a társadalom olajozott működésének érdekében: mentálisan és fizikailag egészséges alattvalók kinevelése, hogy humánus alapon a minimumra redukálható legyen az utólagos fenyítés és kínzás – egyszóval a kihágásokat megtorló büntetés. A foucault-i fegyelmező társadalom törekvése tehát a megelőzés és a korrekció, amivel viszont együtt jár a normalitás törvényerőre emelése: szanatóriumok, klinikák, fegyintézetek, iskolák – egytől egyig a felügyelet és társadalommérnöki teendők színhelyeiként is szolgálnak. „Nincs szükség fegyverekre, fizikai erőszakra, testi kényszerre. Csak egy tekintetre. Egy megfigyelő tekintetre, amelyet mindenki – érezvén, hogy súlya ránehezedik – tudatosít magában, olyannyira, hogy végül már önmaga figyeli önmagát; végül tehát mindenki önmaga felett gyakorol felügyeletet.”
Ez a panoptikum-elv, amelyet később Orwell oly szépen dramatizált: mivel a benthami elítélt nem tudhatja, pontosan mikor van megfigyelés alatt a központi toronyból, fokozatosan állandósul benne a kontroll tudata. A terv szerint „a kiszabadultak a társadalomba visszatérve magukkal viszik ezt a tudatot, és saját lelkiismeretük parancsának tekintve a kinti elvárásokat, többet nem követnek el bűnt. Így elkerülhetőek a korábban általános embertelen kínzások, és nincs szükség az esendő személyek likvidálására sem, sőt, a legjobb munkások éppen belőlük lesznek a gyárakban.” A Panoptikon tehát olyan intelligens épület vagy gépezet, amely egyúttal lelkiismeret-konstrukciót is végez: megteremti azt a belső, ellenőrző ágenst, amely a rabokból eladdig hiányzott. „A panoptikum olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” – mondja Foucault. A modernitás alapszava a megfigyelés: társadalmi, pszichológiai, természeti jelenségek minél aprólékosabb rögzítése és analízise annak érdekében, hogy működésüket kiismerve a bennük zajló folyamatok előrejelezhetők, és kontroll alá vonhatók legyenek. Végül is az egész következetesen alkalmazott természettudomány. A panoptikus társadalmi rend törekvése – még ha nem is feltétlenül diktatorikus –, hogy az egyén élete a születéstől a halálig egyetlen, kiszámítható folyamat része legyen: a felkínált biztonságért cserébe azonban feltétlen lojalitást is követel.
Bentham börtöne azonban nemcsak a modern államfelfogás, hanem ezen felül az információs társadalom remek analogonja is. Az alapelv, amelyen mindkettő felépül, az információ használata: tőkeként. Benne, akárcsak Ben­tham börtönében, a megfigyelés és a jólinformáltság a rendszer működőképességének kulcsa. Az információipar tehát folyamatosan állítja elő termékeit, hogy mindenki az őt kielégítő mennyiséghez jusson. A bökkenő csupán az, hogy mint a javakból általában, ebből sem jut mindenkinek egyenlő rész: a kölcsönösség ugyanúgy nem működik, mint a Panoptikon világában, és mindig lesz, aki több lehetőséggel élhet; a cellák nem üvegfalúak, és feltétlenül épül majd egy központi őrtorony, az elképzelhető legvastagabb falakkal.
Az információ áramlása, ha elméletileg szabad is, követhető: és minél több az információ, az azt kezelő vagy ellenőrző szervek is annál több, számukra értékes adathoz jutnak, hiszen semmi kivetnivaló nincs abban, hogy információból valaki információt nyer. Ehhez elég mindent pusztán információként tekinteni, minőségi megkülönböztetés nélkül. Így válhat előbb-utóbb az égvilágon minden nyersanyaggá az infotainment, az információs szórakoztatóipar számára. „Évszázadunkban a természettudományok radikalizálták atomista fordulatukat: minden totalitást szétszednek elemi alkotórészeire és ezek mechanikus összjátékára. (...) A pornográfia és a katasztrófa-realizmus annak a társadalomnak sajátos esztétikai formái, amelyben a tudomány és a technika beható pillantása uralkodik, és minden eleven organizmust legbelső részletei áttetsző játékára vezet vissza. (...) Egy görcsös igyekezet, hogy behatoljunk az intimitás sötétjébe. A másik testének és lelkének félhomályára felvilágosító fényt deríteni: ez hozza lázba társadalmainkat az évezred végén.” Ezt nevezhetjük az „analizáló tekintet intézményesülésének”, ami fokozatosan domináns szerephez jutott kultúránkban.